Szomorúan szürke reggelre ébredtem, de ez nem vette el a kedvemet attól, hogy elinduljak a Ben Nevis csúcs felé. Egy egésznapos gyalogtúrára programoztam be magam. Nagy Britannia legmagasabb pontja a Ben Nevis a maga 1345 méteres magasságával.

Nem egy bonyolult útvonal, a táblák egyértelműen jelzik az irányt. Csupán a fittségünket kell előteremtenünk. Az ösvény sok helyen meredek és kőlépcsőkkel, valamint turistákkal tarkított. Az út első fele a Meall an t-Suidhe (ejtsd: millantí szid) nevezetű domb oldalán kapaszkodik fel. A Nevis folyó völgyének szépséges panorámája és a Ben Nevis oldalán lezúdúló patakok okolhatók amiatt, hogy gyakran megbotlunk az ösvényen leselkedő, földből kiálló kövekben. Optimista számítások szerint féltávnál érjük el a Loch Meall an t-Suidhe-t, valójában a nehezebbik szakasz innen indul ki.

A Loch Meall an t-Suidhe-t (ejtsd: loch millantí szid – kemény h-val) egy kis tó a Meall an t-Suidhe hegy és a Ben Nevis hegy között húzódó nyergen. Ez volt a skót gael nyelvlecke kezdőknek. Némi korrepetálásért olvass tovább, a kettes alá garantált.

Ben Nevis túraútvonal a szakadékba

A második, meredekebb szakaszon a lassabb tempó miatt gyakran dugó alakult ki. Egymás lábnyomaiban lépkedtünk. A tótól alig több, mint fél kilométerre, a Ben Nevis nyugati falán a Red Burn patak zuhatagját kereszteztem. Néhány méterrel feljebb pedig a csípő szél útját. Piros pozsgás tekintetem nem volt feltűnő a közben bekúszó mammut felhő miatt. A nagy szürkeség tökéletesen elrontotta a panorámát, sőt, olykor még pinokkió sem látta volna az orra végét.

Véletlenül letértem az ösvényről és mivel nem találtam a folytatást, nyílegyenesen másztam tovább felfelé. Nem voltam egyedül. Végül kilyukadtam a túraútvonalon. A fennsíkig továbbra is combos szakaszon küzdöttem, onnan viszont enyhült a meredekség.

Kevesebb, mint három óra alatt értem fel a púpra. A gonosz felhők nem engedték, hogy gyönyörködjek a kilátásban, inkább sejtelmessé változtatták a tájat. A csúcs közelében házromokat véltem felfedezni. Mégpedig az egykori csillagvizsgáló maradványait, amely átadta a helyét a szélárnyékot kereső túrázóknak.

Ben Nevis, a csúcs

A lefelé vezető út elvileg még egyszerűbb, bár ködben vagy hóban könnyen a párkányok felé vezethetjük magunkat. A fennsík északi szélén tátongó szakadék nyelt már el embert.

A korábban már reklámozott zuhataghoz érve felszakadozott a felhőzet, tisztán láthattam a Loch Linnhe-t (ejtsd: loch lini), a Loch Eilt (ejtsd: loch íl), sőt még a déli irányban fekvő, igen távoli Mull szigetet is. Még épp a délutáni zárásidő előtt értem a völgyben fekvő Ben Nevis Innhez, ahol pótoltam a kirándulás során elégetett molekulákat.

Ben Nevisi kilátás, balra a Loch Linnhe, távolban a Loch Eil és jobbra a Lochan Meall An T-suidhe

A fogadó előtt egy időjárást ismertető szellemes szerkezet áll. Vagyis egy tábla, előtte pedig egy madzagon lógó kődarab. A tábla arra hívja fel a figyelmet, hogy ha a kő nedves, esik az eső, ha viszont száraz, akkor nem esik. Továbbá, ha a kő árnyékát látjuk a talajon, süt a nap, ha havas a kő teteje, bizony esik a hó. Ha netán nem látnád a követ, köd van, viszont ha lengedezik, fúj a szél. Amennyiben a kő fel-le ugrál, beköszönt a földrengés. Az is előfordulhat, hogy a kő eltűnik. Na, ez azt jelenti, hogy meggyött a tornádó. Remélem, ezek a bölcs intelmek kellőképpen felkészítenek a túrázásra, bármerre is mész.

Az estét Fort William belvárosában töltöttem, majd visszavánszorogtam a nem éppen szobahőmérskéletű sátramhoz.

Ben Nevis, időjárás előrejelzés

Egy újabb evezős kalandba ugrottam fejest. Az előzetesen megbeszéltek szerint a reggeli órákban megjelentem a bázison, a túravezetővel feldobtuk a kajakokat a mikrobusz tetejére és eltekertünk a Skót Felföld nyugati partvidékén fekvő Arisaig kikötőjébe (ejtsd kb: áröszig). Kisvártatva egy skót leányzó csatlakozott hozzánk, majd vízre tettük a hajókat.

