Legújabb cikkek
- Látványos szurdokok Vorarlberg - 3 2025-10-26
- Montafon régió Vorarlberg - 2 2025-10-24
- Alpesi terepen Vorarlberg - 1 2025-10-22
- Színes piacok 2024-12-13
- Mókás táblák, feliratok 2024-12-11
- Útvonal értékelő Magyar karika - 10 2024-12-09
Estella személyzet nélküli kvártélyán ráztak fel a reggeli napsugarak. De ráérősre vettem a figurát. Tudtam, hogy a továbbutazáshoz délig várnom kell.
Időhúzás gyanánt simán belefért az Estellától négy kilométerre fekvő Irache monostor. Persze gyalog. A Camino de Santiago útvonala érinti ezt a szent helyet, így nem csoda, hogy hirtelen több zarándokkal összefutottam. Noha a monostoron lakat ficegett, az előtte álló tábla elárulta, hogy bencés apátságról van szó és hogy a XI. század második felében élt itt egy apát, aki már akkor szállást nyújtott a Camino de Santiago vándorainak.
A zárva tábla okozta feszültséget a szomszédos borüzem vörösbort adó kútjánál oldottam fel. A Szent Jakab út (avagy Camino de Santiago) bajnokai bizonyára emlékeznek a bodegas irache-re. A kút ad vizet is, de az senkit nem érdekel. A borcsapolás ingyenes, de naponta csak száz liter erejéig. Ha túltolod a bringát, bemutathatod tánctudásodat a kutat figyelő biztonsági kamerának.
Bár nem rajongok a vörösborért, nem hagyhattam ki az alkalmat. Kulacsom nem lévén egyenesen a számba engedtem a remek nedüt, de csak a kóstolás kedvéért.
Na, de a déli buszt nem késtem le. Természetjárásra fájt a fogam, ezért az Urbasa Nemzeti Parkba utaztam. A hegyoldalban sütkérező Zudaire faluban nyomtam meg a leszállás gombot. Onnan egy igen gyenge térkép segítségével próbáltam megtalálni előbb a szomszédos Baquedano falut, majd az onnan kiinduló, forráshoz kísérő turistaösvényt.
Hát az első percek nagy kavarással teltek, mert még a piciny Zudaireből sem vergődtem ki egykönnyen. Egy helyi mezőgazdász magyarázta el a helyes megoldást és küldött el egy árnyékos földút felé.
Baquedanoból már nyilak mutatták az irányt. A turistaút az Urederra folyó mentén, egy északról zárt völgyben vezet el a látványossághoz. A forrás egy földalatti természetes víztározóból tör elő egy hatalmas mészkőfalon keresztül. Noha a falhoz vezető utat lezárták, bőven akadt ámulnivaló
A szinte minden képzeletet felülmúló türkízkék vízszín, a fehér mészkövek, és a zöld háttér ecsetért és festővászonért kiált. Kevés folyó tudja ezeket az árnyalatokat. Vízesések és zúgók, szűk vízszorosok és mohás partok teszik elbűvölővé a parkot. Leírhatatlanul szép. Nincs is értelme fecsérelni a szót. Meséljenek inkább a fotók.
Legalább másfél óra szükséges a patak mentén húzódó erdei tanösvény végigjárásához, mert a türkízkék szín odabilincsel és nehezen enged el. A tanösvény legvégén, a lombok között felnézve megcsodálhatjuk az égigérő sziklafalakat és a fölöttük köröző keselyűket. Utóbbihoz nem árt a távcső.
Nekem nem volt, ezért felmásztam hozzájuk. Mégpedig egy kijelölt turistaösvényen, amely Baquedano falu határánál szakad le az előbb említett, forráshoz vezető tanösvényről. A közel sem megerőltető emelkedő fél óra alatt leküzdhető. Ha nem sikerül, kezelésbe vesznek a dögevő madarak. A szenzációs panorámában a hatalmas, félkör alakú sziklafal, az őszi jelmezbe öltözött nyírfák és a légáramlatokban szörföző egyiptomi keselyűk a főszereplők.
A sziklafalak fölötti fennsíkon aztán kiböktem egy túraútvonalat és szívtam tovább a friss hegyi levegőt. Egyszer csak belebotlottam egy “dolmen” feliratú táblába. A dolmen neolitikumból származó sírhely. Legalább három hatalmas kőtömbből áll: kettő függőlegesből és egy tetőt képező vizszintesből. Az általam talált sírhely azonban teljesen össze volt omolva.
Így hát visszatértem a kiindulóponthoz és egy bitang hosszú hegyibringa ösvényt követve próbáltam lecsorogni a hegyről. Ekkor már este hat körül járt és egyre nagyobb esély mutatkozott a vadkempingezésre. Fel voltam készülve.
Útközben a gyenge térképemen kiszúrtam egy sajtkészítőt, de az odavezető útnak nyoma veszett. A térképen csak néhány, fontosabb gyalogút fért el, ráadásul a számozások sem tükrözték a valóságot. Egy-két pöpec kilátóhelyet így is sikerült kifognom.
