A megbeszélteknek megfelelően, ahogy a nagy könyvben meg van írva, a szállásom ajtaja elé szállították az előre lefoglalt terepbringámat, és vele érkezett még egy pár bringás kesztyű, egy sisak, egy térkép, egy pumpa és egy javítókészlet. Mindenre felkészítettek a bringakölcsönzős srácok. Még túraajánlatot is kaptam.

A térképről leszűrtem, hogy nincs olyan sok igazi hegyikerékpáros terep. Amit találtam, azt persze kipróbáltam.

Röviddel az indulás után egy birkanyáj között fel is hajtottam egy erdő felé. Az elágazásnál ebek őrízték a birkákat, mert azok annyira birkák, hogy nem tudnak magukra vigyázni. Egy régi, balesettel végződő kutyás emlékek hamar felelevenedtek, ezért leszálltam a kétkerekűről. Simán túléltem a randit.

Ezt követte egy egy órányi izzadás Zagori dombjai között, az erdő mélyén, majd beértem egy eldugott, pici, hegyi településre, melynek neve Dilofo. Macskaköves utcái annyira keskenyek, hogy semmilyen autó nem férne el. Teljes csend, egy árva lélek nem korzózott még a falu központjában sem. Az egyetlen bolt, a fogadó és a templom is zárva. Mintha egy szellemfaluba érkeztem volna. Ettől függetlenül a kőházak miatt pompás kis településbe botlottam.

Dilofo, utcakép

Eztán rátértem egy főútra, amely jónéhány régi, a zagori tájra jellemző kőhíd mellett elvezetett. Egyik szebb helyen állt, mint a másik. Az már csak hab a tortán, hogy az ősz tarkabarka színei tökéletes hátteret adtak ehhez. Az egyetlen negatívum talán annyi, hogy szinte valamennyi patak kiszáradt.

Az egyik legszebb fekvésű híd a Kokorosz-hídosz, amely két sziklafalosz között húzódikosz. Ezeket az íves kőhidakat külföldi kereskedők adományaiból építették a 18. században. A zagori falvak összeköttetését szolgálták a modern időkig.

Kokorosz-híd

Hét jobbkanyart és nyolc balkanyart bevéve érkeztem meg egy háromlyukú kőhídhoz, majd még egy rövid szerpentin után Kipoi községbe. Itt tartottam déli pihenőmet. Betoppantam egy kőből épült fogadó üresen tátongó kerthelyiségébe. A háziúr éppen eltávon volt, így vártam egy keveset, míg megjelent. Bevágtam egy tálka mennyei dzadzikit, aztán meg egy adag rántott fetát. Közben megjelent egy bringás pár, akik országjáró bringatúrával halmozták az élvezeteket.

Három lyukból kettő

A pedálozást egy földúton folytattam tovább, amikor is egy hatalmas bogárcsapat lepett el. Mindegyik a pofám és a fülem körül repkedett és zümmögött. Egyik kezemmel hessegettem, a másikkal a kormányt fogtam. Remélem, nem látott senki.

Szóval a földutat követve ismét találtam egy régi kőhidat, meg egy régi, elhagyatott vízimalmot, nem messze az erdőtől. Tipikus tábortüzes, szalonnasütős környék, ahol a csendet maximum a madárcsiripelés zavarja meg.

Eztán visszaküzdöttem magam Kipoi faluba, majd pedig, hogy némileg gyorsabban termelődjön a tejsav a szervezetemben, felvergődtem egy elég meredek hegyi úton. Bevallom, a végét már nem bírtam.

A tűző napon egyszer csak Koukouli falu araszolt velem szembe, ahol végül megpihentem. Egy népművészeti múzeumnak ad otthont ez a falu, amely többek között bemutatja a régió gyógynövényeit is és az e növények segítségével alkalmazott terápiákat. Sajnos zárva találtam, a Kipoiban álló, a múzeumot hírdető információs tábla erről nem tett említést.

Koukouli, a Népművészeti Múzeum utcája

Visszaszálltam a kerékpárra és folytattam bércre fel, ahol ismét letámadott egy egész bogár ezred. Ráadásul hegymenetben olyan gyakran nem sikerült felgyorsulnom, nem is hagytam el őket. Megszenvedtem velük rendesen. A dombtetőre érve teljesen elfáradtam, de ez hamar feledésbe merült, amikor a közeltávolban megpillantottam a Vikosz-szurdok szikláit, no meg előtte az őszi divatot tökéletesen követő növényeket. Igen jót tett mindez a szememnek. A tetőről legurulva szinte csak a tájat stíröltem az út helyett, így sokáig azt sem vettem észre, hogy elálltam egy éppen előzni szándékozó autó útját. A Kokorosz-hídnál ezúttal is megálltam, nem tudtam ellenállni a táj csábításának.

Ezzel az örömbiciklizés végetért. Ettől a ponttól kezdve egészen a szállásig szinte csak emelkedőn sínylődtem, egy idő után már az egyenes is emelkedőnek tűnt. Vica, azaz a cél előtt még jobban megemelkedett az út dőlésszöge. Nehogy már jól érezzem magam. Amint beestem a szállodába, egy óriási körtével ünnepeltem meg a remek túrát.

Vacsorára még bepapiztam egy nagy adag muszakát, azaz rakott padlizsánt. A muszaka népszerű étel egészen Szlovéniától a Balkánon át a Közel-Keletig, de csak a görög, a török és a közel-keleti verziója tartalmaz padlizsánt. A többiek ezt burgonyával helyettesítik.

