Petra Piana – Melo tó – Manganu táv: 11 km
Szintemelkedés: 940 méter
Szintcsökkenés: 1180 méter
Időtartam: 9 óra 45 perc

Kemény fába vágtam a fejszémet. Minden előzetes tanulmányozás nélkül ráfűztem egy körutat az eredeti tervemre, amely érintett két hegyvidéki tavat.

Ahogy botorkáltam fel a Petra Piana viskó fölötti kaptatón, a GR20 vonalán, ráragadt a tekintetem a káprázatos tájképre, illetve a képbe tökéletesen illő menedékházra és táborhelyre. A Monte Rotondo délnyugati, sziklatörmelékes oldalán emelkedtem tova, míg nem elértem a kétezer-kétszáz méteren sütkérező Bocca Muzzella hágót. Az ösvény rácsalt a Punta Muzzella hegy északi falára, ahol elkezdődött a mászóka.

A miniatűr Petra Piana tábor

Méghozzá kesztyűben. A tikkasztó hőség felforrósította a sziklákat, amikbe olykor megkapaszkodtam. Hol könnyű, hol nehezebb akadályok dolgoztatták meg mászóizmaimat. Ritkán adódott lehetőség átugrani a sziklatömbök közti réseket. Az egyik többszáz tonnás kőóriásról le, majd fel egy másikra és ezt így órákon át. Egy felmászás alkalmával véletlenül beletérdeltem a sziklába. Hirtelen rengeteg magánhangzó tódult ki a számból. Rögtönzött masszázzsal enyhítettem fájdalmaimon.

A turistajeleket közben annyira szigorúan követtem, hogy egyszer zsákutcába futottam. Jóval szemmagasság fölé, egy sziklafalra rajzolt piros-fehér csík vert át. Annak ellenére hittem benne, hogy nem vagyok pókember.

Közben felbukkant a völgyben az átmeneti pihenőhelyül kipécézett két tó, a Capitello és a Melo. Csöpögött a nyálam a klafa látványtól. Jópár nyomot leteszteltem, de egyik sem navigált a völgy felé. Végül csak ráakadtam a GR20-ról letérő, sárga jelzéssel ellátott, helyes ösvényre.

Mintegy ötszáz méteres ereszkedés és egy órás csörtetés után landoltam a tóparton. A kopár ormok övezte tündöklő, de hideg alpesi vízben jónéhányan megmártóztak. Feltűnően sok gyerek ólálkodott, melyet eleinte furcsállottam. A GR20 nem igazán gyerekjáték. A térképemet tanulmányozva jöttem rá, hogy a völgy szűk északi bejárata könnyen megközelíthető egy műútról.

Melo tó – díjnyertes strand

A Melótól percnyi járásra álló menedékházat furcsa mód és a nagyobb tömeg ellenére zárva találtam. Szerencsére nem maradtam ivóvíz nélkül. Egy bokrok mögötti forrást csapoltam meg. Életet mentett, ugyanis korábban elkortyolgattam az összes nedüt.

Következett a Capitello pár száz méterrel magasabban. Fellibbenni oda azonban nem piskóta. Elkélt a kézimunka a helyenként agresszív vonalon, bár néhány kölök megbírkózott vele. Két, elég komoly dőlésszögű szakasz sziklákba rögzített láncokkal ijesztgetett, de abszolváltam mindkét fittséget igénylő feladatot. A szenvedésért a csillámló Capitello járt jutalmul. Egy függőleges sziklafal tövét hűsítette.

Pár lépéssel feljebb, egy bucka körpanorámás videófelvételre ösztökélt. Nem csoda, ugyanis mindkét tó a lábam előtt hevert.

Nagyjából fél három körül kerekedtem fel újból. A Punta alle Porte eget kémlelő sziklatornyai felé vettem az irányt, hogy minél hamarabb visszatérjek a GR20-ra. A cél érdekében egy szinte függőleges falat támadtam meg. Alulról vizsgálgatva a terepet elképzelni nem tudtam, hogy jutok fel. Izgalmas kihívás várt rám. Mákomra egy cipőtalpnyi hely mindig akadt, a kötél nem hiányzott. Noha szépen megizzasztott, utólag visszagondolva ez a szakasz nyújtotta a legnagyszerűbb mászóélményt. A többi bakfitty volt ehhez képest.

