Fájdalmas búcsút vettem Vinalestől, majd könnyeimmel átitatott zsebkendőmmel a szemem előtt szálltam fel a buszra, hogy Havanna érintésével Kuba középső részére, Cienfüegos városba utazzak.

Az úgynevezett taxi colectivóra is pályáztam, de nem óhajtott senki sem velem utazni. Egyszerűbben elintéztem a buszjegyet.

A taxi colectivók többnyire az ötvenes években gyártott távolsági taxik, amelyek fix tarifával közlekednek, de csak akkor indulnak el, ha kitehetik a megtelt táblát. Ha csatlakozott volna hozzám valaki, gyorsabban letudtam volna a Vinales és Cienfüegos közötti négyszáz kilométeres távot. Maradt tehát a busz kényelme és kényelmetlensége.

Szerencsére a gigantikusan hosszú utazást egy vadasparknál megszakítottuk. A sok korgó gyomor alig várta, hogy majszolással és hörpintéssel váltsa fel a buszablakból való bámészkodást. Gondjainkra csak a rágcsálók közé tartozó hutiák tojtak. A hőségtől kipurcanva húzták a lóbőrt az egyik fa törzsének kivájt belsejében. A vadasparknak nem ők voltak az egyetlen állandó lakói, bár szomszédaik leginkább háziállatokból kerültek ki. A kajálástól elégedett arcok eztán visszapattantak a buszra, majd Cienfüegos központjában lepattantak.

Cienfüegos városát Cienfüegosról nevezték el, aki egykor Kuba kormányzója volt. Partját a Karib-tengerrel összeköttetésben álló Cienfüegos-öböl mossa. A város határában egy Fidel-szobor köszönti a vendégeket, a belvárosban pedig Che Guevara vigyáz a rendre.

Cienfüegos, Che Guevara vigyázó szemei

Már délután volt, amikor leszálltam a francia migránsok által alapított városban, és a lefoglalt szállásom irányába kullogtam. Az viszont jól elbújt. Hülye fejemmel nem írtam fel a címet. Emlékeimben kutakodva kértem az utca embereinek segítségét. Végül egy panziótulajdonos fejtette meg a kérdést. Ezúttal is egy privát szállást, azaz egy casa particulart választottam. Lepakoltam a terhet, és visszaszállingóztam a központba.

Az eddig látott szomorúbb településekhez képest fejlettebb, csillogóbb városkép fogadott. Építészetileg is egészen más. Az UNESCO méltán vette fel védencei közé. A főút árkádos sorházai kellemes árnyékot nyújtottak a forróságban. A feltűnően tisztább sétáló utca minden sarkán távolsági taxik sofőrjei igyekeztek rávenni egy fuvarra.

A Jászai Mari José Martí tér eklektikus épületegyüttesei azonban jobban érdekeltek. Itt található a kupolás tanácsház, a katedrális, a kultúra háza, Kuba egyetlen diadalíve és a színház.

Cienfüegos, tanácsház

Cienfüegos, sétálóutca és a tanácsház kupolája, háttérben a tornyos Kultúra Háza

A lelkes felfedezést egy öbölmenti box bajnokság állította meg. Gyermekek püfölték egymást a homokos parton kifeszített ringben, bírói felügyelet mellett. Fejvédőik mögül alig látszottak ki, hatalmas kesztyűik miatt Popeye-re emlékeztettek. Egy-egy meccs győztese csak addig örülhetett, míg össze nem került újabb ellenfelével.

A box az egyik legnépszerűbb sport Kubában, legjobbjai eddig összesen harminchét olimpiai aranyérmet nyertek, amellyel a második helyen állnak a világon. A virgonc lurkók produkcióit az ezerfejű is élvezte. Hát még én, hiszen még soha nem rágtam a körmömet élő ökölvívó meccsen.

Cienfüegos, gyerek box

Aztán továbbálltam, és a Malecón sugárutat követve a Punta Gorda nevezetű földnyelv felé kalauzoltam magam. A tehetősebb kubaiak világába csöppentem. Eleik itt vertek maguknak villát a 20. század első felében. Többnyire öbölre nézőt. Az egyik palotában otthonra lelő yacht klub tagjai latin muzsika ütemére rágták a vacsorát. Kívülállóként csak az öbölben magányosan ringatózó yachtokról vehettem pillantást.

A földnyelv hegyénél aztán némi arab kultúrával találkoztam. A Palacio de Valle nevezetű étterem ugyanis nagyban hasonlít egy felháborítóan díszes marokkói épületre. A gótikus ívekkel büszkélkedő hall, a márvány, az ólomüvegek és a tágas terek mind-mind a gazdagságot sugározzák. A rengeteg séta közönségdíjas naplementével fejeződött be.

