Skócia Európa egyik legszebb szabadtéri kalandparkja. Robusztus hegyi terepei, és erősen tagolt partvidéke korlátlan lehetőséget kínálnak túrázásra, mászásra, hegyibringázásra, tengeri kajakozásra és szörfözésre. Ez motivált arra, hogy felkutassam a Highlands-et és Isle of Skye-t. Bár a füstös whiskyk és a romantikus várak is izgattak.

Korábban, nagyjából időszámításunk kezdete táján jártam már Skóciában. Akkor Edinburgh mellett a Külső-Hebridák egyik szigete, Isle of Lewis (ejtsd: ájl of luíz) vonzott, ahol a callanishi állóköveket tanulmányoztam. Erről a több ezer éves emlékműről itt olvashatsz: Callanishi állókövek

Késő este a skót felföld legforgalmasabb légikikötőjében, Inverness (ejtsd: invönesz) repülőterén landoltam. Az első éjszakát a régió fővárosában, Invernessben töltöttem. Felkerestem a Union street-et, hogy beköltözzek az előre lefoglalt szobámba, csakhogy egy árva szobakiadót nem leltem ebben az utcában. A telefonos segítség hamar fejbe kólintott: Union road-ot kellett volna keresnem és nem Union street-et. Sikerült éjfél után beesnem a kéglibe, vendéglátóm legnagyobb örömére.

Inverness, régi kőépületek a Ness partján

Reggel felfedeztem az egyébként nem túl izgalmas Invernesst. Noha a Ness folyó torkolatánál kiépült város kétségtelenül remek bázis a környékbeli kirándulásokra. Egy-egy szép épület és templom, a folyópart vagy az 1729-ben épült, a homlokzatán egy címerrel dicsekvő egykori kórház marasztalná a turistát, de nem vetekedhet Skócia természeti szépségeivel. Ráadásul a tökéletesen karbantartott, alig kétszáz éves várba az önkormányzat fészkelte be magát. Csupán az északi torony látogatható.

Nem húztam tovább az időt, elbuszoztam a hírhedt szörny tavához. A Loch Ness kerületét tekintve tízszer kisebb a Balatonnál, a magyar tenger vize mégis négyszer beleférne skót testvérének medrébe. A meghökkentően mély tóban tehát könnyen találhat magának búvóhelyet a hatalmas szörny, amit soha senki nem látott még, mégis utazók milliói bíznak a szerencsés találkozásban.

Engem sokkal jobban érdekelt a tó nyugati partját őrző Urquhart vára (ejtsd: őrköt). Igazi lúzer vár, állandóan tépte a balsors. Konfliktusok színhelye volt, többször kifosztották, felrobbantották, újraépítették, gazdát cserélt, vihar döntögette.

1692-ben az angol királyi csapat kapcsolta le utoljára a villanyt, majd felrobbantotta az erődöt, nehogy az ellenséges jakobitáké legyen. A romokat, a falakból származó köveket a helyiek elhordták, mintha valami ingyenes tüzép telepen jártak volna és felhasználták saját célra. A környék csűrjeiben és vityillóiban tíz kilogramm ólmot találtak.

Urquhart vár és a Loch Ness

Ami az erődből megmaradt, azt kezelésbe vette a természet. Emiatt a régészek és a tudósok sokáig vakaróztak, mire kiderítették, hogy is nézhetett ki a vár épen. Az eredetileg ötemeletes északi torony, az úgynevezett Grant Tower viszonylag jó állapotban megmaradt, bár az egyik falát elfújta a szél.

A toronyban kapott helyett többek között az étkező, a hálószoba és az őrök szobája. Egy csigalépcső segítségével felmászhatunk az emeletre, ha zöld lámpát kapunk a többi turistától. A keskeny lépcsőn egyszerre csak egy irányban vonulhat a nép, és az emeleten kevés a hely, ezért gyakran nagy sor alakul ki a lépcső alján. Az illedelmes viselkedés úgy kívánja, hogy várjuk meg a bámészkodókat, amíg leszállingóznak a toronyból.

Bár csak a romjai láthatók, érdemes megemlíteni az egykor méhkas formájú galambházat. Az ezerötszázas években építették, hogy legyen hús és tojás a kemény téli hónapokban. Galambon éltek az ínyenc skótok, nem ám mekdöncin. Ha erre jársz, kukkants be a környező udvarokba, hátha valaki galambodút épített az erődből elhordott kövekből.

Ismét igénybevettem a tömegközlekedést, majd a Loch Ness déli csücskénél, Fort Augustus településen szálltam le. Itt áll az egykori St Benedict bencés apátság impozáns épületegyüttese és óratornya. Bár manapság szállodaként működik, az építészetet kedvelőknek kötelező darab.

Az egykori apátság épülete

Zsilipek a Kaledóniai-csatornán, Fort Augustusnál

Fort Augustusból a zsilipekkel teli, de hajózható Kaledóniai-csatorna mentén, üdezöld dombok között elgaloppoztam a Loch Oich-hez. A környék egyik érdekes látványossága az Oich folyón átívelő függőhíd. A 19. század közepéig itt egy kőhíd állt, de elvitte az ár. Soha nem hozta vissza. Ezt pótolták a függőhíddal, de csak nyolcvan évet bírt. A főúti közlekedést átterelték egy újabb és modernebb hídra, míg a függőhidat elfoglalták a gyalogosok.