A legállatibb mászás és a Capitello – kövesd a sárga jelet

A sziklatornyok árnyékában csatlakoztam a GR20-ra, mely tett egy fél kört a Capitello fölött. Közben két magaslati akadály kötözködött: az elsőn egy via ferratás lánc segített, amelyen pikk-pakk felhúztam magam. Bár a cipőtalpam rendre lecsúszott a láncot magához szorító szikláról. A szintkülönbség uszkve négy-öt méter lehetett.

A második kihívást egy megakadt kőszikla jelentette, mely elbarikádozta a mászásra késztető utat. Mivel viszonylag kicsi hátizsákkal túráztam, felfelé kúszva éppen átfértem a kő alatt. Állítólag a nagyobb cuccal kirándulók felmásznak rá, majd onnan le, de erről nem tettem tanubizonyságot.

Két pocsolya, a Capitello és a Melo

A kilátás a Capitellóra és a Melóra lélegzetelállító. Legszívesebben órákra lecövekeltem volna. Ehelyett kisvártatva felértem a Capitello kőbástyák alatti nyeregre kétezer-kétszáz méteren. Majd átvágódtam a hegy túloldalára, ahol értelemszerűen megkezdődött a lejtős szakasz.

Kövesd a jelet a Capitello kőbástyák felé

A sziklatörmelékes, csúszós talajon óvatosan araszoltam lejjebb és lejjebb. Az első háromszáz méter hirtelen süllyedt. A lassú haladás próbára tette a türelmemet. Útközben összefutottam egy négy tagú lengyel családdal. A két hat-hét év körüli, utcai ruhában nyomuló kislány látszólag könnyedén kapaszkodott felfelé. Muszáj volt felhívnom a figyelmüket a láncra és a fennakadt sziklára. De megnyugtattak, hogy a fruskák tapasztaltak. Remélem, nem a gondatlanság és a naivitás beszélt belőlük és épségben hazaértek.

Órákkal később, amikor a lejtő dőlésszöge lenyugodott, az ösvény rálépett egy fennsíkra. A zöldben úszó, hatalmas füves terület és az azt átszelő hegyi patak kellemes terápiát nyújtott a szememnek. A húsz perces heverészés pedig az izmaimnak.

Ahol a patak vízesésbe fordul át, ott ereszkedtem tovább. Bíztam a könnyebb szakaszokban, ám csak beficcent az őrület. Nagyon nem hiányzott. Tükörsima, csupasz, meredek falakon próbáltam lecsúszni. A biztonság kedvéért olykor igénybevettem a gatyaféket és el-eltértem a turistajelzésről. Alkalmi lábtartókat keresve sem találtam. Ekkor már nagyon vártam a végét. Kockásra jártam a lábamat. A végállomáson, vagyis a Manganu hütténél egyébként több túrázó megemlítette, hogy ezt az utolsó lejtős-csúszós etapot szívesen kihagyta volna.

Mivel este hat óra körül csörtettem be a táborba, majdnem lemaradtam a vacsoráról. Az utolsó utáni pillanatban adtam le a rendelést. Bolognai spagetti volt kolbászos kenyérrel, meg valami alma ízű förmedvény desszertnek.

A késői érkezés ellenére szép vízszintes sátorhelyet fogtam ki. A vegyes összetételű talajnak hála a sátor egyik végét kampókkal rögzítettem, a másikat kövekkel.

A húgy szagú zuhanyzó egy erre a célra kialakított modern épületben kapott helyet. A zuhanyzás kizárólag maszkban viselhető el. A másik szenzáció a wc lehuzó pedálja. Öt taposásra öblített.

