Az előző fejezetben említettem, hogy találkoztam egy művésszel a Callejon de Hamelben, akinél bejelentkeztem egy kongaórára a rumba fesztivál napjára. Délelőtt tíz órai kezdést beszéltünk meg és ennek eleget téve állítottam be.

Az oktatóm azonban felszívódott. Nem úgy, mint az a csávó, aki előző nap a közelgő rumba fesztivált promotálta. Ismét kezet ráztunk, majd kérdőre vont: – miért nem jöttem időben? Értetlenkedtem, hiszen tíz perccel a kezdés előtt érkeztem. Kiderült, hogy hajnalban egész Kuba áttért a nyári időszámításra, és ha átállítottam volna az órámat, nem kések el.

Tehát Európával ellentétben nem március utolsó hétvégéjén tolják előre az óramutatót, hanem ezúttal március 12-re virradóra. Nem tudtam. Néhány kubainál sem esett le, de erről a vicces sztoriról egy kicsit később.

Evett a méreg rendesen, mert ez a délelőtt jó alkalom lett volna egy kis dobverésre. Csalódottságom hamar feledésbe merült, ugyanis a kanyarban volt a délben kezdődő rumba fesztivál.

Minden vasárnap pontosan déli tizenkettőkor a rumbáé a főszerep. Megjelentek a táncoslábú leányok és legények, illetve a lovak közé csapott a soktagú, claves-szel, güiróval, sekerével és kongákkal operáló zenészbanda. Persze ez a fesztivál volt annyira laza, hogy a nézők közül bárki csatlakozhatott a tánchoz. Ahogy a bölcs kubai mondás tartja: nincs Kuba rumba nélkül és nincs rumba Kuba nélkül.

A rumba a szanteria vallás rituáléiból fejlődött ki, afrikai gyökerekkel rendelkezik, az afro-kubai kultúra eleme. A dobolás egyre komplexebbé válásával és a vokál megjelenésével alakult ki ez a stílus a 19. század végén. A fotón látható táncosok nem véletlenül öltöztek fehérbe tetőtől talpig. Ők a szanteria vallás gyakorlói, tehát a feltűnően népszerű fehér szín a rumbához hasonlóan a szanteria valláshoz köthető.

Havanna, Rumba fesztivál – jobbról a második menyecske sekerét ráz

A többórás fieszta alatt helyi arcokkal hozott össze a sors. Az elsőként megismert srác úgy mutatott be arrajáró haverjainak, mintha húsz éve együtt szivaroznánk. Addig nem hagytak békén, míg be nem nyelek egy pohár koktélt.

Az első perctől kezdve laza és baráti eszmecsere után ismét felkerestem a La Vieja negyedet, hiszen előző nap nem mindent vettem szemügyre. A kínaiak nélküli kínai negyedet érintve érkeztem meg a Kapitóliumhoz. A Kapitólium a kubaiak parlamentje. Éppen tatarozták az egész épületet, előtte pedig parkosítottak. Vele szemben színes, boltíves sorházak kárpótoltak, melyek hamar rajongójukká tettek.

Havanna, színek és boltívek

A parlamenttől szivarhajításnyira álldogáló Monserrate bárban pihentem meg. Vendégei között elsősorban külföldieket találtam, de fel-feltűnt néhány helyi arc is. A széles szivar-, rum- és koktélválaszték könnyen becsalogatja az embert. Leküldtem egy cuba libre-t, amelyet errefelé csak egyszerűen cubatának hívnak, és amelybe elég tisztességes mennyiségű rumot adagoltak.

Szerencsére nem álltam fejre tőle, különben nem láttam volna semmit a plaza Vieja-ból. Az egykori piactér eklektikus stílusú, árkádos épületei alatt ma már éttermek, bárok, kávézók működnek. Pörögtem tovább a kikötő szomszédságában elnyúló, macskaköves San Francisco térre, amelyet szintén több díszes, spanyolos beütésű épület vesz körbe, a közepén pedig egy oroszlános kút vonza a turisták fényképezőgépét.

Havanna, San Francisco tér és az oroszlános kút

A téren eredetileg piac működött, de a később felépült, ugyanitt álló barokk Assziszi Szent Ferenc templom szerzeteseinek nem tetszett az ezzel járó lárma. Reklamálásuk meghallgattatott, így a piac átköltözött a Plaza Vieja-ra.

Kicsi vagyok, székre állok, onnét nagyot kiáltok, hogy mindnyájan meghalljátok, a kubai rezsim igen komolysággal ápolja és karbantartja Havana történelmi épületeit, és tereit.

A kikötőnek otthont adó öböl túlpartján fekszik egy középkori és egy újkori erőd is, de nem izgatott fel túlságosan. Egy laza salsa buli gondolata annál inkább.

Havanna, a Nagy Színház épülete

Tükörreflexes fotógépekkel nem illik táncba menni, ezért napnyugta környékén előbb elvágtattam a szállásra. Felkaroltam maroknagyságú unokatestvérét és portyázásba kezdtem. Centro Habana körzetben aztán eloldalazott mellettem a Rumba háza. Előtte fiatalok sokasága várakozott az ajtónyitásra.

