Egy keményebb magaslati túrát képzeltem el a mai napra. A The World ’s Great Adventure Treks című könyben szereplő útvonalat terveztem folytatni, annak is a Timfi hegyre felvezető szakaszát.

Ennek megfelelően igyekeztem bőségesen reggelizni. Reggeli után odafordultam a szállásadómhoz, hogy kérjek két palack ásványvizet. Erre kaptam egyet. Mivel fizetni akartam érte, felvetettem, hogy nem kaphatnék-e még egyet. Nem adtak. Az volt az indok, hogy az út mentén jópár kút áll elém és hogy onnan majd tudok vizet venni magamhoz. Így fél liter vízzel indultam neki az egész napos túrának.

Megjegyzem, a másik asztalnál ülő muksóknak automatikusan járt banán a reggelihez, nekem viszont kunyerálnom kellett. Majdnem feltettem néhány kérdést a tulajnőnek az anyja hogylétéről.

A térképem jelzett egy menedékházat a hegytetőn, szóval annyira nem estem kétségbe. Még az volt a mázlim, hogy az előző napról maradt nálam üres flakon, amit fenn a bércen az egyik kútnál megtöltöttem. Na, de ne rohanjunk ennyire a legelőre.

Ugyanis elsőre nem találtam meg a túristautat, amely felvitt volna a hegyre. A térkép mutatta ugyan, de nem jöttem rá, mire gondol. Így kénytelen voltam a zagori régió egyik gyöngyszemét, Mikro Papingót érintve folytatni.

Mikro Papingó érdekes falu: még kapuja is van. Olyan, mint egy kétszárnyú, vas kertkapu, csak éppen nem a kertet őrzi, hanem falut. Autóval persze behajtani tilos, no nem mintha elférnének a szűk, macskaköves sikátorokban. Járgányok csak a falu előtti téren parkolhatnak, ahol a Taxiarxes templom is áll.

Mikro Papingo, a falu kapuja

A bájos települést elhagyva eleinte kellemes emelkedőket küzdöttem le, de később, különösen a fás övezeten túl egy kissé megváltozott az ösvény dőlésszöge, nem éppen negatív irányba. Kellemes kiránduló időben kapaszkodtam fel kétezer méter felé.

Papingóból számolva mintegy 2 óra 45 perc alatt jutottam fel az Astraka menedékházhoz. Negyvenöt perccel hamarabb teljesítettem a távot, mint amennyit a Papingóban lévő tájékoztató tippelt. A menedékházat épp egy nyergen emelték, ahol nem létezett szélvédett hely. Rögvest felvettem a pulóvert és a dzsekit. A hüttébe már csak azért sem tértem be, mert a nyereg túlsó lábánál egy festői völgy kápráztatott el.

Miközben sasoltam a tájat, hatalmas nagy tehetetlenség vált úrrá rajtam. Nem tudtam, mi tévő legyek. Iszonyat nagy gondok gyötörtek, ugyanis nem tudtam eldönteni, hogy a legmagasabb csúcsot, azaz a Gamilát támadjam-e meg, vagy egy platón fekvő tóhoz, a Drakolimnihez csavarogjak el. Mindkettőhöz kevés volt az idő. Már véresre vakartam a fejem és már majdnem telefonos segítséget kértem, amikor végül az utóbbira böktem.

Leereszkedtem a fentebb említett mesés völgybe, ahol két, félig kiszáradt tó terült el. Egyiknek az iszapjába mindféle érdekességet belefirkáltak a szellemes túrázók. Persze a “Pista szereti Marit” színvonalon túl nem jutott egy alkotó sem. Bár ebben az esetben inkább csak úgy görögösen, Pistasz és Marisz szerelméről árulkodtak a sárgraffitik. Ezt csupán a domboldalból láthattam, a völgyből a tóban és a mögötte magasodó Asztraka szikláiban gyönyörködtem.

Timfi-hegység, az Asztraka északi fala és a Xerolimni-tó

Váratlanul felbukkant egy gyerek nylon zacskóval a kezében. Ő is a Drakolimni felé igyekezett, de egy kissé eltévedt. A térképem segítségével útbaigazítottam. Nylon zacskós túrázóval sem gyakran találkozik az ember.

