Gjirokasztrából Permetbe tettük át székhelyünket. Furgonnal. A korábbi buszos élményhez hasonlóan ezúttal is szembejött némi komédia. Például amikor az országúton, távol minden településtől felszállt valaki, a busz el is indult, de aztán meg visszatolatott. Majd lefékeztünk egy pár percre. Lehet, bal lábbal szállt fel az utas, és megkísérelte még egyszer.
Permet egy kisváros a Vjosa folyó partján. Belvárosa kulturált, a domboldalban található régi városrészben (albánul tekke) akadnak szép, pár karónyi szőlőssel is rendelkező kőkunyhók.
Ám a környező utcák szomorúbb képet festenek. A lakóházak egy része megdöbbentően rossz állapotban van. És mint megtudtuk, sok a munkanélküli. Ennek ellenére a presszók rendre megtelnek. Az asztaltársaságot a cigi és a kávé alkotja.
A turista kevesebb, ők javarészt a környék természeti kincsei miatt tévednek erre.
Permet, kilátás a város sziklájáról
Permeti piac
Az egyik ilyen a központtól pár száz méterre fekszik. A város sziklájáról van szó, amely a Vjosa mellett strázsál. Huszonöt méter magas és harminc méter átmérőjű. A tetején kőfal romok láthatók. Valaha állt itt egy őrtorony is. Ma meg inkább kilátó. A sziklát meg talán a Jézuska dobta ide.
A legfőbb látnivaló a Vjosa-kanyar. Csak húsz kilométerre tekereg Permettől, vagyis kölcsönbiciklivel simán leküzdhető. Nagy ritkán busz is jár arra.
Dehát bringával csak jobb és szabadabb. A permeti piaccal szemben, egy étteremből kölcsönözhetőek. Az út többnyire sík, csak kevés emelkedő akad. A leggizdább mondjuk pont a kanyarulat kilátópontja előtt köp szembe.
Vjosa-kanyar
Vjosa-völgy
A panoráma persze kárpótol mindenért. Fantasztikus táj. Bámulatos, ahogy a szigorú és hatalmas ormok a mélyben kígyózó folyó felett őrködnek és vigyázzák az apró utazó minden léptét. Könnyen lebilincsel hosszabb időre is.
A Vjosa folyó Görögországból, a Pindosz hegységből ered – ahol már jártam – és kétszázhetvenkét kilométer megtétele után Albániánál folyik az Adriai-tengerbe. És ahogy a bevezetőben említettem, semmilyen emberalkotta akadály nem állja az útját. Vagyis vad víz a mai napig.
Híd a Vjosán
Vjosa-völgyi falu
Ha már ezen a vidéken teker az ember, érdemes a programba iktatni a termálfürdőt és a Langarica-kanyont. A kénes termálvíz földalatti barlangokból, repedésekből, természetes úton ömlik a kanyon végében található medencékbe. Hőmérséklete huszonkét és huszonnyolc fok közé tehető.
Nemcsak a pancsolás nagy élmény, hanem a táj is, beleértve a folyón átívelő, régi kőhidat. Csoda, hogy ingyenes.
A kanyon háromezer-hétszáz méter hosszú, átlagosan huszonöt méter széles, falai cirka száz méter magasak. Kizárólag vízálló cipőben járható be. Esetleg szandálban, mezítláb. Még szeptemberben is, amikor a víz állása igencsak alacsony.
Albánia délkeleti szegletét járva egyébként feltűnt a sok kiszáradt folyómeder. Kiváncsi lennék egy tavaszi tájképre. Hátha úgy még szebb az ország.
Langarica-kanyon és az egyik termál medence
A természeti kincseknek még nincs vége. A Nemercska-hegység egyik bűnmeredek ösvényét próbáltam ki. Turistajelzésnek persze nyoma sem volt.
Már elértem egy sziklafalak övezte szurdokot, amikor hirtelen megjelentek a koromsötét felhők. Kicsit feltámadt a szél is. Uzsgyi le a hegyről. Ám szerencsére csak kevés zuhi esett.
Az említett túraösvény amúgy Permettől pár kilométerre, egy félig-meddig elhagyatott régi hegyi faluból, Leuséből indul ki.
A falu fő látványossága a Szent Mária Elalvása ortodox templom. A gazdagon festett falak és az ikonosztázok egészen magasztosak és remek állapotban megmaradtak. Még egy fejjel lefelé ábrázolt Krisztus is elfér köztük. Nagy eséllyel Albánia legszebb ortodox temploma. Az ember csak kapkodja a fejét a látványtól.
Albán hegyvidék
Szent Mária Elalvása templom freskói
Leuse, sikátor
Permet és környéke persze tartogat még egyházi remekműveket, bár ezekhez kevés szerencse párosult. A nyolc kilométerre fekvő Kosine téglából emelt templom ajtaján például lakat lógott. Bár a kulcsok őrzőjének a telefonszáma ott ficegett, nem láttuk esélyét egy angolul lefolytatott beszélgetésnek.
Hasonlóan szopatott be a felsővárosi Szent Miklós templom, amelyhez egykor egy kúria is tartozott.
A permeti mecset az utolsó pillanatban kegyelmezett meg. Egy távozó hívőtől és az imámtól már egy-egy szálem álejkum (viszlát arabul) is elhangzott, de pár percre beengedtek a piros szőnyeggel ellátott, fehér falú, díszítetlen főhajóba. Érdekes, hogy nem albánul köszöntek el.
Rejtélyes kerítésdísz
Ebben a kisvárosban rejtélyes dolgok is felbukkantak. Mégpedig háztetőkön, esetleg kerítéseken elhelyezett állatfigurák és babák. A maci volt a leggyakoribb állatfigura, de egy-egy disznó és csacsi is lekacsintott. Egyes helybéliek szerint ez csak valami őrülten béna hóbort.
Permetben egyébként egy nappal meghosszabbítottuk az ott-tartózkodásunkat, “hála” némi esőnek. Ennek persze a közvetlen és barátságos szállásadónk örült a legjobban, aki meglepett minket egy hatalmas tál szőlővel és szilvával. Valószínű mi is jófejek lehettünk.
Korábbi irományaimban ejtettem már szót, illetve külön cikket is írtam arról, miért érdemes privát vendégházban megszállni, ha már egyszer pénzt adunk ki érte. Hát íme egy újabb példa: őszinte barátiasság, ingyen szőlő és szilva. Melyik szálloda nyújtja ezt?
Permet, sikátor
Persze nem telepedtünk le a kisvárosban. Felkarolt minket a naponta csupán egyszer közlekedő korcsei busz. A mintegy százharminc kilométer során nem győztük forgatni a fejünket, annyira mesés tájakon robogtunk keresztül.
Kezdődött mindez a már korábban bemutatott Vjosa-kanyarral. A busz ablakából sem volt puruttya látvány. Állunk tovább verdeste a padlót, amikor a járgány Leskovik városa felé kúszott fel, majd onnan Korcsébe.
Szerpentinek mindenütt. Olykor csupasz sziklafalak és katlanok, máskor hatalmas erdőség, megint máskor füves fennsík jellemezte a tájat. Egyszerűen mesés és szenzációs.
És nem rontott az élményen az sem, hogy a sofőr útközben kétszer is kocsmázni ment. Na jó, lehet, kaját vett. A szünet része a buszos utazásoknak.