A lényeg azonban, hogy a dohányt addig hagyják nőni, míg el nem éri a fél méteres magasságot. Ekkor szedik le a leveleit. A növény legfelső harmadából származó levelekből készül a legminőségibb szivar, mint például a Cohiba vagy a Romeo y Julieta. A középső és az alsó harmadból szedett levelekből olcsóbb, kommerszebb pippantót állítanak elő. A leszüretelt zöld leveleket két-három hónapig jól szellőzött pajtákban szárítják, míg barna nem lesz. Csak ezután kezdődik a sodrás kézzel vagy géppel.

Kubában az egész szivaripar két, államilag kontrollált vállalat kezében van, ők gyártják, minősítik és terjesztik a termékeket.

Vinales-völgy, szárad a dohánylevél

A farmer srác arra számított, hogy vásárolok tőle némi dohányt, de az egészséges életmódomra hivatkozva nemet mondtam. Kalauzom ezután elkísért egy kisebb kávéültetvényre, ahol szintén pár mondatban bemutatták a kávétermesztés és a kávéfőzés rejtelmeit. Ezúttal nem kerülhettem el a vásárlást. Egy kávébabbal teli fél literes vizesflakon került a kezeim közé. Kávéörlő nem járt hozzá. Letoltam még egy pohár guava lét és a koradélutáni órákban indultunk vissza Vinalesbe.

Félúton jártunk, amikor az addig is morcos felhők nem bírták tovább magukban tartani a vizet. És még dézsájuk is volt. Szerencsére ott termett egy fa bódé, fedett tornácára iziben befészkeltük magunkat. A zuhi aggódásra késztetett, féltem, hogy lemaradok az újabb programról.

A kegyessé váló időjárásnak köszönhetően időben toppantam be Vinalesbe. Négy másik jelentkezővel egyetemben becsücsültem egy 1956-os Chevroletbe, majd a pilóta, tövig nyomva a gázpedált elfuvarozott minket a Santo Tomás barlanghoz. Nagyon meg akarta mutatni, mit tud a járgány. Elértük a százötven kilométeres sebességet. Más kérdés, hogy a fáradt, ütött-kopott Chevrolet kaszni alatt Mercedes motor dolgozott. Kár, hogy nem kaparinthattam meg a kormányt, szívesen leteszteltem volna a vén szekeret.

Az a bizonyos 1956-os Chevrolet

Utazásom előtt érdeklődtem veterán autó kölcsönzési lehetőségekről, de turisták nem használhatják a kubai tulajdonban lévő autókat. A törvény tiltja. Kizárólag sofőrrel együtt kölcsönözhetőek, de ezt az opciót nem találtam izgalmasnak.

Szóval a Santo Tomas barlang bázisához érve megkaptuk a sisakot és a fejlámpát, megmásztunk egy dombot és átadtuk magunkat a természetnek. Az amerikai kontinens második legnagyobb barlangrendszeréről van szó. Nyolc emeletes, negyvenhat kilométer hosszú, de csak egy kilométer látogatható. Mesterséges kivilágítást nem építettek ki, de így is láthatóak az érdekes sziklaformációk, az álló- és függőcseppkövek, valamint a denevér kakák.

Szomorúan vettük tudomásul, hogy a járat végénél se sör, se jacuzzi nem állt a vendégek rendelkezésére. Nem is beszélve a pálmaágakkal lengedező bikinis lányokról. Milyen cseppkőbarlang az ilyen?

A Chevrolet pilótája nem feledkezett el rólunk, ugyanolyan lendülettel inaltunk vissza Vinalesbe, mint amilyennel jöttünk. Mire célba értünk, a főutca megtelt falatozó-iszogató utazóval és zenélő kubaival. Este egy utcai koktélárus is kinyitott, aki fontos szerepet játszott abban, hogy néhányan táncra perdültek a kubai zene ritmusára.

Santo Tomás barlang

Santo Tomás barlang cseppkőoszlopai

A régióban nemcsak a szivarkészítés rejtelmeit érdemes tanulmányozni, az aktív pihenés kedvelői is bőven találnak maguknak csemegét. Sziklamászás, túrázás, lovaglás, bringabérlés, és sznorkeltúra szerepel az ajánlatokban. Én az utóbbit próbáltam be.

Persze a hegyek által körülvett Vinales-völgyben nehéz víz alatti élővilágot tanulmányozni, ezért egy szervezett túra keretén belül, a reggeli órákban elbuszoztam Palma Rubiába. Ott átszálltam a Cayo Levisa felé úszó hajóra és megérkeztem a paradicsomi, de szeles szigetvilágba. Már a hajó fedélzetén rájöttem, hogy az erős, tarajos hullámok miatt kevés esélyem lesz korallokkal szelfizni.

Egy gyors körbeszaglászás után megtömtem bendőmet a sziget rezortjának éttermében, majd csendesebb vízpartok felé szedtem a lábam.

Cayo Levisa Kuba partjaitól északnyugatra fekszik, fehér homokos strandja és zafír színű víze közé egyes területeken mangrove erdők ékelődnek be. Egy ilyen erdőn átbújva érkeztem meg a sziget anyaföld felé néző partjára, ahol hullámoktól mentes, de sekély víz fogadott. Élővilágnak nyoma sem volt. Hiába húztam fel a sznorkel felszerelést és úszkáltam a déli partoknál, mangrove gyökereknél érdekesebbet nem fedeztem fel. Egy hal sem sajnált meg.

Cayo Levisa, civilizáció a közelben

Az aktív pihenés hamar passzívba váltott és ennek nem igazán örültem. Unalmas órák következtek. Egy ide-oda futkározó gázlómadarat, becsületes nevén kis partfutót próbáltam lencsevégre kapni, de ő mindig ravaszabb volt nálam. A rezort ugyan foglalkozik kajakbérléssel, nem kívánkoztam a hullámok karjai közé kerülni. Alig vártam, hogy újból a vinalesi levegőt szívjam.

Vacsoraidőben értünk vissza a városba. Szállásadóim segítségével átköltöztem egy másik családhoz, ahol az utolsó vinalesi éjszakán húztam a lóbőrt. Ez a casa particular, avagy vendégház eléggé messze esett a központtól, de közelebb a dohány- és ananászültetvényekhez.

Volt energiám bekullogni a belvárosba. Körbeszaglásztam az éttermi kínálatokat, majd betoltam egy pizzát. A kubai konyha nem gazdag, nincs autentikus eledelük. A sült és grill disznónál, illetve csirkénél tovább ritkán látnak. Vajon tudják-e, hogy egy nagy tenger veszi körbe őket, és hogy a tengerben millióféle ehető hal és tengeri herkenytű található?

Viszont a pizzát újragondolták. Az eredeti nápolyi recept csak nyomokban található meg benne. Ettől függetlenül a pizzatészta érdekes ízére így is csak csettinthettem. Ráadásul olcsóbb, mint a kenyér.

Vinales, élet a településen