Ellenben megértettem, hogy gondja akadt. Ezen az etapon nem nagyon volt világos, mi is az út, illetve, hogy merre van a helyes irány. A távoli lankákon feltűnt a túristaút folytatása, de hát oda el is kellett jutni. Végül sikerült. Vadlovak által lelegelt és lekakált területet kereszteztem a cél érdekében.

A Drakolimni tó közelében utolértem a zacskós srácot és barátnőjét. A srác jól bírta a tempót, csak a csaj visszahúzta kissé. Jó fej párral hozott össze a sors. Krétáról jöttek, méghozzá Chania városból, ahol még én is jártam. Együtt érkeztünk meg a Drakolimni tó partjához, amelyet a körülötte magasodó sziklák őríznek.

Drakolimni egyébként sárkányt jelent. A legenda szerint a tó feneketlen és a mélyben pedig a tavat oltalmazó sárkány lakozik.

Timfi-hegység, Drakolimni-tó, avagy a sárkány otthona

A panorámáról csak szuperlatívuszokban írhatok, és ehhez hozzájárul a friss, ropogós levegő is. Egyszerűen nem bírtam leülni, annyira elbűvölő volt a táj. Fel kellett fedeznem a környéket. A sárkány otthonától nem messze, a hegy pereméről fantasztikus kilátás nyílt egy völgyre és a Gamila fenyvesekkel borított lankáira.

Ahogy csavarogtam a vadfűben, egyszer csak a lábfejemnél, a kisujjam mellett szúrást éreztem. Annyira pici tüske állt a lábamba, hogy le kellett vennem még a zoknit is, hogy lássam. Átszúrta mind a cipőmet, mind a zoknimat.

Amíg én bóklásztam, görög túratársam gőtét fogott a tóban. Vagy talán magát a sárkányt. Ezek a kétéltű, fekete alpesi gőte névre elkeresztelt srácok itt őshonosak. Ezek a teremtmények a tó egyetlen lakói, feltéve, hogy a sárkány csak süsüség. Amikor kikerült a vízből, látható volt, ahogy egy gombnyomásra átvált kopoltyú üzemmódból tüdőre. Persze ez csak a fantázia szüleménye.

Megpróbáltam úgy megörökíteni, hogy közben az én tenyeremben van, de annyira fürge volt, hogy nem sikerült. Két kézzel is alig bírtunk vele. Mindig el akart menekülni. Pedig epekedve kértük, hogy álljon modellt. Végül azért csak sikerült a küldetés.

A sárkány, avagy a Drakolimni-tóban élő alpesi gőte

Ezt követően, körbejártam a tavat, de mire a túlsó partjára értem, felhők kúsztak be a látómezőbe. Eltűntek a sziklák, feltámadt a szél, és a teljes szürkeség kezdte meg uralmát.

Görögékkel együtt indultam vissza a hütte felé. Egy óra járás után értük el a házikót, ahol úgy döntöttem, megebédelek. A gőtefogó és a csaja nem tartottak velem.

A házikó étkezdéjében egy lányra bukkantam, aki, mint kiderült, annak a rövidnadrágos muksónak a barátnője, akivel a hütte felé közelítve még a hegyen összefutottam. Az alig tíz fokban, de rövidnadrágban túrázó muksóból akkor csak egy “salom” csúszott ki a száján, amely arra engedett következtetni, hogy izraeli túrázóhoz volt szerencsém. Egyébként összesen mi négyen kalandoztunk az egész hegyen: a két görög, az izraeli, meg a magyar.

Völgy a Timfi-hegységben

Szóval a menedékházban rendeltem egy bögre teát, valamint egy tál bolognai spagettit. Miközben beszélgettem a lyánnyal, hirtelen belépett a menedékház mindenese, és el kezdett reklamálni, amiért én cipőben libbentem be. Nem vettem észre a bejárati ajtón lévő feliratot, amin az áll, hogy a cipő levétele kötelező. Persze bocsánatért epedeztem, majd alkalmazkodtam a házszabályhoz.