Kilométereken át egy fenséges bükkös vendégszeretetét élveztem. Majd az erdőből kiérve hirtelen egy ötágú kereszteződés izgatott fel. Ugyanis a jelzéseken csupán nyilak szerepeltek, semmi más. A cél az volt, hogy minél közelebb kerüljek másnapi kirándulásom egyik desztinációjához, egy völgybéli monostorhoz.
A térképem teljesen csődöt mondott. Hasraütésszerűen és az égtájak beazonosításával böktem ki az egyenest. Jól döntöttem. Pár száz métert követően egy tábla megerősített ebben.
Ekkor már a nap igencsak lemenőben járt, ám ahelyett, hogy tanyát vertem volna, igyekeztem letalálni a hegyről. Az út visszavezetett az egyre sötétebb, sűrű erdőbe. A végén előkerült a fejlámpa.
Amint kibújtam a fák közül, megláttam egy falu fényeit a távolban. Aztán meg egy olajfa telepet. Itt tértem nyugovóra. Illetve csak tértem volna, mert éjjel fél egykor felriasztott két kutya és a sétáltatójuk. Hovatovább a település temploma még éjszaka is óránként kongatta a harangot. Nem örültem neki.
Jóval a nyolc órai napkelte előtt ébredtem. Bűn hideg volt. Elcsoszogtam a faluba, majd egy közeli, piknikhez kitűnő tisztáshoz. Itt reggeliztem meg.
Érdekes, hogy a spanyolok a Magyarországon használatos időzónát használják annak ellenére, hogy az ország elég nagy része a greenwichi délkörtől nyugatra fekszik. Ez eredményezi azt, hogy a navarrai októberben reggel nyolc órakor kel fel a nap és este fél nyolc tájékán nyugszik le. A falu iskolásai még sötétben szálltak fel az iskolabuszra.
A tisztástól egy sziklafalak tövében kanyargó utat követve elkóboroltam az Iranzu monostorhoz. Kissé korán érkeztem. A monostor tövéből kiinduló egyik túraösvényen húztam az időt, mely az Irantzu patak által egykor kivájt kanyonba vezet. A kiránduláshoz remek terep a magas sziklaszirtek ellenére kevés izgalmat hordozott, és a kiapadt patak sem segített ezen.
Visszatértem a monostorhoz. Amíg a nyitásra vártam, arra lettem figyelmes, hogy a szomszédos legelőn két vénnek tűnő marha egymással enyeleg. Az egyik nyaldossa a másikat, míg a másik folyton hülye pofákat vág hozzá.
Állati élményekkel léptem be végül az Iranzu monostorba. A főkapun átbújva egyből egy gótikus kerengőre érkeztem, melyhez tartozott egy kút. A kerengő két évszázadon át épült, melyet mi sem bizonyít jobban, mint az ablakok különböző díszítései. Az egyszerűbb ívek a korai gótika, míg a csipkés kőrácsok a késő gótika jellemzői.
A kút egy hatszögű talapzaton áll. A víz egy tiszta forrásból érkezik. Régebben itt mosakodtak a szerzetesek. Most meg én.
A monostor hátsó udvarán egy kisebb kápolna, a 12. századból származó San Adrián maradványa bújik meg. Az épületegyüttes északkeleti sarkában áll az ugyancsak 12. századi templom, melynek kőből épült falai csupaszak, egyszerűek. Az alapító atya, San Bernardo nem szerette a díszeket.
Az imahely látogatása nem maradt nyom nélkül: immáron üdvözülten csattogtam vissza a reggeli kiindulópontul szolgáló faluba. Majd mint a jó gyerek, leültem a buszmegállóba és vártam a csodát. Üdvözülten. Ahelyett, hogy a menetrendet tanulmányoztam volna. Fél óra ücsörgés után jöttem rá, hogy csak a stoppolásban bízhatok.
Alighogy kiraktam a hüvelykujjamat, felvett egy sofőr. Hirtelen Estella városában találtam magam. Gyorsan ment.
Estellából Pamplonába buszoztam, hogy onnan átszállva egy másik járatra Navarra keleti régióit is felfedezzem. Az átszállás azonban rengeteg időbe telt, így bepótoltam az elmaradt látnivalókat.
Vagyis a pamplonai Santa Maria la Real katedrális múzeumát és kerengőjét, no meg a főhajónak azt a részét, amit pár nappal ezelőtt a mise miatt lezártak. Kezdett már herótom lenni a kerengőktől, de ezt még bevállaltam, mert érdekelt.
Az Iranzu monostor kerengőjével összehasonlítva a pamplonai sokkal díszesebb, gazdagabb, egyes falakon festménymaradvány látható. Építéséhez előbb lebontottak egy régebbi, román stílusú kerengőt.
A mosdó egy vas ráccsal van lezárva, amely egy keresztény-muszlim csatából származik 1212-ből. A kócerájhoz tartozik még egy konyha, mely egy középkori építészeti remekmű és melynek kéménye huszonhét méter magas.
