Gjirokasztra
Albánia – 1. rész
Legújabb cikkek
- Látványos szurdokok Vorarlberg - 3 2025-10-26
- Montafon régió Vorarlberg - 2 2025-10-24
- Alpesi terepen Vorarlberg - 1 2025-10-22
- Színes piacok 2024-12-13
- Mókás táblák, feliratok 2024-12-11
- Útvonal értékelő Magyar karika - 10 2024-12-09
Még javában Dél-Amerika levegőjét szívtam, amikor véletlenül szembe jött velem a 168.hu egyik cikke. Ez arról szólt, hogy Európa egyik utolsó vad folyóját, a Vjosát és annak környezetét nemzeti parkká nyílvánították. A cikkhez egy fotót is mellékeltek, mely hasonlított egy patagóniai tájra. Na mondom, ez betyáros. Látnom kell. Be is véstem az agyamba. A vésés pedig némi idő elteltével valósággá érett.
A vad folyó kifejezés egyébként arra vonatkozik, hogy a víz szabadon áramlik és semmilyen ember alkotta létesítmény nem befolyásolja. És remélhetőleg már nem is fogja.
Az egy hetes albániai kiránduláshoz végre társat is találtam. Hosszú idő után tehát nem egyedül tekeregtem.
Vjosa folyó
Mindjárt a tiranai repülőtéren kellemes meglepetések értek. Először is a sok és hatékony útlevél ellenőrző kapu kisebb sorokat és igencsak gyors beléptetést eredményezett. Talán ha három percet töltöttünk a reptér épületében. De az a három nyelven beszélő buszsofőr sem volt piskóta, aki Tirana központja felé cipelte az utasokat.
A kellemes meglepetéseket kellemetlenek követték, ugyanis az előre lefoglalt szállást odaadták másnak. Ráadásul éjfél körül járt, ami még kellemetlenebbé tette a helyzetet.
Az Indonéziából ideköltözött, az indonéz túró rudit hátrahagyó szállásadó szerencsére segítőkész volt és miután a wifijét használva ráböktünk egy másik, árban kedvező szobára, ingyen elfuvarozott oda.
A kéglit azonban elsőre nem találtuk meg. Forgolódtunk, fel-alá kajtattunk, de semmi. Aztán kiderült, nem mentünk végig a szállás utcáján. Nem hát, mert semmiféle lámpafény nem indokolta ezt. Végül a megfelelő helyre csengettünk be.
Itt történt az első lehúzás. Az árvita a kért összeg és az interneten feltüntetett ár közti szakadék miatt alakult ki. Ott az éj közepén azonban hiányzott belőlünk a talpraesettség, így hát a szállásadó nyert.
Tirana
Elsőként a fent említett, Albánia délkeleti szegletében kanyargó Vjosa folyó környékét szemeltük ki. Meg is jelentünk a főváros egyik buszpályaudvarán, mely úgy nézett ki, mint valami gyanús használtautó-kereskedés, ahol leginkább lepukkadt minibuszok – albánul furgonok – várnak kuncsaftra, és ahol a járgányok ára elővételben két hónap felfüggesztett.
Ám a Vjosa tájékára nem akadt közvetlen járat. Hiába az internetes utánajárás és hiába szállásadónk javaslata. Így hát Gjirokasztra városába, az egykori paranoiás, bunkermániás diktátor, Enver Hodzsa szülővárosába zötyögtünk.
Gjirokasztra, turista csalogató üzletek
A mintegy négy órás út során számos furcsaság dugta fel a fejét. Például nem volt olyan két kilométer, ahol ne lett volna legalább egy ház. Elszórtan, összevissza. Nem feltétlenül települést formáltak, hanem mintha bárki bárhol szabadon építkezhetne Albániában. Mintha csukott szemmel böktek volna rá a térképre a telkek kiválasztásakor. A házak között akadt jópár félkész, ahol az emeletet már lakhatóvá tették, de a földszintet még messze nem.