Hárman lapátoltunk az enyhén fodrozódó tengeren a borult ég alatt. A kikötő öblében sorakozó kagyló farmok mutatták a nyílt tenger felé vezető utat. Az apálynak köszönhetően rengeteg zátony és kisebb sziget felbukkant az orrunk előtt, a messzi távolban pedig feltűnt az Eigg és a Rúm sziget. Mi azonban az első sarkon balra fordultunk, és a lámpás kereszteződésig lapátoltunk.

A gyér forgalom és a bolygók állása nemcsak nekünk kedvezett, hanem a szirteken sziesztázó borjúfókáknak is. Kiváncsiságuk hamar felébresztette őket, néhány pillanaton belül körülöttünk úszkáltak. A pajkos, játékos állatok gyorsan lebuktak a víz alá, amint feléjük fordult a tekintetünk.

Fóka koma

Nem merészkedtünk a parttól messze, minek is tettük volna, hiszen a parttól távol kevesebb a látnivaló. A méteres hullám viszont annál több. Nem is beszélve a késsel-villával váró, pártedlit hordó, korgó gyomrú cápákról.

A parthoz közel viszont átszeltünk egy viszonylag békésebb áramlatot, amelynek élénkebb formája könnyen sziklához csaphatja a mandrót. Madarakat figyeltünk és szirtek által elzárt lagunákat kerestünk. Több homokos strandot felfedeztünk, melyeket még a karib-tengeri rokonaik is megirigyelnének.

Majd’ két és fél óra evezést követően épp egy homokos strandon, a Rhu-n tartottunk ebédszünetet. Az érintetlen vadon kellős közepén, a civilizációtól távol, teljes nyugalomban telt a pihenő.

Rhu strand

A visszafelé vezető többsávos úton közelebbről tanulmányoztuk a skót vizek állatait, legfőképpen a borjúfókákat. Nem volt nehéz, hiszen ezúttal is körbevettek minket. Érdeklődő magatartásuk mosolyt csalt az arcunkra. A borjúfókák között feltűnt egy-egy kúpos fóka is.

A szárazföldön pihenő borjúfókák általában banán alakot vesznek fel. Különös ismertetőjelük még a lekerekített szájrész és a majdnem “V”-t formáló orrlyukak. A kúpos fókának profilból nézve nyújtott pofája van, orrlyukaik szinte párhuzamosak. A vízből kilátszó fókafejet a homályosan látók könnyen összetéveszthetik egy kutya fejével. A borjúfókák rasszisták, távol tartják magukat más fókafajoktól.

Borjúfóka és a “V”-t formáló orrlyukak

A madárvilág is szépen felsorakozott: pehelyrécék, csigaforgatók, sarki csérek, palimadarak és balfácánok riogatták egymást. Egyedül a lundákat hiányoltam.

Csigaforgatók

A tenger vize közben megemelkedett, a korábban látott szigetek eltűntek, vagy kisebbek lettek. A tengeri árapály jelenség könnyen becsaphatja a tájékozódni próbáló, egyszeri krapekokat. Persze a rutinos idegenvezetőmnek nem okozott gondot rátalálni célra. A parton ránk váró mikrobuszt épségben viszontláttuk.

Kalauzom mesélt egy sztorit, amikor úgy ment el egy egésznapos kajaktúrára, hogy az autóban felejtette a kocsikulcsot. Persze senki nem nyúlt hozzá.

Volt idő a mesélésre, hiszen a jó fej túravezető elfuvarozott a tócsákban tükröződő Fort William városába. Gyomorfeltöltés után kedvem támadt némi csavargásra. A campingem közelében csobogó Kaledóniai-csatornához vonatoztam.

Az 1822-ben átadott, kilencvenhét kilométer hosszú, tavakkal – mint például a Loch Ness-szel – összekötött csatorna megépítésével három legyet ütöttek egy csapásra: megrövidítették az utazási időt Skócia nyugati partja és keleti partja között, a hajók elkerülhették az Orkney-szigetek környékén előforduló viharos vizeket, illetve a kanális menedéket nyújtott az ellenséges tengeri hajókkal szemben.

Kaledóniai-csatorna Benavie közelében

A projekt azonban nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, mert a kereskedelmi hajók egyre nagyobbak lettek, és nem fértek el a csatornán. Manapság munkahajók és turistahajók szelik át a huszonkilenc zsilippel megtűzdelt hajóutat, melynek látványos partszakaszát teljes hosszában biciklisek és túrázók vették birtokukba.

A tökéletes program nem gyenge ledöbbenéssel ért véget: a tükörbe nézve naptól leégett srácot láttam. A sűrű felhőzettől nem ezt vártam. Éjjel könnyen lecsukódott a szemem, álmomban megjelent a következő napi whisky kóstolás.