Trinidad részletesebb elemzése került terítékre. Az utcai zenészek nem sokat szusszantak éjszaka. Ott folytatták kora reggel, ahol előző nap abbahagyták. Különösen az öregurakból álló Los Pinos performansza tetszett, akik könnyen elbűvölik a világcsavargó népet. Egy rumbatökös, egy claves ütős, egy gitáros, egy kolompos és egy nagybőgös szolgáltatta a némi énekkel fűszerezett, fülbemászó talpalávalót.

A rumbatök, vagy más néven a maracas lopótökből, fából vagy bőrből készülhet, üreges belsejébe magvakat, vagy apró kavicsokat tesznek, és ezek koccanásai adják ki a hangot. A clave két henger alakú, fából készült rúd, amelyet egymáshoz ütnek. Ritmusképet ütnek vele, amely az egész zenekar alapjául szolgál. A gitárost és a nagybőgőst nem mutatnám be. A kolompos viszont nem egy cinkos vagy gengszterfőnök, hanem egy fémből készült hangszer megszólaltatója, aki egy rúd hozzáütésével varázsolja elő a hangot.

Trinidad, a Los Pinos zenekar maracasszal, clavesszel, gitárral, kolomppal és nagybőgővel

Na de ha már egyszer Kubában járunk, nem hallgathatunk egész nap zenét. Felfedeztem a remekül karban tartott, jól fényképezhető központot. A lassan és nyugodtan csordogáló helybeliek élete egy másodpercre sem zavart meg a gyarmati idők építészeti remekeinek bámulásában.

Minden utca a feltűnően csendes főtérre vezet, melynek északkeleti oldalán áll a Santísima Trinidad plébániatemplom. Stílusjegyei több századból táplálkoznak. Ha kutyákról beszélnék, a játszótéri keverék jelzőt használnám. A főtéren állva egy távolabbi, pasztellsárga harangtorony tett kiváncsivá, amely a házak mögül ágaskodott ki.

Mint kiderült, fegyverek, használati tárgyak, fotók költöztek be a tornyot magában foglaló múzeumba. A múzeum korábban Assisi Szent Ferenc kolostorként működött.

Kilátás egy képgaléria ablakából a Nacional de la Lucha contra Bandidos Múzeum tornyára

Pár utcával arrébb megtekintettem egy helyi művész festményeit. Az utcán botorkálva nem jöttem volna rá, hogy egy galéria mellett haladok el. Maga a művész állított meg és invitált be. A sok-sok remek alkotás mellett a tetőterasz is vonzott, ahonnan Trinidad színes házait, udvarait és a messzi Topes de Collantes hegyvonulatait fürkészhettem.

Aztán eltévedtem Trinidad kevésbé látogatott, szegényesebb részeire is, ahol feltűnt, mennyire fontos közlekedési eszköz a ló vagy a szamár. Cowboyok támasztották a kapualjakat, öregurak dominóztak, gyerekek futkároztak az utcákon. Egy-egy húsbolt, gyümölcs- és zöldségárus zavarta meg a lakóházakkal teli utcakép sormintáját. Sőt, egy Fidel Castro festménnyel büszkélkedő iskola is megmutatkozott.

Trinidad, dominózó urak

Trinidad, cowboy lóháton

 
Megtekintettem a Történeti Múzeumot is, másik nevén a Casa Canterót, amely egy német telepesről kapta a nevét.

Este pedig konga leckék után kajtattam. Ahogy a harmadik részben taglaltam, Havannában az óraátállítás miatt elbuktam egy tanfolyamot, ezért adtam magamnak még egy esélyt. Egy idegenforgalmi iroda segítségével találtam rá a pontos címre, és az oktatóra. Óráinkat másnapra egyeztettük, majd egymás tenyerébe csaptunk. Titokban salsa leckékben is reménykedtem. Belebotlottam egy táncházba, de az állandóan elfoglalt tanárral egy szót nem beszélhettem.

Napnyugtakor megkukkantottam a gőzmozdony múzeumot Trinidad elhagyatott vasútállomásán. Érdekes járgányokat fedeztem fel. Valamennyit az 1920-as években gyártották és Philadelphiából hurcolták Kubába. A nagy bámészkodás közepette megjelent egy ürge, egy egykori mozdonyvezető, aki lelkes idegenvezetéssel próbálta belopni magát a szívembe. Kár, hogy a spanyol nyelvtudásom nem terjed ki a mozdonyokig. Azzal viszont megleptem, amikor az egykori magyarországi szocializmusról, a Ladákról és a Moszkvicsokról rebegtem. Láthatóan nem volt képben a világ és a szocializmus történéseivel.