Aztán magyar szemmel az autópálya mentén legelésző kecskebanda sem mindennapos látvány. Vagy az a paraszt, aki befogta a szamarát egy kukoricával megrakott kocsi elé és próbált átkelni az országúton. Mindez alig nyolcszáz kilométerre Magyarországtól. Más világ.
Különösen meghökkentett az a sztori, amikor a busz megállt a sztrádán, hogy felszedjen utasokat. Autóval érkeztek. A sofőrjük leparkolt a felvezető sávban, elkísérte őket az autópályára, és lestoppolta a buszunkat. Buszmegálló persze sehol.
Az is jópofa volt, amikor a sofőr “kirakósozni” kezdett az emberekkel. A nőket próbálta nők mellé ültetni. Ha egy nő mellett megüresedett a hely, akkor áttessékelt egy női utast a másik ülésről. Persze nem mindig sikerült a terv. Az okára nem derítettem fényt. A tippem: bűnmegelőzés vagy az esetleges muszlim női utasok.
Lezavartunk még egy pisiszünetet is. Ekkor még nem tudtuk, hogy valamennyi albániai járat beiktat egy ilyet, rendszerint egy-egy presszónál. Vajon jutalékért cserébe?
Gjirokasztra, minaret és szőlős
Előre lefoglalt szállás nélkül érkeztünk Gjirokasztrába, de nem okozott gondot találni egyet. Bunkerre néző szobát kaptunk.
A város, melyet a rómaiak Hadrianopolisz néven alapítottak, egy hatalmas hegy oldalában épült ki. Valamennyi látnivalója a macskaköves sikátorokkal átszőtt felsővárosban található, melyekhez meredek kaptatók vezetnek fel. Ilyen látnivaló például a citadella, a régi mecset, az egykori bazár és a megannyi jellegzetes lakóház.
A citadella egy középkori ottomán vár maradványa, első falait a 15. században emelték. A törökök ekkortájt kezdtek el terjeszkedni a Balkánon és hozták albán földre a muszlim vallást. Az addig keresztény lakosságot adókedvezményekkel, kedvezőbb föld jogokkal, katonai kiváltságokkal és jobb munkákkal csábították át az muszlim hitre.
A 19. században az egyik leghíresebb albán, Ali Pasa megnagyobbíttatta a várat. Ekkor épült az óratorony és az új bástyarendszer. A várba egyébként egy hatalmas kapun át juthatunk be. Innen egy alagútrendszer vezet el a bástyákra, az óratoronyhoz, illetve a vármúzeumba.
Gjirokaszter, óratorony
Ali Pasa építtette azt a vízvezeték rendszert is, amely egy tizenkét kilométerre található hegyi forrásból szállította ide a vizet. A rendszer része volt az a kőhíd, mely egy immáron kiszáradt hegyi patak fölött ível át és melyhez még feljebb kell mászni.
Egy keskeny turistaút vezet oda. Tizenhat méter magas és negyven méter hosszú. Mármint a híd, nem a turistaút.
Ami az öreg mecsetet illeti, ez az egyetlen vallási épület Gjirokasztrában, mely megmenekült a kommunizmus romboló karmai közül. Igaz, egykor cirkuszi akrobaták is használták. Alagsora valaha pici üzleteknek adott otthont, de a kommunizmusnak ezek sem tetszettek.
Gjirokaszter, Ali Pasa híd
Gjirokaszter, öreg mecset
A bazár funkciója mit sem változott az évszázadok során, ám míg a középkorban mondjuk lopótököt árultak, manapság hűtőmágnest. Gyönyörű szőtteseket meg talán mindkét korban. Itt rendre összegyűlik a sok turista, köszönhetően a helyi bároknak és éttermeknek is. Nem csoda, hogy a bazár épületeit szépen felújították.
Némi restaurálás a 19. századi, történelmi lakóházak többségére is ráférne, hiszen lakatlan mivoltuk és az időjárás miatt ezek rendre amortizálódnak. Mivel az örökségvédelem megakadályozza az eredeti építészet bármiféle megváltoztatását, a felújítás nem egyszerű. Sőt, drága és időigényes. Talán az utazók pénze majd segít a problémán.
