Legújabb cikkek
- Látványos szurdokok Vorarlberg - 3 2025-10-26
- Montafon régió Vorarlberg - 2 2025-10-24
- Alpesi terepen Vorarlberg - 1 2025-10-22
- Színes piacok 2024-12-13
- Mókás táblák, feliratok 2024-12-11
- Útvonal értékelő Magyar karika - 10 2024-12-09
Tudela városába érkeztem. Nyomban szabad hajlék után kezdtem kutatni, de felsültem. Az összes kiadható ágyat elfoglalták. Szombat lévén nem csoda.
Nem maradt más, mint feltérképezni Tudela kieső, zöld területeit. Hamar ment. Tudela az Ebro folyó partján fekszik, az Ebro folyó partja pedig közel a belvároshoz. Egy kellőképpen elrejtett, nádassal körbekerített füves területet jelöltem ki alvóhelynek.
Persze az iccaka még odébb volt.
A vacsoraidő viszont nem. Baszk fogásokat kerestem. Végigcsattogtam Tudela összes vendéglője előtt és csekkoltam közben a baszk ételnevekről készült szolíd jegyzetemet. Hiába. Például el tudtam volna képzelni egy adag kokotxast (ejtsd: kokocsász), ami nem más, mint zöldmártással tálalt tőkehal. Végül legalább a tőkehalat megtaláltam egy egyszerű étkezdében.
Eztán eltűntem a pompás főtéren, majd pedig az esti fényben úszó, élettel teli sikátorokban és az alvó templomok környékén. A bárok előtt természetesen összegyűltek a vidáman iszogató helyiek. Láthatóan a vörösbor folyt jobban.
Navarrában járva többször feltűnt, hogy a vörös- és a fehérboros palackok is egy jéggel teleszórt edényben heverésznek a pulton.
De aztán eljött a városi vadkempingezés ideje.
Jól esett az alvás a kissé hűs Ebro-parton. Ráadásul minden végtagomat a helyén találtam.
Első utam az utazási irodába vezetett, de a tíz órai nyitáshoz korán érkeztem. Így hát felfedeztem Tudelát. Ezúttal világosban.
Az előző éjjel vibráló Plaza de los Fueros főtér most csendesebb volt. A teret körbeölelő, 17. századból származó, árkádos, zöld rolós épületegyüttesek viszont ugyanolyan szépek. A homlokzatokon Ribera de Navarra régió településeinek címerei kaptak helyet csempéből kirakva. A pár nagyobb felületre bikás jeleneteket pingáltak.
A csempeművek között azonban megfért egy kakukktojás: az 1512 előtt született zsidó közösségnek állít emléket és Abraham Ben Meir zsidó hittudós, nyelvész és filozófus előtt tiszteleg. A városban született 1089-ben vagy 1092-ben.
A nyugati épületszárnyban egy óratorony kapott helyet, a tér közepén pedig egy pavilon. A tér eredetileg bikaviadalok helyszíne volt. Ma pedig elválasztja a modern városrészt az óvárostól.
Tehát ha észak felé hagyjuk el a Plaza de los Fuerost, az óváros sikátor labirintusába érünk, mely sok érdekes épületet rejteget.
A fedett vásárcsarnokot érintve eljutottam egy csúcsíves árkád alá, ahol két díszes bejáratot találtam. Az egyik egy szép barokk alkotás, a másik pedig egy románkori bélletes kapu. A bélletes kapu Gyalogok portálja néven ismert és a katedrálisba vezet, barokk párja pedig félre, ugyanis nem derült ki a funkciója.
A templomot a 11. században kezdték el építeni egy mecset helyére és a 18. században kapott székesegyház rangot.
Sok stílus megtalálható rajt, hiszen az évszázadok során bővítették és két toronnyal látták el. Mindez leginkább a északi homlokzaton tanulmányozható. Míg a nyugati torony téglából épült és a reneszánsz korszakra hajaz, a keleti torony kő elemei a román stílust képviselik.
A dóm nyugat felé néző kapuja, vagyis az Ítélet kapuja a legdíszesebb: a boltív bal oldalán a paradicsomból vannak jelenetek és figurák, míg a jobb oldalon a paprikából. Ja nem, a pokolból. A bal oldalon például az egyik figura mintha vajat köpülne, a jobb oldalon meg két ördög mintha emberfejeket égetne. Egészen parádés alkotás.