Trinidad, nincs malaca

Eljött a dobpüfölés reggele. A megbeszéltek szerint újfent felkerestem a termet és beültem egy bongó mögé. Tanárom elmagyarázta ennek használatát, majd térdeimmel közrefogtam a bongót, ujjaimmal odacsapva pedig megszólaltattam azt. Egyszerű ritmusokat ismételgetve fejlesztettem tudásomat. A bongó egy pár kisebb, alul nyitott dob, az egyik legnépszerűbb kubai ütőshangszer. Egy órán át gyakoroltam, majd belekékültek az ujjaim. Viszont annyira élveztem, hogy repetát kértem. Szerencsére kaptam időpontot, méghozzá estére.

Ő a bongó, énekelt az ujjaim alatt – nem saját fotó

A délutánt a néhány kilométerre fekvő Parque el Cubanonak szenteltem. Az olvasztó hőség és a park poros útvonala nem tántorított el a gyalogtúrától. A park legfontosabb látnivalója a Javira vízesés és az előtte csordogáló természetes medence. Némi erdei bóklászást követően lyukadtam ki a vízesésnél, ahol a park őre kérte a jegyeket.

Nem tudtam, miről beszél, így mielőtt rám került volna a sor, visszafordultam, majd egy társasághoz gyanútlanul csatlakozva újfent megjelentem. Szerencsére az egyik társnál volt a csapat összes belépője, így engem nem állított meg külön. Belógtam jegy nélkül. Fogalmam nem volt, hol válthattam volna jegyet. Talán a park határánál álló étteremben?

A lényeg, hogy a vízesés és a körülötte elterülő dzsungel szépsége földre ejtette az államat. Nehéz volt visszaragasztani. Eztán csobbantam egyet a friss, hideg tavacskában. Bebújtam a zuhatag mögött tátongó barlangba is. Remek felüdülés és kikapcsolódás két dob lecke között.

Parque el Cubano, Javira-vízesés

Visszafelé, a Trinidadba vezető utat csupán félig tettem meg gyalog. Egy szolgálaton kívüli taxis sajnált meg útközben.

Amint landoltunk a város központjában, felkerestem a próbatermet. A dob tanárom azonban nem jelent meg. A tanfolyam helyszínén éppen salsa oktatás folyt. Ennek végén megkértem a táncoslábú instruktorokat, hogy segítsenek előkeríteni mesteremet. Nem tudták kiről van szó, én meg nem emlékeztem a nevére.

Szerencsére segítőkész fiatalokba botlottam, a fél országot áttelefonálták miattam. A dráma kellemes estében folytatódott, hiszen megjelent a renitens. A többiek alaposan lecseszték, úgy tűnt, mintha “az ígéret szép szó, ha megtartják úgy jó” közmondást nagyon is ismerik és komolyan veszik és ezt elvárják mindenkitől. Bár dobolhattam volna, míg a mesterek megbeszélték ezt az esetet! Ekkor értettem meg igazán, miért csesztek le Havannában, amikor nem jelentem meg időben a kongaleckén.

A lényeg viszont, hogy elkezdtük. Először be kellett mutatnom, mit tanultam délelőtt. Nem ment. Nem emlékeztem semmire. Aztán megkaptam a kezdőhangokat, és már püföltem is a bongót. Az óra közepén néhány perc erejéig átváltottunk kongára. A végén pedig a tanárral együtt, duóban csépeltük a dobokat. Közben megjelent a haverja, aki claves-szel csatlakozott hozzánk. Hatalmas élmény volt. Profi bongoserónak éreztem magam. Tökéletesen szórakoztam. Más kérdés, hogy az egy órányi anyagot fél órába sűrítettük annak ellenére, hogy egy órányi dobolást fizettem. Szívesen gyakoroltam volna még, csak az ujjaimnak lett elege.

Trinidad, egy bicitaxi és egy vén tragacs

Amikor egy egzotikus országban járok, mindent megteszek, hogy becserkésszek egy, a helyi kultúrára jellemző hangszert. Na persze, csak olyat, amelyik belefér a hátizsákomba. A kubai zenét megismerve rájöttem, hogy sokféle hangszer közül választhatok. De csak elvileg. Az ajándékboltok nem győztek meg a hangszerek minőségéről, hangszer boltot pedig nem fújt az utamba a szél.

A bongó lecke végén megkértem mesteremet és haverját, hogy segítsen választani. Leginkább a rumbatök érdekelt, és volt olyan szívélyes mindkét cimbora, hogy az est folyamán végigfutották velem Trinidad központját. Vagy tíz üzletbe is beléptünk. Szakértő fülek vizsgálgatták a tárgyakat, de mindegyikre csak legyintettek. Végül rámutattak egyre, hangjára elismerően bólogattak. Persze nem koncertre való profi darab, de valóban ez szólt a legjobban az összes között.

A bongó és a dörzsöléssel megszólaltatott güiro érdekelt még, csak hát az a fránya hátizsák nem nyelte volna el őket.

Trinidad, Plaza Mayor, azaz a város főtere