Legújabb cikkek
- Látványos szurdokok Vorarlberg - 3 2025-10-26
- Montafon régió Vorarlberg - 2 2025-10-24
- Alpesi terepen Vorarlberg - 1 2025-10-22
- Színes piacok 2024-12-13
- Mókás táblák, feliratok 2024-12-11
- Útvonal értékelő Magyar karika - 10 2024-12-09
Előző nap, Javier vára felé tartván, a buszom meglepetésemre érintett egy izgalmasnak tűnő települést. Ez volt Sangüesa. Messziről látható tornyai meggyőztek, érdemes visszatérni.
Így hát Javier várának meglátogatása után beálltam a helyi buszmegállóba. Míg a Sangüesába tartó járatra várakoztam, megjelent három apáca. Nagy eséllyel a vár szomszédságában álló jezsuita rend és apácazárdából érkeztek.
Hasonlítottak Susan nővérhez, akit a Bud Spencer néven is ismert, hírhedt Charlie Firpo felvett a kamionjára. Na jó, fejfedőjük nem volt.
Az egyik a könyve mögül kisandítva, gyanúsan méricskélni kezdett. Nehezen vette le rólam a szemét. Esetleg talált egy bibliai alakot, aki hasonlít rám? Együtt szálltunk fel a járatra.
A Sangüesáig tartó hét kilométert meg sem éreztem. A városkában fogadó húgyszagot annál inkább. Bár az is lehet, a cukornád illata csapta meg az orromat.
Mindjárt a központ déli kapujánál egy térkép köszöntött. A térkép egyből visszaigazolta a rengeteg látnivalót, amely előző nap a busz ablakából gyanút keltett.
Először a San Salvador gótikus templomra vetettem szemet. Csúcsíves főbejárata előtt egy fedett, boltíves előcsarnok látható. A csúcsív fölött pedig egy rózsaablakot mintázó faragás kapott helyet.
Néhány lépéssel arrébb áll a román stílusban elkezdett, de gótikusban befejezett, három hajós Santiago templom. Négyszög alaprajzú harangtornya bástyára hasonlít inkább. Timpanonjáról maga Santiago apostol nézelődik, mellette két zarándok térdepel.
Boltíves kapualjakkal rendelkező tájjellegű házak és néhány, bár teraszán kávézgató helybeli között jutottam be a sétálóutcára.
Itt áll az árkádos városháza, melyet a várpalota egyik szárnyának lebontása után eszkábáltak. A helyiek Las Arcadasként ismerik. Vaskorlátos erkélyek és hatalmas ablakok díszítik az épületet. Középen, az árkádok felett pedig a város címere látható. Az épület másolata megtekinthető a barcelonai El Poble skanzenben, mint a navarrai építészet büszkesége. A skanzenről itt számolok be: Grillcsirke a kirakatban.
Az árkádok alatt átbújva a palotához, az egykori királyi rezidenciához értem. A két északi tornya és a vizesárok ma is látható.
A palota melletti információs táblán egy felettébb érdekes, 15. századi sztori olvasható: egy vacsora alkalmával hatalmas csetepaté és gyűlölet alakult ki Carlos herceg és a mostohaanyja között. A mostohaanya azt akarta, hogy a herceg úgynevezett maestrasala legyen a vacsoránál.
A maestrasala az a tesztalany, aki megkóstolja a kaját a mérgezést elkerülendő. Tehát próbababa. Nem csoda, hogy nézeteltérés alakult ki köztük. A legenda úgy tartja, hogy a herceg végül ételmérgezés áldozata lett. Hát, Columbo majd kinyomozza, ki volt a tettes, de van egy gyanúm, tisztelt bíróság.
Visszatipegtem a sétálóutcára, majd benyitottam az Aragon folyó partján álló Szent Mária templomba. Román és gótikus stílusjegyek virítanak a templomon. A három hajós szent hely egykor stratégiai pont volt a mellette álló híd miatt. A csúcsíves főkapu timpanonja nyolcvannégy figurát ábrázol. Ehhez jön még három-három figuratív oszlop a kapu két oldalán. A csúcs fölötti, két szintes részre került a tizenkét apostol és két angyal, illetve a felső szinten középen Jézus ücsörög.
Egy évezreddel ezelőtt zarándokok kedvelt megállóhelye volt Sangüesa. Ma is betölt hasonló szerepet. Kár, hogy a Camino de Santiago gyalogosai ritkán érintik a települést. A régi időkben városfal vette körbe Sangüesát. Kapuja csak egy volt, az is vasrácsos.
Eztán megtaláltam a kevésbé idillikus, de annál gazdagabb állatvilágot bemutató folyópartot, ahol vadkacsák, kárókatonák, és hegyi billegetők adtak randevút egymásnak.