Ehhez képest a hosszúkás dómtér nyugati végében álló városháza neoklasszikus díszei kismiskák. Bejártam a sikátorváros többi részét, felfedeztem még több templomot és teret, de a várba nem másztam el.
Aztán kinyitott az utazási iroda. Utazásom talán legizgalmasabb és legkülönlegesebb látnivalójáról informálódtam. Pontosabban segítséget kértem abban, hogy juthatnék el a mintegy húsz kilométerre fekvő Bardenas Reales parkba vasárnap, mindenféle tömegközlekedés nélkül.
Az első válasz az irodás nőtől: hogy szeretnék? Ekkor úgy éreztem, hosszú beszélgetésnek nézek elébe. Megkértem, nézzen utána a buszmenetrendeknek, hátha valami elkerülte a figyelmemet. Nem volt hajlandó. Kerek-perec kijelentette, neki nincs ideje, mert ha bejön egy újabb vendég, neki azt ki kell szolgálnia.
Szemöldököm hamar összerándult. De nem hagytam annyiban. Végül csak megértette, miért ül a pult másik oldalán és segíteni kezdett. Más kérdés, csak délutánra talált tömegközlekedést, az általa felajánlott idegenvezetőt meg én nem fogadtam el. Megkaptam viszont egy parkhoz közeli bringakölcsönző címét és telefonszámát.
Na, de odáig előbb el kellett jutnom. Mit volt mit tenni, kisétáltam a város végébe a hátizsákkal a hátamon és felcsaptam a hüvelykujjamat. Ezúttal nem akart összejönni a stoppolás. Aztán hirtelen a mellettem álló házból kisétált egy arc, aki készségesen elfuvarozott a parkhoz legközelebbi kereszteződésig. Onnan gyalog tettem meg a park kapujáig húzódó négy kilométeres távot.
Ahelyett, hogy az ellenkező irányban fekvő közeli faluban felkerestem volna azt a bizonyos bringakölcsönzőt. Totál kiment a fejemből.
A parkhoz érve hívtam fel a tagot, aki fél órán belül a lábam elé szállított egy frankó terepbringát. Nem csak nekem, mint kiderült. Sisak fel, hátizsák fel és már húztam is a félsivatagba.
Navarra talán legnagyobb szenzációja a Bardenas Reales Park, ami nem más, mint egy négyszázhúsz négyzetkilométeren elterülő, lakatlan, kopár, félsivatagi táj. Egy nagy kiterjedésű síkság, melyet táblahegyek és eldugott szakadékok tarkítanak. Hasonlít az arizonai Monument National Park tájára. Forró nyarak, hideg telek jellemzik a területet, eső szinte soha nincs.
A park három részből áll: fej, tor és potroh. Pontosabban a Bardena Blanca, az El Plano és a La Negra. Én csupán a Blancát látogattam meg. Mind az “alsó” és “felső” részét.
A harminckét kilométeres körtúra az autók murvás nyomvonalán nagyon könnyen letekerhető. Bár nem tetszett, hogy az amúgy lassan és figyelmesen közlekedő autók nagy port hagytak maguk után. Az óramutató járásával ellentétesen jártam be a látnivalókat és a kilátópontokat.
Az első látnivalókat a síkabb Blanca “alsó” tárta fel. Holdbéli tájak, melyeket a víz és a szélerózió együtt alakított ki. A jórészt kopár területeken szögletes és kerekded formák, illetve apró kanyonok váltakoznak. Itt-ott szárazságot jól tűrő kórók, rekettyések terülnek el. Néhanapján talán Clint Eastwood is erre lovagol.
Eztán meglepetésre jött egy napsugaraktól csillogó láp. Vele együtt némi állatvilág. Verebek és hantmadarak repkedtek önfeledten. Sőt, szitakötők. Kék és bordó. Nem, nem szívtam semmit.
Állítólag a túzok is előfordul a csupasz tájon. A túzok egyes számban túz és ragozható szó, hiszen én túzok, te túzol, ő túzik. A jelentését nem ismerem. A túzokról mindig azt hittem, hogy Európában kizárólag a magyar alföldön él.
Következő megálló: Deák tér. Ja, nem. Hanem az egyik leglátványosabb kilátópont, ahonnan a magas táblahegyek közelebbről megtekinthetők. Ezek már a Blanca “felső” részeihez, vagyis a Blanca Altához tartoznak. A falakon látható csíkozásokat a gipsz és az agyag okozza. Legalább annyira érdekesek, mint az idomok.
