2012. október 10., szerda. Miután csapatom lefegyverezte a kotori ellenállók seregét, dél felől próbált behatolni az ország belseje felé. A hatékonyabb támadás érdekében egy autó becserkészését vette be a haditervbe, ezért először felderítette a legfontosabb bázisokat. Alakulatom személyi állománya egy cseppet sem csorbult, továbbra is egy fő.

Először csak kisebb cégeknél próbálkoztam a kocsibérléssel, de sokallottam az általuk kínált ötven eurós napidíjat. Pláne, hogy életem első autóbérlésekor, még Szardínián ugyanennyiért három napra vehettem ki egy járgányt. Mivel ezúttal is három napra terveztem, a korábban tapasztaltakkal felvértezve jártam az üzleteket, de nem jártam sikerrel.

Így elbuszoztam a tivati reptérre, ahol a nagyobb kölcsönzős cégek sorakoznak. De sajnos ők is napi árat alkalmaztak. Más választásom nem lévén a B projekt szerint folytattam a kirándulást. Ez a projekt pedig a tömegközlekedést jelentette, pontosabban a buszozást egyenesen az Ostrogi monostor felé.

Ez egy 140 km-es út Podgoricán keresztül. A járat persze nem vitt el az eldugott monostorhoz. Az országút mentén fekvő Bogetici faluban szálltam le. A Bogetici előtti útszakasz szép helyeken vitt. Egy hegyoldalban épült ki az út, ahonnan beláttam az alatta húzódó Zeta-völgyet, a szemközti hegyoldalban pedig egy idő után feltűnt az ostrogi monostor.

Zeta-völgy Ostrog közelében

Az utazást gyalogtúra váltotta volna Bogeticiből kiindulva, de a monostor felé vezető bekötőút elején vicsorító, turistákra fogukat fenő taxis hiénák árnyékában szövetséget kötöttem egy szíbériai lánnyal a megszállás erejéig és beültünk az egyik hiéna taxijába. Húsz eurót akart kérni a pilóta a mintegy nyolc kilométeres autózásért. Aztán a lány, mivel különösebb nyelvi akadályba nem ütközött, lealkudta ezt tíz euróra, szóval fejenként ötre. De még így is túl sokat fizettünk, ugyanis mintegy négy kilométer után végetért az út.

Sziklaomlás miatt nem hajthattunk tovább. Egy pontnál szó szerint leszakadt az út, a körülötte felhalmozódott, hatalmas köveket markolók takarítgatták el.

Szóval a taxis ravaszdi rókának képzelte magát: tudta, hogy nem kocsikázhat a monostorig, de elkérte volna a húsz eurót. Még jó, hogy szövetségesem olvasott a sorok között. Tehát csapatom ismét megütközött egy bátor, ámde gyenge haderővel, de a túlerőnek is köszönhetően sikerrel vette az akadályt.

Miután átlépkedtünk a szikladarabokon, a túloldalon várt ránk egy mikrobusz, amire további egy euróért felülhettünk.

A szíbériai lány csak keveset beszélt angolul, de próbálkozott. Az én orosz tudásom talán már általános iskola hatodik osztályában megsemmisült, holott ötödikben, az utolsó oroszos tanévben még jelesre végeztem. Maradt tehát az angol, mint közös nyelv.

Egy szerpentinekkel teletűzdelt meredek úton értük el a ragyogóan fehér monostor kapuját. Ez a két óriási barlangba épített, 17. századi szerb-ortodox monostor és templom valóban olyan látványt nyújt, mintha a sziklafalból nőtt volna ki. Alapítója és névadója Szent Vaszilije, Hercegovina püspöke, akinek sírját és megőrzött csontjait is megtekinthetjük. Bekukucskáltam néhány kamrába, ahol a szerzetesek megbújva imádkoznak.

 

Ostrogi monostor

A nagy bámészkodás közepette elhagytam a szíbériai lányt, így egyedül intettem viszlátot az ostrogi monostornak. Ahogy kilépek a monostor főkapuján, észrevettem egy táblát, amin az állt, hogy rövidnadrágban és ujjatlan ruhában tilos a belépés. Az etikett szerint vállat és térdet eltakaró öltözetben korzózhatunk a templom falai között. Hát persze, hogy rövidnadrág ficegett rajtam. Nem vettem észre ezt a táblát befele menet, pedig meg tudtam volna oldani a problémát. Gondolom, hányan nézhettek rám szúrós szemekkel.