A legizgalmasabb termet csak ezután látogattam meg. A múzeum udvarából, kissé eldugva nyílik egy ajtó a déli toronyba, ahol egy harangokról szóló kiállítást mustrálgattam.
A kiállítás része egy interaktív szerkezet, melynek segítségével meghallgattam, hogy kongatják a harangot tűz esetén, ünnepség esetén, riasztáskor, gazdagok temetésekor, délben, a délutáni ima alkalmával és sok más esetben. Hát, a délutáni imához olyan lassú az ütem, hogy az megfelelne éjszakai takarodónak is vagy kongathatnák egy össznépi füvezés kezdetekor.
Miután végigzongoráztam a harangjátékokon, visszatértem a buszpályaudvarra. Mintha a pályaudvar lett volna egész kirándulásom legérdekesebb látnivalója, olyan gyakran látogattam meg. Pedig csak remek kiindulópont a navarrai vidékre.
A rengeteg busztársaság és jegyárus miatt kissé kacifántos a jegyvásárlás. Automatából vagy az interneten ugyan tudsz jegyet venni, de ha a célállomásod nem egyezik a busz végállomásával, akkor vakarnod kell a fejed, melyik buszra szállj fel.
Az információs pultnál készségesen segítenek, amennyiben kivárod a sorodat. Vagy körbejárhatod a jegyárusítóknál kitett menetrendeket. Tömören összefoglalva: nem baj, ha fél órával az indulás előtt megjelensz az állomáson.
Ezúttal Javierbe vettem jegyet este hatra. Csakhogy másik négy busz is este hatkor indult. A Javier név egyik járaton sem szerepelt. Sőt, az információs monitoron sem. Töketlen kutyaként futkostam fel-alá az állomáson, hogy információhoz jussak és hogy megtaláljam a helyes peront a cirka huszonötből. Sikerült.
Mintegy negyvenöt percnyi zötykölődést követően érkeztem meg Javierbe. Abban bíztam, hogy a faluban találok szállást és vacsorát. Csakhogy nem volt falu. A buszról lelépve mindent láttam, csak azt nem.
Egy park és egy kőház állt előttem. Utóbbiról kiderült, hogy téli álmot alvó szállás. Aztán feltűnt egy ajándékbolt és egy kihalt turizmus iroda. Az ajándékboltostól megtudtam, hogy a falu még pár kilométer és kong az ürességtől. Jobb hírrel is szolgált: percnyi sétára van még egy szálloda, de olcsóságról ne is álmodjak. Nem volt más választásom, újból bevállaltam a hotelt.
Szívtam a fogam rendesen. Sem a pénztárcámnak, sem a mentalitásomnak nem hiányzott a luxus. A folyosóra kiszűrődő hangok és a parkoló autók alapján ráadásul csak egy vendég lehetett rajtam kívül. Az se jött le vacsorázni a csillogó-villogó étterembe, ahol a vörösboros és fehérboros pohár, valamint evőeszközök sokasága foglalta el a tányér melletti területeket az elegánsan megterített asztalon. Nem az én világom. Nem éreztem otthonosan magam. Zavarodottan, de gyorsan tömtem be a vacsorát.
Másnap délelőtt szántam időt Navarra egyik legvonzóbb látnivalójára. Ez pedig Javier vára. Szinte a nyitással egyidőben romboltam be a barbakánon, majd a felhúzható főkapun keresztül.
A vár érdekessége a 12. századból származó, homokkőből épült San Miguel torony, mely Navarra legrégebbi tornya. Eredetileg azért emelték, hogy őrízze az Aragon-folyó völgyét. Köréje húzták fel később az erődöt, amely a 14. századra készült el végleg. Hajdan járt az ingatlanhoz egy palota is, amit azóta lebontottak. A helyén egy neogótikus bazilika létesült 1901-ben.
A vár manapság egy múzeumnak ad otthont, melynek főszereplője Xavéri Szent Ferenc jezsuita misszionárius, Navarra tartomány védőszentje. A várban született, majd 1541-ben, 35 évesen világgá ment. Eljutott Indiába, Indonéziába, Japánba és Kínába. Sírja az indiai Goában fekszik.
Japánban járva a keresztény hitet ismertette meg a helyiekkel. Leginkább kézzel-lábbal, mert a japán nyelvbe belebotlott a bicskája. Yamaguchi városa engedte meg neki először, hogy prédikáljon.
Nem véletlenül találunk Navarrában parkot, szállodát, éttermet Yamaguchi néven. Sőt, Yamaguchi Pamplona testvérvárosa.
Szóval, ami az utazást és a világjárást illeti, nagy tanár lehetett az öreg Ferkó. Hamar példaképemmé fogadtam, noha nem érdekel sem a prédikálás, sem a hittérítés.
Különlegesség még a vár kápolnája, mely egy szó szerint vigyorgó Jézust őríz. Nagy hatással lehetett rá Brian élete – “always look on the bright side of life”.