Cienfüegos, a marokkói stílusú Palacio de Valle étterem

“Két út van előttem, melyiken induljak” kezdetű népdal is eszembe juthatott volna, amikor a következő napi kirándulást tervezgettem: Palmirában a szanteria vallás legendáit és mítoszait tanulmányozhattam volna, míg a Topes de Collantes Nemzeti Parkban magát az El Nicho vízesést méricskélhettem volna. A realitás és a nehézkes utazás azt sugallta, hogy mindkettő nem fér bele egy napba.

A népdal további sorával azonos, “kettő a szeretőm, melyiktől búcsúzzak” nevezetű problémámat végül egy túravezető oldotta meg, aki reggel az egyik cienfüegosi hotelnél várta a nemzeti parkról álmodozó szállóvendégeket. A remek angol tudással megáldott fickót eléggé megleptem csatlakozási szándékommal, de némi telefonálás és adminisztráció után zöldre váltotta a lámpát.

Amíg a páciensekre vártunk, elvitelre alkalmas reggeli vadászatra indultam. Az egyik üzlet előtt cukorér’ kigyózott a sor, pár utcával arrébb kenyérér’, mégodébb pedig sintér. Kubában ismeretlen fogalom az élemiszerbolt. Nem világos, hogy a lakosság hol szerzi be az eledelt. Vagy cukros kenyeret majszolnak állandóan? Éhesen tértem vissza a szállodához. Arra nem volt idő, hogy a hotelben reggelizzek.

Végül az útnak késve indultunk el, mert a szállodai vendégek nem jelentek meg a megbeszélt időpontra. Sőt, annyira nem, hogy elpöfögtünk nélkülük. Már árokban-bokorban jártunk, amikor megcsörrent a vezér telefonja: a késlekedők jelezték, hogy szívesen látnának minket. Természetesen visszazaklattunk értük.

Cienfüegos, főút

A cirka egy órás út során rengeteg stoppost kerülgettünk. Korábban is feltűnt, hogy a falvak központjában és az országutak kereszteződéseinél fel-felbukkannak potenciális potyautasok. A közlekedés e fajtája a vidéki élet hozzátartozója lehet.

Majd megpihentünk egy hegyi faluban, amely átértelmezte a kubai szegénységről alkotott nézetemet. A vidéki városok szegényei dollármilliárdosok a falu lakosaihoz képest. Piciny, roskadozó házikók sorakoztak a főút mellett, a tehetősebbek néhány négyzetméternyi zöldségeskerttel rendelkeztek.

Egy omladozó betonborzadályba telepített büfé próbálta kiszolgálni a lakosságot némi kajával. Én is szemügyre vettem a kínálatot majd egy zsemlébe belepakoltattam némi csirkehúst. Az árlapon szereplő négyes szám miatt azonban majd kitértem a hitemből. Négy konvertbilis peso durván négy euró, ami csillagászati ár egy szendvicsért, de a négy kubai pesót, vagyis a nagyjából tizenhat eurócentet pedig keveseltem. Végül utóbbi került ki győztesen. Némi jattal elviselhetőbbé tettem a kiszolgáló napját.

Aztán begurultunk a vízesésnek otthont adó arborétum kapuján, majd megkezdtük vezetett túránkat a tanösvényen. Az ismertetőkre csak addig hegyeztük a fülünket, amíg meg nem jelent egy kolibri. Virágok körül sertepertélt és nedüt szipókázott. Egy, a fa lombjai között csicsergő kubai trogon is elvonta a tekintetünket. A kubai trogon Kuba nemzeti madara, elsősorban kék feje, vörös hasa és fehér begye miatt. Ezek a színek visszaköszönnek a kubai zászlón.

El Nicho Park, kubai trogon

Sétánk tovább folytatódott, az útunkat keresztező kolibrik száma pedig megnövekedett. Nem úgy, mint a kolibris fotók száma. Esélytelenül tartottuk a kamerákat az apró madarak felé. Míg nem elértük az egyik természetes medencét, amelybe a Hanabanilla folyó víze lassan csörgedezett. A nagyobb látványért még másztunk egy keveset a dzsungel ösvényén. Megérte.

El Nicho szüntelenül zúdult alá és fröcskölte a környezetet. Bár a nagy hőség miatt a víz mennyisége ezúttal elmaradt a várakozásoktól, a zuhatag képeslapra való. Akik precízen felkészültek erre a túrára, pancsolhattak a vízesés alatt kialakult medencében.

