Legújabb cikkek
- Látványos szurdokok Vorarlberg - 3 2025-10-26
- Montafon régió Vorarlberg - 2 2025-10-24
- Alpesi terepen Vorarlberg - 1 2025-10-22
- Színes piacok 2024-12-13
- Mókás táblák, feliratok 2024-12-11
- Útvonal értékelő Magyar karika - 10 2024-12-09
A Pireneusokban fészkelő Isaba hangulatos, macskaköves sikátorait muszáj volt végigjárnom még egyszer. Ezúttal a reggeli napfényben. Nehezen teltem be a régi, muskátlival díszített erkélyes kőházakkal.
A kapualjakra felrótt évszámok alapján az épületek többségét a 19. század közepén legózták össze, de akad 18. századi viskó is. Persze mind remekül karbantartva, ahogy az előző rész fotóin is látható.
Buszra szálltam. A sofőr ismerősen köszöntött. Negyedszer találkoztunk. Sangüesába zötyögtem. Az előző epizódban beszámoltam erről a településről. Most csupán azért pattantam le itt megint, mert a közeli Lumbier-szurdoknál nem áll meg a busz.
Sangüesából elsétáltam ugyanarra az útszakaszra, ahol két nappal azelőtt jártam és ismét a stoppolás mellett döntöttem. Megint szerencsém volt. Úgy tűnik, Spanyolországban érdemes felcsapni a hüvelykujjat. Sajnos azonban a célállomásig nem vitt el az amúgy Ecuadorból emigrált sofőr. Uszkve fél órányi gyaloglás várt rám, ebből tíz perc az országút mentén.
A Lumbier-szurdok nagyjából másfél kilométer hosszú és az Irati folyót követi. Régen itt építették ki Spanyolország első villanyvasút-vonalát, méghozzá a sziklafalba vájt peremen. A nyomvonalat ma kirándulók foglalják el. Dél felől egy elég hosszú alagút vezet be a katlanba. Fejlámpámat hirtelen elő kellett kapnom.
Aztán beértem a százötven méter magas, függőleges sziklafalak alá és a keselyűk közé. A szurdokban egyiptomi és fakó keselyűk fészkelnek és vadásznak. A magasból lesik, melyik turista fő meg előbb a herefonnyasztó melegben.
A másik gyakori madár a havasi csóka, melyek sziklákba vájt résekből röppennek ki és legalább annyira hangosak, mint a mélyben csobogó folyó.
Az informciós tábla szerint élnek itt még sólymok, hódok és jégmadarak, tőlem azonban jól elbújt mind.
Szemem minden szögből és magasságból rá akart cuppanni a vad tájra. Nem csoda, hogy a folyópartra is leereszkedtem. Kijelölt út ugyan nem vezet oda, de jelöletlen igen. Kissé meredek és csúszós. Éppen egy vadvízi kajakos tartott edzést és egyensúlyozott a sodrás ellen.
A közelben van még egy kanyon, a hosszabb Arbayun, de a nulla tömegközlekedés miatt töröltem a tervemből. Ehelyett a legközelebbi civilizációba, Lumbier faluba csatangoltam. De csak a továbbutazás céljából.
A busz érkezését nem a megállóban vártam ki. Besétáltam a sikátorokkal átszőtt központba. Síri csend honolt. Ajtók, ablakok, zsalugáterek zárva. Szellemfalu.
Vagy mégsem. A nagy barangolás közepette belefutottam két nyitva tartó bárba, meg néhány iddogáló öregúrba. Pohárral a kézben sziesztáztak. Én meg végül kocsmából becserkészett jégkrémmel.
Aztán megérkezett a pamplonai járatom. Az út pedig további érdekességeket tartogatott: a kisebb településekről olykor bevándorlók szálltak fel. Hol egy feketebőrű indián lány, hol egy világosabb és kerekebb, talán közép-amerikai férfi, hol egy hidzsábba burkolózott muszlim nő. Navarra sokszínű vidék. Ja, és ne feledjük a korábban említett ecuadori sofőrt.
Jártam már korábban Spanyolországban, de arra nem emlékszem, hogy világ végi településeken ennyi féle népséggel találkoztam volna..