Mivel a tömegközlekedésnek halvány jelei sem mutatkoztak a közelben, elindultam gyalog hegyről le. Jól tettem, mert így megtekinthettem egy másik, alacsonyabban fekvő ortodox templomot és a Donji monostort, amelyek szintén az ostrogi monostor komplexumhoz tartoznak.

A Donji monostor belseje különleges volt a kék falai miatt. Itt már gondoskodtam a hosszúnadrágról, a főbejárat előtt üldögélő apáca nem tudott belém kötni.

Donji monostor hajója

Pár kilométerrel arrébb még nagyobbat kamatoztam a barangolásból: betértem egy völgyre néző, teraszos étterembe. Faragott asztalok, székek, és vas szerszámok díszítették a teraszt. A nádtető alatt egy szekeret állítottak ki. De ez még mind semmi.

Olyan finom pisztrángot ettem, hogy kettéállt a fülem. Már az előtte bevállalt erőleves után is megnyaltam mind a húsz ujjamat, de a pisztráng verte az egész évben megevett ételeket. Pedig elvileg semmi különlegeset nem ettem. Sima sült pisztráng némi olivával, meg fűszerekkel, illetve sült krumplival. No nem hasábburgonya, hanem tepsis burgonya, de azt is megvarázsolták tisztességesen. Erősen gyanús, hogy fatüzeléses sütőben sütötték az eledelt.

Ízlelőbimbóim kényeztetése közben beszélgetésbe elegyedtem a szomszéd asztal embereivel. Kérdezték, honnan jövök. Magyarországról – feleltem büszkén. Na, több sem kellett nekik, előjöttek a londoni olimpiával és azzal a vízilabda meccsel, ahol a montenegrói válogatottól kikaptunk. A helyszínen éltem át azt a meccset egyébként. Aztán meg Kis Gergő nevét említették, aki anno Kotorban pólózott. Aztán régi fradi focisták neveivel hozakodtak elő. Büszkén hallgattam őket. Azért a pisztráng ezerszer nagyobb élményt nyújtott, mint velük beszélgetni, de a jó társaság soha nem árt.

Ostrogi vendéglő fából faragott bútorai

Sok időm nem maradt a tereferére, suhannom kellett vissza az országútra, hogy eljussak Niksicbe (ejtsd: Niksics), a legközelebbi városba. Ugye előbb visszamásztam a fentebb említett kőomlás másik oldalára, majd nagy nehezen kiértem az országútra.

A buszmegállóban nem lógott semmilyen menetrend, de azért bíztam a csodában. A csoda a pisztránggal elszállt, és két csoda egy nap alatt talán túlzás. Egy árva busz sem tűnt fel, ezért stoppolásba kezdtem. Hát, az idő előrehaladtával ez egyre neccesebbé vált. Senki le se tojt.

Erre fel megérkeztek az esőfelhők. Elég rémisztően vonultak be a fejem fölé, de szerencsére csak csepegett. Közben kezdett besötétedni. Nagy bajban nem éreztem magam, mert Bogetici határában ácsorogtam és a faluban feltűnt néhány “soba” tábla.

Időjárás változás a Zeta-völgyben, elsőre ijesztőnek tűnt

Aztán az évekig tartó várakozás után hirtelen megállt egy autó és elvitt Niksicbe. Bár halvány fogalmam nem volt, mit csinálok Niksicben, nagyon el akartam jutni oda. Inkább csak stratégiailag számított fontos helynek, hiszen a következő napi hegyvidéki támadást innen készültem elindítani. No meg szállás szempontjából is ígéretesebbnek gondoltam.

Arra viszont nem számítottam, hogy majd’ egy órányi szálláskeresés után csak egyetlen lehetőség akad, az is egy bűn ronda szocreál épület által bekebelezett szálloda. Ez nem nyerte el a tetszésemet, ráadásul a szálloda nem is az én asztalom.

Miután elfogyott a türelmem, beléptem egy pékségbe segítségért és ajnálatért. A sajátjukat ajánlották. Mint kiderült, az üzlet felett, az emeleten voltak kiadó szobák. Felmentünk, megmutatta a kuckót és én ott is maradtam éjszakára. A fürdő és a wc a folyosóról nyílt, de nem érdekelt. Hihetetlen nagy mákkal ért véget a nap: nem hírdették sehol, hogy “soba” vagy “zimmer feri”. Pékségbe toppantam be.