Castellu di Vergio – Ciuttulu di i Mori – Ballone – Tighiettu táv: 15 km

Szintemelkedés: 1111 méter
Szintcsökkenés: 824 méter

Castellu di Vergio – Ciuttulu di i Mori: 4 óra
Ciuttulu di i Mori – Ballone: 4 óra
Ballone – Tighiettu: 40 perc

Egy négy órás sétára kötöttem be a csukámat. Hogy nevén nevezzem a gyereket, a Castellu di Vergio (ejtsd: kásztellu di verdzso) kempingtől a Ciuttulu di i Mori (ejtsd: csuttulu di i mori, magyarul halottak köve) menedékházat támadtam, ahol rájöttem, van még időm és energiám felkutatni a mindentől távol eső Tighiettu (ejtsd: tigiettu) hüttét.

A reggeli órák kellemesen teltek, Castellu di Vergiótól egy enyhén lejtő erdei ösvény elnavigált az immáron kopár sziklafalak tövében csobogó Radule vízeséshez. A kevésbé bővízű zuhatag nem eredményezett kihagyhatatlan látnivalót. A fölötte nyújtózkodó fa hídon átlépve az addig északnak tartó út nyugatnak fordult, és egy sziklafalak által határolt völgyben kígyózott felfelé kimérten. A völgy aztán tett egy hosszú kanyart észak felé.

Pont a kanyarban található a GR20 talán legnépszerűbb vadstrandja. Ez a pár, öt méternél nem szélesebb természetes medence népszerű zarándokhellyé cseperedett. Bár a jéghideg víz a többséget kiküldte a partra napozni. Fürdőruci hiányában csak álmodhattam a csobbanásról.

Strandok királya

A vadstrandokat elhagyva egy hosszú völgyben folytatódott az út. Előttem a Tafunatu kopár sziklája magasodott, balra és jobbra aljnövényzettel borított buckák. Egyszer csak a nyom elfordult balra és egy bűnmeredek, kavicsos emelkedőn kapaszkodott fel. A kavicsok folyton elgurultak a talpam alatt. Hiába léptem előre, nem nagyon haladtam. De legalább elsajátítottam a Michael Jackson féle moonwalker lépéseket. Az is igaz, hogy a mentális fáradtság jelei meg-megmutatkoztak.

Aztán egy nyereg oldalán csoszogtam tova, míg el nem értem a Tafunatu alatti völgyre bámuló Ciuttulu di i Mori menedékházat. Eredetileg itt akartam lehorgonyozni éjszakára, de a kábé négy órányi séta nem elégített ki. Egy pihenő keretében eltüntettem némi sonkás szecsót és ücsit. A festői kilátás olykor elvonta a figyelmemet a majszolásról, a kettőt egyszerre nem bírtam összehozni. Hogy, hogy nem kiszúrtam egy rövidített utat, mely a völgyből közvetlenül mászott fel a Foggiale-hágóra (ejtsd: fodzsále), ahová én a hüttét érintő kerülővel jutottam el.

Kilátás a Ciuttulu di i Mori menedékháztól – a bal szélen látható ösvény a rövidítés, én a kép jobb szélén, középen látható kaptatókat teljesítve közelítettem. De legalább követtem a jeleket.

A Foggiale-hágó vízválasztó abból a szempontból, hogy annak keleti fala eszméletlen meredek. Ezerkilencszázhatvankét méterről ereszkedett le elég merészen ezerháromszáz környékére, de az első kétszázötven méternyi esés cirka ötszáz méternyi távolságon belül realizálódott. Elég nagyokat lépkedve kecmeregtem le szikláról sziklára. Egy fél cipőtalpnak mindig akadt hely. A biztonságot szem előtt tartva pár esetben meghúztam a gatyaféket. Térdet próbára tevő terep.

Strand kilátással

Miután leértem, bebújtam az erdőbe. Majd addig masíroztam szinte sík terepen a hegyek árnyékában, míg feltűnt a Ballone menedékház. Elsőre azt hittem, megérkeztem a várva várt szálláshoz, de nem. Ragaszkodtam a Tighiettuhoz. Pedig tudtam, újabb morcos terepre számíthatok.

Alig léptem hármat a Ballone hüttétől, feltűnt a Tighiettu. De csak azért, mert felemeltem a fejem. A fellegekben kellette magát. Szörnyű látvány volt, izmaim kezdtek kérdőre vonni. A mászást igénylő, meredek utolsó etap még közvetlenül a menedékház előtt sem nyugodott le. A hütte magas sziklafalak közé ékelődött be. Dél felé a hátrahagyott völgy terült el és kínált remek panorámát.