Pamplonában csupán időt húztam, ugyanis találtam egy járatot Leitza városába. Nagyon vágytam már a baszk ízekre, és úgy gondoltam, hogy a baszk nagyvárosokhoz, Bilbaohoz és San Sebastianhoz közelebb, egy turisták nélküli helyen lesz keresnivalóm.
Az alpesi tájon fekvő Leitzát nyolcszáz és ezer méter magas hegyek veszik körbe. Baszk szokás szerint a város mind a százöt háza nevet kapott és nem számot: én például a Musunzar nevű építményben húztam meg magam, miután nem volt más választásom. A ház falára kifüggesztett fa táblán ott állt a baszk felirat: logelak és jatetxea (ejtsd: hátecseá). Vagyis szállás és étterem.
A piciny központ bőven tartogat látnivalót. Leginkább az építészet fogott meg. A fehér falakat szürke sarokdísz dobja fel. Igazán mutatós a kőből épült városháza, vagyis az árkádos Udaletxea (udal=város, etxea = ház, ejtsd: ecseá).
Itt láttam először pelota pályát, méghozzá szabadtérit és a hozzá tartozó, a pálya végén álló magas falat. Ez az úgynevezett alapfal, ennek dobják neki a labdát. Az ellenfélnek pedig az onnan visszacsapódó játékszert kell úgy visszaütnie, hogy a labda az ütés előtt maximum egyszer pattanhat a földön.
Röviden, a pelota nem más, mint amit Charlie Firpo Hamon Serrano néven játszott az És megint dühbe jövünk című klasszikusban. Noha Serrano ütővel játszotta ezt a sportot, a lenti fotóból kiderül, hogy Leitza tájékán a puszta kezes variáció honos.
Kár, hogy nem próbálhattam ki. A késő estig utcán lévő kissrácok és kislányok inkább fociztak.
A pálya mellett áll egy kégli, a turista információ, melynek fala a baszk hagyományokat ismerteti graffiti formájában. Láthatunk rajt favágókat, egy súlyemelőt, egy pelota játékost, és három jelmezbe öltözött, hangszeres karaktert.
A nap még nem tért nyugovóra, mikor felmásztam a fő templomhoz, de zárva találtam.
A várva várt meleg vacsorához szállásom éttermében jutottam hozzá. Fél kilenckor nyitott a hely, melyet az addig a bárban szürcsölgető figurák velem együtt azonnal, marhacsordákat megszégyenítve rohamoztak meg. Ekkor figyeltem fel először a baszk szavakra. Legalábbis nem spanyol volt, az biztos.
Az egy szem felszolgáló néni fél perc alatt kiszórta a kancsó vizet, az olajbogyót és a kenyeret mind a hét asztalra. Pörgött, mint a búgócsiga és még arra is maradt ideje, hogy a rendelésfelvétel közben pár baszk szót megtanítson.
Étlap nem volt, így a menü ecseteltetése helyett megkértem a nénit, ajánljon valami autentikus kaját. Így kanalaztam be egy kisebb kondérnyi baszk hallevest. Spanyolul: sopa de pescado a la vasca. Amibe elvileg nemcsak halat tesznek, hanem tengerigyümölcsöt is. Ezenkívül sárgarépát, paradicsompürét, póréhagymát és valami konyak szerűséget.
Az én levesembe minden hozzátartozó nagyon apróra volt vágva. Messziről úgy nézett ki, mint egy tojásos leves. Nem tudom, mi a hagyomány, de hiányoltam a nagy haldarabokat. Viszont eszméletlen finomat főztek. Annyira tisztára nyaltam a tányért, hogy talán el sem mosogattak utánam. Nyelvlenyomat gyűjteményüket biztos gazdagítottam.
A főétel kevésbé lepett meg és a pincér néni szerint csak félig-meddig baszk: sült hús hasábbal. Felettébb ízletes, omlós húst kaptam, remek adagot. El is teltem. Kár, hogy a desszertet csak ezután ajánlották fel. Többek között tejberizsből és valami szilárdabb aludttej szerűségből választhattam volna. Utóbbi baszk cucc, cuajada (ejtsd: kuáhádá) néven ismert és sikerült később máshol megkóstolnom.