Eztán megjelent a kölcsönzős srác, és átadtam neki a kerót. Meg akart invitálni egy kis cipuróra, magyarul görög páleszre, de udvariasan visszautasítottam. Viszont a térképe “véletlenül” nálam maradt. Nagyon jól jött a továbbiakban.

Kapetan Arkouda kőhíd őszi háttérben. Itt még örömbicikliztem.

Felvirradt a Vikosz-kanyon átszelésének napja. Nem hagyhattam ki, a délelőtti órákban startolva fedeztem fel az eddig nem látott, sacc per kábé tizenöt kilométeres szakaszt.

Vica faluból leereszkedtem a völgybe, majd a kiszáradt folyómedert követtem. A könnyű terep nem okozott gondot, jó tempóban törtem előre, mint a hadsereg. Kopár sziklakúpok figyelték minden léptemet, némelyik majd’ egy kilométeres magasságból.

Vikosz-szurdok

Elhaladtam egy fa mellett, amelynek ágai közé beszorult egy hatalmas szikladarab. Talán nem is olyan rég egy hegyomlás pusztíthatott errefelé, de ezt a fát nem söpörte el.

Szebbnél szebb tájakat érintve, majd hat órás gyaloglás után érkeztem meg a Voidhomatisz-patak forrásához. A térkép alapján ez a forrás egy útelágazás közelében fekszik, de nem jöttem rá, hogy melyik útról lehet megközelíteni. Egy rövid forgolódás és fejvakarás után végül a legrövidebb utat választottam, vagyis az egyenest. Szúrós bokrokon áthámozva ugyan, de lejutottam a forráshoz.

Ami ott fogadott, az szemkápráztató volt. A cifra színű fák alatt és a barnás-sárgás levelek által tarkított fehér kövek között folyt a patak. Az ágak között bekacsintgattak a napsugarak. Ezúttal is csend és nyugalom. Csak a víz csobogását hallottam. Tökéletes hely pikniknek, így az ebédemnek is.

A jóleső lakoma után elhatároztam, hogy megmártózom a vízfolyásban. Vadstrandolás a köbön. Ámde a folyó hőmérséklete elbizonytalanított, talán meghaladta a tíz fokot. Nem sokáig teketóriáztam, egy perc erejéig bevállaltam. Kemény voltam, mint a tavalyi tevefos. Amúgy sem fürödtem előző karácsony óta.

Voidhomatisz-patak

Miután összeszedtem magam, elindultam hegynek fel, Papingo irányába. 480 méterről kapaszkodtam fel 970 méterre. Ezúttal ugyan elég tisztességes kaptatót abszolváltam, mégis élveztem minden pillanatát. Pláne, ha hozzáteszem azt a fenséges panorámát, amely innen a magasból nyílt a völgyre és a Voidhomatisz-patakra.

Délután fél ötkor értem el Papingo első házait. Egyből szállás után kutattam. Benyitottam egy ajándékboltba, ahol ajánlottak is egy fogadót. Készpénz híján fontos volt, hogy tudjak kártyával fizetni, különben valahol mosogatnom kellett volna.

Megtaláltam a falu végében az ajánlott szállást. Egy apró ér mellett, a domboldalban épült kőház fogadott. Ideális hely két épülettel és virágokkal teli udvarral. A teraszos fekvésű kertből az Astraka hegy szikláinak integethettem. Sőt, a szobám ablaka is ezekre a sziklákra nyílt.

Papingó, szállás

No, de ki akar a szobában maradni, amikor Papingó hangulatos utcácskái várnak az emberre?! De még mielőtt felkerekedtem volna, tájékozódtam a fogadó góréjánál, milyen tömegközlekedési alternatívákat rejt e táj. Egy kicsit a jövőbe akartam látni, ugyanis előbb-utóbb vissza szerettem volna jutni Joáninába, kalandozásom kiindulópontjára. Teljesen meglepett, amikor felajánlotta, hogy elfuvaroz.

Na de hadd térjek vissza Papingóra: a védett, hagyományörző települések egyike, ahol az építészeti és szerkezeti egység sérthetetlen. Mint ahogy valamennyi zagori falu, ez is helyi kövekből épült; a világosabb színű kövek a bányából származnak, a feketék pedig a folyókból. Teljesen beleszerettem a településbe, bár azért azt megállapítottam, hogy jómódúbb emberek élnek itt, mint mondjuk Vicában. Sőt, a turisták száma is megugrott.

Papingó, utcarészlet

A főtéri, takaros vendéglőt érintve aztán elgyalogoltam a közeli Mikro Papingo irányába. Fogalmam nem volt, hogy vár-e rám valami érdekesség vagy sem. Végül a két település között folyó Lakos Amaroudha-patak vonta el a figyelmemet. A vékony ér apró zúgókon keresztül, egy kőhíd alatt sietett le a völgybe.

Vacsorára visszatértem a szállásra, ahol sajtos pitét toltam. Ez a helyi specialitás egy rétestészta alapú édesség, amiben feta sajt a töltelék. A desszert menüben dió is szerepelt, de nem akartam elhinni, hogy csak úgy odaraknak elém egy tányérnyi pucolt diót. A házigazdák azonban nem értették a kérdéseimet, azt sem tudták, hogy a menü melyik részéről beszélek. Meg kellett mutatnom az étlapot. Végül valami mézzel bevont diós édességet kaptam.

Az éjszaka nem indult nyugisan. Egy turista csoport lepte el a szállás nagy termét, akik vacsora után valami vidám énekes játékot játszottak a társalgóban, és ez eléggé felhallatszott a szobába. Eléggé zavaró volt, már csak azért is, mert egy komolyabb hegyi utat terveztem be következő napra. Erről fog szólni a következő fejezet.