A sátorhelyre vadászni kellett. Sátornyi széles sátorhelyre még inkább, már-már nagyítóval. A késői érkezők csak a háztól távolabb, és sokkal lejjebb telepedhettek le. A helikopter leszálló mellett pár méterrel találtam meg álmaim hat négyzetméterét, igaz, a köves-kavicsos talaj esélyt sem adott a sátorkampóknak. A beköltözést követően taktikai értekezletet tartottam magammal. Nem volt mindegy, hányszor vállalom be az öt-tíz méteres szintkülönbséget a wc kabinig.

Fél hétkor aztán megkongatták a harangokat a vacsorához. Engem a második turnusban ültettek asztalhoz. Milánói spagetti szalonnával és az általam ki nem állott gombával. Kapirgáltam szorgosan evés közben.

Egyébként a házba cipőben belépni tilos. Ezért tűnt fel szinte minden második túrázó sarkán a sebtapasz. Értetlenül álltam az új divat előtt.

A lakosztályom a Tighiettu táborhelyen – szerencsére elkerült a viharos szél, mert nem tudok alvás közben ejtőernyőzni

Elérkezett a pihenés ideje. Elég volt a hat órai kelésekből, meg hát hova rohantam volna. Jól esett az egész napos semmittevés. A menedékház teraszán meglepetésre egy friss napilapra figyeltem fel. El nem bírtam képzelni, hogy került oda. Átváltottam önellátó üzemmódba és a hütte boltjában megvásárolt konzervből paradicsomos raviolit főztem az étkezőben berendezett, korrektül felszerelt konyhában. Vacsorakor sem éltem a menü ajánlatával, simán megfelelt a konzerv. Anyagilag jobban jártam, az ízeket összehasonlítva nem éppen.

Tighiettu kulipintyó

Tighiettu – Monte Cinto csúcs – Haut Asco táv: 11 km

Szintemelkedés: 1070 méter
Szintcsökkenés: 1200 méter
Tighiettu – Monte Cinto: 4 óra 30 perc
Monte Cinto – Haut Asco: 5 óra

Felfrissülten és üdén vágtam neki a könyörtelennek ígérkező utolsó feladatomnak. A Tighiettutól két ösvény vezet Haut Asco-ba (ejtsd: öteszko). Az alternatívnak számító, Cirque de la Solitude (ejtsd: szirkö dö lá szolityüd, magyarul magány cirkusza) névre keresztelt ágat lezárták. Maradt az eredeti, Korzika legmagasabb pontja felé vezető út.

Mire megreggeliztem és összeszedtem magam, elmúlt nyolc és félő volt, hogy gyorsan meleg lesz. A kelet felől magasodó sziklafalak azonban sokáig eltakarták a napot. A délelőtti etapom a kétezer-négyszáz méter magas Bocca di Crucetta (ejtsd: bokká di krucsettá, magyarul kereszt hágó) hágót támadta le. Nem egyszerű mutatvány feltáncolni oda.

Nagyjából féltávnál egy technikai zónával akaszkodtam össze, néhányszor kézrásegítéssel oldottam meg a feladványokat. Az ösvény jelleg ideiglenesen eltűnt, csak a sziklákra festett jelekre támaszkodhattam. Vagy ha azokra sem, akkor a kőhalmokra. Kicsit feljebb a murvássá, aprókavicsossá vált talaj jelezte, hogy visszatértem az ösvényre. A durcásan meredek, csúszós szakaszon újfent bemutattam Michael Jackson moonwalker táncát. Kár, hogy vastaps nem járt hozzá.

Mintegy másfél óra elteltével léptem fel a fotózáshoz tökéletes Bocca di Crucettára. A magam mögött hagyott völgy és az előttem elterülő kőrengeteg és kopárság szájtátásra bíztatott.

Kilátás a Crucetta-hágóról a hátrahagyott völgyre és a Földközi-tengerre – hát igen, kb arra van a Tighiettu ház. Talán egy kicsit lejjebb.

Sziklatörmelékes, egyenetlen, marsbéli ösvény invitált tovább, ugyanakkor óvatos lépéseket javasolt. Aztán egy rövidebb kaptató felvezetett a kétezer-hatszázon tátongó Eboulis (ejtsd: ébuli) pontra, ahol összegyűlt a túrázók apraja-nagyja. Pedig nem kötelező pihenőhely. Innen ágazott el a kétezer-hétszázhat méter magas Monte Cinto (ejtsd: csinto) felé vezető nyom.

Kaptam az alkalmon és ráálltam. A turistajelzést csak ritkán tartalmazó, helyenként rögtönzött megoldásra késztető nehéz terep hol lejtett, hol emelkedett. Gyakran előkerült a kéz. Mielőtt ráfordultam a Monte Cinto elég gyilkos délkeleti falára, bizony sokat kúsztam lefelé. Korzika legmagasabb pontja őrjítő panorámával kárpótolt. Visszafelé sem volt egyszerűbb. A gravitáció erősen fenyegetett.

Ennél nincs feljebb – balra a Monte Cinto csúcs