Aztán az éjjel, amikor szundítani készültem, hirtelen hatalmas utcai csörömpölés ütötte meg a fülem. Nyomban felöltöztem, és a fotógépemmel együtt lerohantam. Ünnepségre gyanakodtam.
A köztéri lámpákat leoltották, és a lakásokból is eltűnt a fény. Az emberek az utcákra tódultak és csak csörömpöltek. Lábossal, evőeszközzel, cintányérral, taknyos zsebkendővel, kinek milye volt. Néhányan énekeltek is. Teljes sötétség falakon belül és kívül. Még a nyitva tartó bárokban is.
A hosszas, de tudatlan nézegelődést követően aztán megszólítottam egy arcot, hogy magyarázza el a zaj okát. Kiderült, így tüntettek a helyiek a magas villanyszámlák ellen. Fél óra múlva abbahagyták, elment mindenki aludni a francba. Kaphattak talán két fillér kedvezményt.
Másnap délelőtt még egyszer végigfutottam a belvároson. Ám a 17. századból származó, szürke kőből épült, árkádos, egy harangtornyos Szent Mihály arkangyal templomról nem került le a lakat.
Az aieneko garbilekua viszont beinvitált. Ez nem más, mint a mosóház baszk nyelven. Korábban hárommal büszkélkedhetett a város, mára csak ez az egy maradt fenn. 1864-ben húzták fel.
Amíg meg nem jelentek a mosógépek, a nők itt mostak. Az illatosításhoz bükkfa hamut és babérlevelet használtak. Az egész mosás procedúra a szárítást és az öblítést nem számítva eltarthatott legalább tíz órán át. A vizet egy nyolcszáz méteres csövön keresztül folyatták a Giltzurriturri forrásból. A szappant a megmaradt olaj és a megolvasztott állati zsír összekeverésével készítették.
Leitza az eddig látottaktól teljesen mást kínál. Valami egyedit, autentikusat. Látnivalói hamar bejárhatóak, de ezalatt vénásan kapjuk az információt. A lábunk elé hever a baszk kultúra. És aki a természetet kedveli, a közeli hegyekben nagyon könnyen elveszhet benne.
Az egyetlen kihívás talán a spanyol feliratok teljes hiánya. A látnivalók tájékoztatóin még csak-csak szerepel spanyol és angol fordítás, de máshol nem. Például a busz menetrendjén baszk tudás nélkül nehéz kiigazodni. Az egyik üzlet nyitvatartást mutató tábláját tanulmányozva következtettem ki a napok nevét. A kresztáblákon szintén csak baszk szavak szerepelnek.
Még délelőtt volt, amikor továbbálltam és hogyhogynem Pamplonába utaztam. Nagyjából a száznyolcvankilencedik alkalommal a tíz napos navarrai kirándulásom alatt. De ezúttal is csak az átszállás kedvéért.
A pár órás várakozási időt jobbára a castillo téri vásáron töltöttem. A mintegy harminc sátorból navarrai termelők csalogatták az éhes szájú polgárokat. Noemmándöfi. Ki sajtot árult, ki kolbászt, ki sonkát. Hegyekben állt az olivabogyó, a lekvár, a méz, az olivaolaj, a vörösbor és a szájuk szélét elégedetten nyalogató kóstoló.
Nem bírtam ellenállni a sok finomságnak, különösen a sajtok izgattak. Leginkább a csontszínű, báránytejből készült roncal sajtot és a hasonló színű, kecsketejből készült ekollaondót ízlelgettem lelkesen. Végül az utóbbiba fektettem be.
A vásárhoz élő zene is dukált. Fel-alá sétafikáló, baszk népviseletbe öltözött banda szolgáltatta a fülbemászó dallamokat.
Végül elérkezett a tovautazás ideje. Az utolsó jegyek egyikét kaparintottam meg a Zaragoza felé tartó buszra. Szerencsém volt. Csak a járat célállomása volt Zaragoza, én lepattantam félúton, Tudela városában.
Erről és Navarra talán legnagyobb szenzációjáról lesz szó a következő részben.