Jól tettem, hogy ellátogattam a csendes Sangüesába. Mindenképpen megért pár órát.
Eztán kezdődött napom kalandosabbik fele. Tömegközlekedés nélkül próbáltam eljutni a tizenöt kilométerre fekvő Leyre monostorhoz és a fölötte magasodó Leyre-hegység tetejére.
A stoppolásban bíztam és nem csalódtam. Alig tíz perc elteltével lefékezett egy vállalkozó kedvű sofőr. Kár, hogy a táv felénél elváltak útjaink. A táv fele épp egy településnél volt, mégpedig Liédenánál. Ha már erre jártam, meglestem a falut és találtam is sok sok tájjellegű kőházat.
A célom viszont leginkább az volt, hogy taxit kerítsek a maradék nyolc kilométerre. Nem hogy taxist, embert sem találtam Liédenában.
Navarrai kirándulásom alatt megfigyeltem, hogy a falvakban teljesen megszűnt az élet. Az utcák kongtak az ürességtől. A lepkefingás távolról is hallatszott. Ha az adott faluban akadt egy bár, előkerült két-három ipse. De ennyi. Nem több.
A lényeg viszont, hogy visszabattyogtam az országútra és vártam az újabb jelentkezőt. Nem jött. Nagyon telt az idő, ráadásul vészesen közeledtem egy autópályához, ahol azért mégsem illik stoppolni. Az autópályával párhuzamosan futó alacsony forgalmú útra tereltem magam, de egyre kevesebb esélyt láttam a sikeres stoppolásra. Már lekopott a cipőtalpam, amikor váratlanul megállt egy furgonos és kisegített. A monostorhoz letérő út elágazásáig cipelt.
A hosszú, lankás aszfaltcsík a monostor előtt találkozott az áhított erdei turistaúttal. Ezen araszoltam feljebb és feljebb, a hegytető felé. Az eleinte könnyed, de később gorombább emelkedőket simán abszolváltam.
Kilyukadtam egy délre néző erkélyen, ahonnan beláttam a Navarrával szomszédos Aragoniát, illetve a türkízkéken tükröződő Yesa víztárolót. A peremtől nyugatra áll egy bámulatos sziklaoszlop. Mintha nem is a hegyhez tartozna.
Innen volt még feljebb. Előbb egy nyírfaerdőn, majd egy bokát próbáratevő kőtengeren túljutva értem fel a csúcsra. A csúcsról nem csak az előbb említett aragóniai tájban gyönyörködhettem, hanem az északi irányban húzódó Arbayun kanyonban is.
A szél igencsak kellemetlenül fújt, nem maradtam sokáig. Gyorsan legurultam a hegyről, majd pedig a legközelebbi faluba, Yesába.
A Pireneusokba közlekedő buszjárat megállóját próbáltam megtalálni. Nem sikerült.
Beléptem hát a kocsmába segítségért. A kocsmáros és az inasa határozottan állította, busz errefelé nem jár. Hiába győzködtem őket az ellenkezőjéről, nem hittek nekem. Tehát arról ment a vita, van-e egyáltalán busz, nem pedig arról, merre van a megálló.
Addig jártattam a számat, míg nekiálltak kérdezősködni. Aztán szinte minden vendég elővette az okostelefonját, és kutakodni kezdett. Majd büszkén mutogatták az eredményt: persze, hogy volt busz.
Már csak az eredeti kérdésemre vártam a választ. Errefel a kocsmáros mintegy a megálló helyét jelölve, hanyagul rámutatott a térre. Nem volt más választásom, mint hinni annak, aki amúgy tudatlan. Hogy lehet egy helybeli tájékozatlanabb mint egy utazó? Szerencsére a diskurzus a járat érkezése előtt véget ért.
Végül begurult a járgány és hogyhogynem vele együtt ugyanaz a sofőr, akivel már kétszer összefutottam: Javier felé menet és amikor Sangüesába utaztam.
A Pireneusok tiszta levegőjét szívó Isabába tartottam. Az útvonal mesés volt. Ahogy elhagytuk a Yesa víztározó vidékét, hamar egy nagyon szűk kanyonba furakodtunk. Tényleg csak az országút és az Eska folyó fért el a hatalmas sziklafalak között. Sőt, néhol egy kocsi szélesnyire szűkült a sáv. Hát persze, hogy a busszal szemben közlekedő pilóták hevesen hadonásztak. Eztán jött a Salvatierra nevezetű falu, majd újból egy kanyon.
Majd a szebbnél szebb, kőházakkal teli hegyi falvaknak tisztelegtem, míg végül megérkeztem a legszebbikbe, Isabába. A Roncal-völgyet uraló, nyolcszáztizenhat méter magasan fekvő falu a legpompásabb túraútvonalakat kínálja a Pireneusok navarrai és aragóniai nyúlványaiban.