Capu a Moneta, zöld szemterápia

Manganu – Vaccaghia – Castellu di Vergio táv: 16 km

Szintemelkedés: 698 méter
Szintcsökkenés: 512 méter
Manganu – Vaccaghia: 20 perc
Vaccaghia – Castellu di Vergio: 6 óra

Az egész GR20 talán leghosszabb és egyik legkönnyebb szakaszát vettem kezelésbe. A Manganu hüttétől egy laza ereszkedést abszolválva csúsztam rá egy völgybéli mezőre. A nyom a szállást és eledelt kínáló Bergerie Vaccaghia (ejtsd: berzsörí vákkágjá) farmházhoz invitált. Tojtam rá.

Az ezt követő terepviszonyok említést sem érdemelnek. Semmi megpróbáltatás, semmi gyönyör. A legnagyobb problémát a jobb kéz felől folyó Tavignano (ejtsd: távinnyáno) patak okozta valamivel több, mint egy órányi komótos járás után. Átkelő nem lévén fel-alá járkáltam átugráshoz alkalmas partot keresve. Innen a turistajelzés a pataktól távolabb eső Inzecche (ejtsd: indzekke) farmház felé rugdosott, valójában azonban átverés áldozata lettem: egyrészt a farmház lelakatolva árválkodott, másrészt választhattam volna egy rövidebb utat a végeláthatatlan mezőn. Amint átugrottam a patakot, folytatnom kellett volna a partjával párhuzamosan nyugat felé. A lényeg, hogy ha egy apró kunkort teljesítve is, jó helyen kötöttem ki: a Nino tónak otthont adó füves tisztáson.

A tó annyira szép helyen fekszik, hogy elterültem egy hosszabb időre és élveztem a csendet, a napsütést, valamint tanulmányoztam a szitakötők és a méhék párosodását munkamódszereit.

Nino tó – szinte alföldi környezet
 

A Nino tó “Sió csatornája”

Még mielőtt túlságosan elkényelmesedtem volna, vettem a sátorfámat és felszaladtam egy újabb nyeregre, ahonnan áttáncoltam a csupasz sziklaormok felé a törmelékes, de szelíd terepen. Kelet felől érkezve amint átlibbentem az északi falra, az ösvény völgymenetbe kezdett, és sokára állt be vízszintesre.

Egy alacsonyan fekvő hágóra hullottam, ahol végre történt valami rendkívüli: egy derékszögben meghajolt fától pár méterre rábukkantam egy havasi cincérre. A pincérfélék családjába tartozó látványos faj hozzám hasonlóan ebédidőben a legaktívabb. A ritka és védett rovar öreg, vagy elhalt fák lakója.

Egy lépegető havasi pincér és szőrpamacsos csápjai

Kicsit lejjebb a Szent Péter minikápolna rabolta el a figyelmemet. A kápolna előtti kereszteződés a jobbra átot javasolta a GR20 folytatásához.

Cseppnyi ereszkedést követően egy újabb elágazásba, valamint egy L alakú jelbe botlottam. A térképem nem bizonyult elég részletesnek az L megfejtéséhez. Távolabbra pillantva kiderítettem a helyes irányt.

A kilométereken át hegyoldalban kanyargó, sík, erdei terep tökéletes klímát nyújtott. Aztán egy öblös balkanyar után beköszöntött a meredély. Nem hiányzott, de legalább összefutottam egy vadon élő házicocával. Mi több, hirtelen a célban találtam magam. Amint kibújtam a rengetegből, átellenben megláttam a Castellu di Vergio (ejtsd: kásztellu di verdzso, magyarul szűz vára) kempinget és egy szállodát.

Első utam a szálloda éttermébe vezetett. Vágytam már a meleg ebédre, a húsra és a gyümölcsre. Az emésztést a kempingben vezényeltem le sátorállítás közben. A kemping talaja kavicsos-földes-füves, nehéz leszúrni a cövekeket. Ráadásul a telek nagy részét állandóan érte a nap, egy-két kisebb fa villantott árnyékot. Ha lett volna saját járművem, biztos ellátogattam volna a mintegy tíz-tizenkét kilométerre található mesés Aitone (ejtsd: etön) medencékhez.