Ám ezek a több szintes épületek így is különlegesek. Az alsó részeket kőből emelték, míg a fehérre meszelt felső szintek favázasak. Feltűnőek a pala tetőt tartó gerendák, illetve a kizárólag a felső szinteken látható, keskeny, hosszú ablakok.
Mindehhez hozzátartozik egy kis kert. Pontosabban a szőlő, a füge vagy a gránátalma, melyeknek egy-egy ága csak kinyúlik az utcákra.
Gjirokasztra, bazár
Gjirokasztra, történelmi lakóházak
Említést érdemel még az a felsővárosi pékség, melynek messzire terjengő mennyei illata könnyen becsalogatja az embert. Kevésbé ismert turisztikai célpont, ám kenyér rajongók számára kihagyhatatlan. Nehéz kijönni üres kézzel.
Aztán biciklikölcsönzésre is sor került, hála a szállásadó segítségének. Bár eléggé lerobbant drótkecskéi voltak, legalább nem kért érte pénzt. A cél a huszonhárom kilométerre fekvő labovei templom. A fentebb említett vármúzeumban olvastam erről a műemlékről és nyomban felkeltette az érdeklődésemet. Sőt, némi online böngészés során több hegyi kápolnára leltem.
Labove környéki táj. Kevés a vízszintes
A leamortizált bringa elég jól bírta az első tizenöt kilométer gyűrődéseit. Még a buloi minaret és a félig kiszáradt Dofti-tó közötti köves csapást is. Sőt, simán kikerülte a juhászoknak utat mutató birkanyájat.
Ám az utolsó nyolc kilométer kifogott rajta. Rajtam is, teszem hozzá. Olyan emelkedő vezetett fel a hegyi faluba, Labovébe, hogy megkérdőjeleztem a lakosok józan eszét. Feltételezem, valamennyi helybelinek van saját autója, mert busz nem jár erre, gyalog pedig elég nagy szopás.
Épp leszálltam a nyeregből, amikor egy pick-upos megállt mellettem és felajánlotta a fuvart. Egyből igent mondtam. A faluban aztán nemcsak Albánia egyik legrégebbi temploma fogadott, hanem egy templomudvarban megrendezett ünnep is.
Labove, öreg templom
Megtudtam, hogy Szent Mária tiszteletére gyűlt össze a nép. Mind a környező településekről, mind Albánia más szegletéből. Sőt, egy görög rendszámú autót is láttam. Sült a nyárson a szuvlaki, sört árultak, miközben a nép elfoglalta a fák árnyékában megbúvó padokat és megterítette az asztalokat. Minden asztalra jutott szőlő, füge, görög saláta, kenyér, tepsis vagy hasábkrumpli és bor. No meg szuvlaki.
Aztán megjelentek a zenészek, a nép pedig egy tradícionális albán táncot kezdett el járni. Egymás kezét fogva, egyszerű lépésekkel rótták a köröket a templom előtt. Bárki bármikor csatlakozhatott a tánchoz és senki nem volt szégyenlős. Kár, hogy csak egy nő öltözött be népviseletbe. Szép, hagyományőrző ünnep volt.
Labove, Szent Mária ünnep
Magáról a templomról annyit, hogy az eredetit 554-ben építették a bizánciak. Erre emelték a ma látható imaházat a 13. században. A bejárat előtti verandához, a harangtoronyhoz és a fő falakhoz követ használtak fel, míg a kupolához téglát. A korintoszi oszlopokkal ellátott, pici hajó freskóit fekete alapra festették, bár a fehér mészréteg ezekből sokat eltakar. Ortodox hívők látogatják.
Innen nem messze, a túlsó hegy oldalában, Stegopul falu mellett is áll egy templom. Egy kisebb. Udvarában volt némi rendetlenség. Elsősorban kőtörmelékek. Feltehetően a kápolna nincs is használatban. Ajtaján azonban lógott a kulcs. Elfordítottam. Egészen különleges, sötét tónusú freskókra leltem.
Stegopuli templom