Egyből szabad ágy keresésére adtam a fejem. A rengeteg kőburkolatú sikátor és a muskátlikkal díszített régi kőházak azonban elterelték a figyelmemet.
Végül csak bekopogtam egy kvártélyba. Remek lak egy családi ház legfelső emeletén.
A vacsorát azonban beszoppantottam. Mivel a kevés nyitvatartó étterem megtelt, betértem a falu egyetlen bárjába. Kár, hogy a melegszendvics verziókon kívül nem akadt más eledel. A tortillás változattal éltem.
Másnap reggel már korán kukorékoltam, mert azt hittem, egy gyors falatozás után indulhatok a hegyekbe. Pechemre a boltok csak fél tízkor nyitottak ki.
Addig meglestem egy táblán álló, turistaösvényeket ábrázoló térképet. Ki is böktem a francia-navarrai-aragon hármashatáron magasodó Mesa de los Tres Reyes csúcsot, B tervként pedig a közelebbi Zuriza csúcsot. Csakhogy benéztem a térképet. De erről majd később.
Miután feltankoltam a helyi pékségből frissen sült pékáruval és beszereztem a hozzávalókat az apró élelmiszerboltból, a községháza árnyékában feltöltöttem magam energiával.
Majd útnak eredtem egy piros jelzésű túraútvonalon, amely hirtelen kocsiúttá változott. Kisvártatva egy rövid szurdok jött felém. Sziklaoszlopai igen colosra nőttek. Kicsit többet reggelizek, nem férek el köztük.
Majd hirtelen letértem egy meredek erdei gyalogútra. Ahol a Belabarze vízesés robaja törte meg a vörösbegyek füttyszavát. Szemetgyönyörködtető környezetben, keskeny sugárban zúdult le a víztömeg a mohák legnagyobb örömére.
A zuhatagot elhagyva tovább osontam az erdei csapáson, majd kiértem egy völgybe. Vadgesztenye fák és birkák között követtem tovább a piros jelzést. Sőt, egy-egy feketeszeder bokor is az utamba sodródott. Megdézsmáltam.
Aztán a csapás visszavetett az erdőbe és a hegy lábánál araszoltam tovább, míg nem egy kaptatót abszolválva felértem egy újabb völgybe. Ez volt a Zuriza. Nem a csúcs, ahogy én azt a falubeli térképről leolvastam.
Aggodalomra semmi ok, folytattam az utat a hármashatáron álló Mesa de los Tres Reyes és a Linza menedékház felé. Egy kései, erdő szélén tartott ebéd alatt döbbentem rá, mennyire nem érzékelem az időt. Esélyem nem volt a Mesa de los Tres Reyes megközelítésére.
Ehelyett visszakajtattam a Zuriza-völgybe és megtámadtam azt az Ezkaurre csúcsot, amiről korábban azt hittem, hogy az a Zuriza. Bűnmeredek szakaszok következtek, de elég jól bírtam. A bükk és a nyírfaerdőben még árnyékban meneteltem, de az erdőből kibújva vakított a nap. Hunyorogva kapaszkodtam feljebb és feljebb, míg el nem értem az Abizondo pontot.
A kilátás frenetikus volt. A tőlem keletre fekvő 2100 méteres Espelunga csúcs szó szerint előttem ágaskodott. Messzebb, északkelet és északi irányban felbukkant a 2300 méter magas Ginebral de Gamueta, a 2400 méteres Pic Aine és a hasonló magasságú Mesa del los Tres Reyes. Az északnyugat felé eső Orhi csúcs elé épp egy felhőcsík suhant be.
A Mesa de los Tres Reyes – magyarul három király asztala – onnan kapta a nevét, hogy három korabeli királyság határánál áll: a navarrai, az aragóniai és a bearni.
Az Ezkaurre csúcsért tovább kellett volna másznom, de elpazaroltam az időt. Amit elcsesztem a Linza menedékház felé vezető úton, az jól jött volna most az Ezkaurre-n. Nem csoda, hogy épp napnyugta előtt értem vissza Isabába. Noha volt némi hiányérzetem, kitűnő gyalogtúrát abszolváltam.
Sőt, maradt energiám arra, hogy meglátogassam Isaba egyetlen misehelyét, a több lakóházhoz hasonlóan kőriskőből épült San Cipriano templomot. Piciny fa ajtaján épp befértem. A 15. században épült templom inkább egy várra hasonlít. Téglalap alaprajzú tornya harmincnyolc méter magas. A főoltárt egy 16. századi gótikus rács választja el az imádkozóktól. A templom ezer csöves orgonája állítólag koncerteken is használható lenne.
A vacsorát persze ugyanúgy elbuktam, mint előző este: előre kellett volna foglalnom. Maradt a bolt, meg a hideg vacsora.