El Nicho Park, vízesés medencével

A nemzeti park vendéglőjét sem hagytuk ki, sőt, ahogy illik, jó ebédhez szólt a nóta. Délután hagytuk el az arborétumot, majd a kacskaringós országút kivezetett a Topes de Collantes Nemzeti Parkból. A népi mondás szerint kedves bóknak számít, ha azt mondod egy helyi leánynak, hogy több kunkorod van (mármint a hajadban), mint a Cuamanayagua felé vezető útnak. Ezen robogtunk mi is, csak éppen visszafelé, Cienfüegos irányába.

A város buszállomásához cipeltettem magam, mert a mai éjszakát Trinidadban képzeltem el. Előző nap ugyan jártam a pénztárnál, de hoppon és jegy nélkül maradtam. Ezúttal sem sikerült a misszió. Sőt, taxi colectivóra sem találtam társakat.

Hirtelen rengeteg szabadidővel ajándékozott meg a sors, ezért megtekintettem a szabadtéri gőzmozdony múzeumot. A kaput ugyan zárva találtam, de egy néni beengedett. Három lesajnált, szomorúan álldogáló, rozsdás gőzöst kukkantottam meg. Történetükről sajnos semmi sem árulkodott. A kiállítás kapuján kilépve a néni aztán meglepően tartotta a markát a belépőért. Vagy inkább a kilépőért. Nyílván semmi sincs ingyen, de arra végképp nem számítottam, hogy a visszajáró pénzt is meg akarja tartani. Összeráncolt szemöldököm szerencsére észhez térítette.

Cienfüegos, gőzmozdony múzeum

Visszaballagtam a buszpályaudvarra, ahol kisvártatva összefutottam előbb egy orosz sráccal, majd két leányzóval. Mindegyikük Trinidadba készült, csak nem volt mivel. A leányzók ráadásul ragaszkodtak volna a buszhoz, akár a másnapihoz is. A taxira kapásból nemmel reagáltak.

Ennek ellenére feltérképeztem az állomás környékét taxi tarifa ügyben. Az egyik utcán ácsorgó pilóta egy mesés árat ajánlott, amely vetekedett még a taxi colectivo áraival is. Az orosz pajtást hamar rávettem az utazásra, de a két lány nehéz diónak bizonyult. A kedvezőbb tarifa érdekében újabb alanyok után kezdtünk kutatni. Aztán egyszer csak a lányok bedobták a derekukat. Az orosz span meggyőzte őket, így pár perc múlva az országúton csörtettünk egy rozzant Fiat Unóban.

A Trinidadba vezető út utolsó harmada a tengerparton fut. Elérvén ezt a szakaszt arra lettünk figyelmesek, hogy az úttestet apró vörös és fekete szerzetek lepték el. Lelassítva derült csak ki, hogy egy tömeges rák vándorlást taposunk szét. A sofőr magyarázta el, hogy ez a migráció az első tavaszi esőzések után alakul ki, és hajnaltól napnyugtáig vándorolnak. Persze a többségnek lefő a kávé, mihelyt az autók ellapítják őket.

Ennek ellenére semmi sem tántorítja el a rákokat ettől az akciótól. Mindent megtesznek a küldetés teljesítése érdekében. Sőt, némelyik batyuval és vándorbottal a kezében, fütyörészve menetelt.

Trinidadban a lányok értek először révbe. Én orosz cimborámmal maradtam. Már csak azért is, mert szívesen megosztotta volna a szállását velem. Cimbim azonban csak egy éjszakára foglalt, míg én három iccakára érkeztem Trinidadba. Utastársam vendéglátója felhívott valakit, aki végül kiadta nekem az egyik szobáját. Pikkpakk megoldódott minden probléma.

Trinidadi utcakép egy Moszkoviccsal – a szovjet-kubai testvéri szeretetnek vége

A költözés idejére elváltunk, de vacsorára újfent összefutottam az orosszal, akiről kiderült, hogy az Egyesült Államokban él és történész. Hatalmasakat sztoriztunk a Kubában is népszerű Ladákról és Moszkvicsokról. Vagy ahogy a kubaiak mondják: Ládá és Moszkovics.

A zaba végeztével a turisták által közkedvelt, sejtelmesen kivilágított, macskaköves belvárosban bóklásztunk, amelynek szinte minden utcájában szólt az élő latin muzsika. A Casa de la Musica (zene háza) udvarát pedig ellepték a csörögni vágyók.