A Loch Oich (ejtsd: loch ojch – ch=kemény ‘h’) nyugati partját választottam kalandom folytatására, csak arra nem számítottam, hogy elfogy a gyalogút. Cirka három kilométeres országúti etap után értem el az első járdaszakaszt, amikor is eleredt az eső. Szerencsére a közelben álló, régi Invergarry szálló fedett teraszán meghúzhattam magam.

Míg a Fort William felé tartó buszra várakoztam, lestoppoltam egy autóst, aki elfuvarozott a célba. Négy napos folyóparti sátorozásra adtam a fejem, no meg whisky kóstolásra, hegyitúrára és tengeri kajakozásra. Sátorállítás után besétáltam a mintegy három kilométerre fekvő, a Loch Linnhe (ejtsd: lini) partján fekvő Fort William központjába, hogy feltérképezzem a terepet.

Garry folyó

Másnap reggel megrohamoztam a kajaktúra szervezőket és az előre megbeszéltek szerint, egy remek tengeri kajak társaságában elfuvaroztak a mesés Loch Shiel-hez. Vízre raktam magam a kajakkal együtt és begyújtottam a rakétákat.

Loch Shiel (ejtsd: loch síl) lélegzetelállítóan szép tó. Jónéhány festői tavat érintettem kirándulásaim során, de ez valamennyit lepipálja. Az élénk színű aljnövényzettel borított hegyek közvetlenül a fejem fölött magasodtak. A napfény a felhők mögül játszadozott a terepasztal-szerű tájon, a zöld minden árnyalatát megmutatta. Az érintetlen vadon közepén eveztem, néha egy-egy sas méricskélt a levegőből. Egészen a huszonnyolc kilométer hosszú tó közepénél torkolló Glenaladale folyóig (ejtsd: glenaladél) lapátoltam, sőt amíg a folyó sekélysége engedte, felúsztam rajt. A szám persze gyakran tátva maradt.

Loch Shiel és a vízijárgányom

Már a délutánt püfölte a vekker, amikor a kikötő felé vettem az irányt. Nem voltam egyedül: igen morcos, fekete felhőkkel versenyeztem a célig, és végül elbuktam. Olyannyira, hogy leszakadt az ég, és feltámadt a szél. A part mentén fel-feltűntek fák, be is bújtam az egyik alá, hogy átvészeljem a vihart. Ez arra mindenképp jó volt, hogy a derekamra és a kajak beülőjének peremére rögzített, úgynevezett spraydecken csak három liter víz gyűlt össze és nem tizenhárom.

Amikor alábbhagyott a zuhi, feltekertem a csapás számot. A zuhany azonban a tó közepén megint utolért. Ráadásul a szél hatalmas hullámokkal büntetett. Azt hittem, soha nem érek a kikötőbe. A neoprén ruhám ugyan némileg védett, nem élveztem a kirándulásnak ezt a részét. A kikötés után, mire rendbe raktam és bakra tettem a csónakot, mindenem elázott. Majd fél óra várakozás után kúsztak el a felhők.

A kajakot hátrahagyván elcsattogtam először egy kilátódombra, majd pedig a Glennfinnan viadukthoz. A dombra annak ellenére kapaszkodtam fel, hogy már a lábánál megtámadtak a muslicák. Egy egész hadsereg. A kibírhatatlanság határát súrolták. A kilátóról szinte csak az apró bogarakból álló fekete felhőt láttam, a Loch Shiel pazar látványát csak határozott hessegetés árán élvezhettem.

Loch Shiel panoráma

A Glennfinnan viaduktot, amely a Harry Potter rajongók számára ismerős lehet, 1901-ben adták át és 18904 fontért építették. Vajon mi lehetett az a négy font? Talán jatt? A lenyűgöző tájon átívelő, harminc méter magas viadukt a Fort Williamet és a tengerparti Mallaig (ejtsd: malig) települést összekötő vasút része.

Ez a délutáni séta arra okvetlenül megfelelt, hogy lekéssem az utolsó, Fort Williambe tartó tömegközlekedési eszközt. Glenfinnan vasútállomására érve azonban egy gőzmozdony füstje, majd a dudája zavarta meg a muslicával teli tájat. A vonat megállt, de a hosszú szerelvény elbarikádozta a peronra vezető utat. Szerencsére a kalauz kihajolt az ablakon, majd egy párbeszédet követően átküzdöttem magam a síneken, és a kalauz fülkéjének ajtaján bemásztam.

Glenfinnan viadukt

A zakatolás közben meglátogatott a jegykezelő, aki elárulta, hogy hibát követett el azzal, hogy felengedett a járatra. A szolgálaton kívüli Hogwarts (ejtsd: hogvórc) expresszen utaztam, amelyre ezáltal nem válthattam jegyet. Ráadásul nem Fort William állomásra sietett, hanem a mozdonygarázsba. Ennek ellenére megkönnyebbültem, ugyanis a campingem közelebb volt ehhez a garázshoz, mint a vasútállomáshoz.

Lakóhelyemen közben összegyűlt és szomszédaimmá avanzsált sok-sok down hill versenyző és a szuper terepbringáik. Minden év június elején Fort William környékének lankáin rendezik a hegyi kerékpár világkupát downhill kategóriában. A down hill (ejtsd: dáun hill) az az őrület, amikor szédítően meredek és durva terepen repesztenek lefelé a megszállottak.

Az eső ugyan elállt közben, nedves ruháimnak esélye nem volt megszáradni és az éjszakai időjárástól sem vártam segítséget.