A rumbával nem igazán tudok mit kezdeni, de furdalt a kiváncsiság és az egyik szervező srác segítségével bekukkantottam az üres terembe. Akár asztalt is foglalhattam volna, de a salsa még mindig jobban vonzott.

Havanna, portré a falakon

Elugrottam a rumba fesztiválnak délben otthont adó Callejon de Hamelbe is, de az éjszakai élet nem fejlődött ki. Csak egy biztonsági őr múlatta az időt, aki tőlem tudta meg, hogy elkésett a munkából. Ő sem állította át az óráját. Pontosabban fogalmazva nem győztem meg száz százalékig, lecsekkolta néhány éjszakai életbe induló lurkó ketyegőjét. Megjegyzem, egy-egy lurkó döbbenten állt a történtek előtt.

Dehát Kubában kit érdekel, hogy egy biztonsági őr egy órával később ér be a munkahelyére? Eleve maga a beosztás szükségtelen. Kubában ismeretlen fogalom a bűnözés, ráadásul a Callejon de Hamel minden helyisége bezárt, maximum patkányok kószáltak erre az éjszaka idején. Erre ő is rájött, így mintegy utat mutatva nekem elkísért egy salsa partira.

A dizsi előtt már megjelentek a csörögni vágyó fiatalok, köztük fehér és fekete lyányok, de még nyitás előtt jártunk. A kreol bőrűeket hívják a kubaiak fehérnek. Vajon van-e külön kifejezés az én bőrszínemre, ha a kreol a fehér?

Hogy ne múljon tétlenül az idő, meghívtam új barátomat egy pár pohár sörre, majd elugrottunk egy étterembe kajálni. Komám arra apellált, hogy a vacsoráját is kifizetem, de ebbe nem mentem bele. Még ő volt felháborodva. Nem akart fizetni, és a pincér is tőlem várta a megoldást. Több perces vita alakult ki. Majdnem rámhívták a rendőrséget. A biztonsági őrrel kötött barátságom megszakadt. Sőt, annyira felidegesítettek a követelőzéseik, hogy elszállt a kedvem a táncolástól.

Havanna, zenés est

Reggel kipofoztam magam a szállásról és elgyalogoltam a kilométerekre fekvő buszállomásra. Utazhattam volna busszal is, de ezt eljátszottam előző nap. Nem volt nagy élmény, se nem gyors.

Előző nap azért kerestem fel a jegyirodát, mert a kereslet finoman fogalmazva nagyobb, mint a kínálat. Nem árt, ha az ember egy vagy két nappal korábban megváltja a buszjegyet. Nem sikerült. Tehát ezen a reggelen azzal a taktikával toppantam be az állomásra, hogy bárhova is, de el Havannából.

Már sorban álltam a pénztárnál, amikor az egyik buszsofőr megkérdezte az előttem várakozó leányzót, nem óhajt-e Vinalesbe utazni. Óhajtott volna, de a leányzó nem volt egyedül, a buszon pedig csak egy szabad hely maradt. Ez lett az enyém.

A 21. század követelményeinek teljesen megfelelő, főleg turistáknak szánt, de menetrend szerint közlekedő buszon csörtettünk Kuba nyugati végletébe, Vinalesbe.

Első megálló egy ökofalu volt. Egy erdősítés során jött létre, ma pedig az energiatakarékosság és a környezetvédelem legfőbb zászlóvívője. A falu mellett egy víztároló terül el, a mögötte emelkedő dombok sűrű erdejei pedig túrázókat invitálnak.

Engem inkább Vinales-völgy dohány- és kávéültetényei érdekeltek, így csak a pihenő erejéig ugrottam le a buszról. Délután szakítottuk át a Vinales-völgy régió központjának számító Vinales város határát, ahol majdnem hajléktalanná váltam.

Vinales, koloniális házsor – a lakok többségében szoba kiadó

A kereslet ezúttal is meghaladta a kínálatot és mivel nem foglaltam ágyat előre, fel-alá járkáltam a faluban. Egy helybeli nővel, hozzáteszem. A buszajtóban toporzékolt azzal a szándékkal, hogy segítsen szállást találni a megfáradt utazóknak. De tulajdonképpen információ híján volt. Együtt jártuk a falut, mindenkihez odakiabált szabad ágy iránt érdeklődve, azonban mindenhol telt házat jelentettek.

Aztán csak sikerült és ahogy errefelé szokás, egy család rezidenciáján alhattam két éjszakát. A harmadik éjszakára egy másik családot kellett keresnem, de az gyorsan összejött a segítőkész és kommunikatív helybelieknek köszönhetően. Amint beköltöztem a szobámba, tüstént lefoglaltam egy gyalogtúrát az egyik dohányültetvényre.

Este szétnéztem Vinales központjában, melynek varázslatos hangulata elsősorban a gyarmati időszakból származó, élénk színű, rusztikus, teraszos-oszlopos vityillóknak, a teraszokon ingó fa vagy vas hintaszékeknek és a vidám, nyüzsgő főútnak köszönhető. Utóbbi különösen esténként kel életre, nincs vendéglő latin muzsika nélkül.