Továbbhaladva a kijelölt úton még több óriási sziklaforma került a szemem elé. No meg lakókocsik árnyékában lazuló nyugdíjasok. Annyi a kúp, a talajmenti repedés, az alakzat, a mini kanyon, hogy nem lehet megunni. Másfél óra simán eltűnt az életemből, de egyáltalán nem bántam.
Ha lett volna még időm, átkerekeztem volna a Blanca Alta többi tájaihoz. Ehelyett következett néhány kilométer unalom, de az a fajta, amit néha élveztem. A közeli semmiben és a messzi távoli sziklákban gyönyörködtem, miközben a harminc fok, a hátamon nehezedő zsák és a menetszél nehezítette a tekerést.
Az út vége még tartogatott meglepetést, a Castildetierra kúpot. Ez a kúp nagyszerű példa az erózió munkájának eredményére. A tetszőlegesen formált szabálytalan alakzat igazi műalkotássá kerekedett.
Érdekesség még az a néhány elhagyatott vityilló, amely elszórtan található a parkban. Juhászok és farmerek használták korábban. Néha törvénykerülő betyárok.
A Bardenas Reales különleges tájképe teljes meglepetés. Olyan, amire az ember nem számít Európában járva.
Miután letekertem harminc kilométert félsivatagi környezetben, úgy döntöttem, adok hozzá még öt kilométert és legurulok a faluba a kölcsönzőig. Persze a park kapujánál is leadhattam volna a bringát, mert várt rám egy utánfutó, de akkor gyalog kellett volna megtennem azt a plusz távolságot.
A kölcsönzőben az a srác fogadott, akinek a kezéből korábban kikaptam a biriglit. Jó fej, segítőkész, ám idegennyelvet nem beszélő sráccal hozott össze a sors, aki kölcsönzésem jutalmául megajándékozott egy üveg vörösborral. A csurig töltött hátizsákom azonban nem bírta elnyelni. Errefel kaptam egy kis üveg olivaolajat. Nem mehettem el üres kézzel. Mint ahogy más sem. Kedves gesztus.
A kölcsönzőből a buszmegállóba siettem anélkül, hogy tudtam volna a menetrendről. Amint elmajszoltam egy almát, érkezett a tudelai járat.
Tudelába visszatérve egyből szállást kerestem és találtam. Egy elég szépen karbantartott hostelben húztam meg magam. Vasárnap lévén ráadásul senkivel sem kellett megosztanom az emeletes ágyas szobámat.
Aztán a városi csatangolást előbb az éhségtől való vonaglás, majd maga a vacsora váltotta fel. A fél kilences kajálásokhoz nehezen szoktam hozzá.
Az egyik főtéri vendéglőben paellára esett a választásom. Ez volt az utolsó vacsora, ezzel ért véget navarrai kirándulásom. Nem maradt más hátra, mint az alvás, egy kora reggeli hosszú vonatút, majd a repülés.
A repülőtéren persze kiszúrták a hátizsákomban lapuló üvegnyi olivaolajat, de szemet húnytak felette. Csupán szóbeli feddésben részesültem.
Navarra sokszínű tartomány, ahol északon magas hegyeket, üde zöld tájakat és frissítő időjárást találunk, míg délen szemöldököt perzselő meleget, kopár vidékeket. Miközben az egész tartomány légvonalban nem hosszabb, mint százötven kilométer. Teljes kontraszt.
Navarra büszke lehet templomaira, különösen azok gazdagon faragott, boltíves bejárataira. A fentebb említett Ítélet kapuja és a lejjebb látható Szent Mária templom díszei vitték a prímet. De a többit is szájtátva ámultam.
Noha történelmileg az egész tartomány a baszkok szíve csücske, a déli régiókban ritkábban találkozunk velük.
Legyen az spanyol vagy baszk, idegennyelvet kevesen beszélnek. Még a vendéglátásban dolgozók sem nagyon, ezért nem árt némi spanyol tudás a párbeszédekhez, illetve a tájékozódáshoz.
A baszk konyhát sajnos csak kevésbé ismertem meg. Telhetetlen mégsem lehetek, hiszen a pintxos, a baszk halleves és a cuajada nevű aludttej-féleség maradandó élményeket szerzett.
Mint ahogy az egész navarrai barangolás.