De a csávó csak nem hagyta abba és jártatta a száját: “nem igaz, hogy nem lehet észrevenni azt a kibaszott táblát. Hatalmas betűkkel ki van írva, hogy cipőben belépni tilos. Miért olyan nehéz ezt megérteni?!” – magyarázott ingerülten. Tiszta idegbeteg lett ettől az esettől.

Majd miután elvonult, az izraeli leányzó elmesélte nekem, hogy ő is ugyanígy járt. Közben kész lett a teám, de nem hozta ki. Letette a recepciós pultra, ahol megrendeltem. Furcsállottam, hogy reklamálni ki tud jönni a konyhából, de a teát nem bírja kihozni. De amikor a zabát sem szolgálta fel, összerándult a szemöldököm.

Közben az izraeli srác visszatért a hegyről, és ő tette elém a papimat. Méghozzá cipővel a lábán. De legalább ő még időben kapcsolt. Majd amikor fizetésre került sor, szintén a recepciós pultnál, Flúgosz Hamarelmész Hamegszállsz folytatta a szónoklatát, amire nagyon nem voltunk már kiváncsiak. Ráadásul nem hoztam vissza neki a tányérat, ami miatt teljesen kiborult a bili. Magyarázta, hogy ez önkiszolgáló, és hogy ez a mi feladatunk lenne. Majdnem megkérdeztem, hogy elmosogathatnék-e. Mi hárman voltunk az egész kajáldában.

Menedékház, ahol a veszedelmes görög, Hamarelmész Hamegszállsz lakozik

Egy kevés hegyilakban jártam már életem során, azokban történetesen mászkálhattam bakancsban és ha önkiszolgáló is volt, normálisan tudatták velem. Persze tudom, hogy sok olyan is létezik, ahol a cipő kéretlen tárgynak számít.

Mintegy négy óra magasságában, izraeli társaimmal együtt megkezdtük ereszkedésünket a hegyről. Útközben kitudódott, hogy Izraelben ilyenkor október tájékán munkaszüneti napok vannak, ezért botlottam bele sok izraelivel az elmúlt napokban. Izraeliek körében állítólag kedvelt úticél Görögország, mivel olcsó és viszonylag közel van.

Újdonsült cimboráim is Papingóban szálltak meg, így szinte már természetesnek vettük, hogy együtt vacsorázzunk. Egy hagyományos kőházban kialakított, egyszerű vendéglőbe ültünk be.

Szívélyes fogadtatásban volt részünk. A háziúr nyomban hozta ki a cipurót, pedig nem is rendeltünk. Kiváncsian vártam, hogy reagálnak erre a piára izraeli barátaim. De lehajtották ők is. Ebből kiszűrtem, mely vallásokat nem követik.

Az egykor Németországban tűzoltóként dolgozó öreg háziúr jó fej volt. Leült az egyik asztalnál és onnan ajánlotta az étkeket, illetve válaszolt kérdéseinkre. Amikor meg segítségre szorult, csak átkiabált a másik helyiségbe, ahol feltehetően a felesége várta a rendelést.

Én végül krumplilevest, majd pedig szilvás marhapörköltet abrakoltam. Mindkettő isteni választás volt. Kifogástalanul főztek.

Papingó, étterem

Úgy látszik nem kell feltétlenül vendéglátós vérrel rendelkezni ahhoz, hogy egy klassz éttermet nyisson valaki. Fizetéskor még pár euró kedvezményt is kaptunk.

Azt hiszem nem véletlenül: úgy vettem észre görögországi nyaralásom során, hogy az apróról, az egy-két eurónyi összegről simán lemondanak. Az euró centek nem igazán hozzák lázba az eladókat és párszor előfordult, hogy kevesebbet fizettem valamiért. Az izraeliekkel közös kaland a vacsorával ért véget.

Visszabaktattam a szállásra, ahol közölték velem, hogy a megbeszéltekkel ellentétben egy ajándékboltos fuvaroz el engem Ioanninába következő reggel és nem pedig a panzió tulaja. Ezzel a Zagori régiónak is búcsút intettem.