Az egy fős gyalogság már korán reggel megkezdte az akciót a hegyvidéki támaszpontok ellen. Helyi emberek közé beépülve közelített, hiszen az úgynevezett Durmitor hadműveletben ezúttal információszerzés is szerepelt. Konkrétabban fogalmazva, egy mákos rétes kíséretében szálltam fel a Zabljak és a Durmitor Nemzeti Park felé induló buszjáratra.

A csotrogány mindegyik ülését elfoglalták már, mire felszálltam, így a hátsó lépcsőn ücsörögve vészeltem át az út elejét. De aztán egy lány megsajnált és átadta a helyét. Egy általános iskolai földrajztanár mellé ültem, akivel kellemesen elbeszélgettem az út alatt. Délelőtt kilenc körül értünk Zabljakba.

Mit mondjak, Zabljak környékén aligha fedezhetünk fel orosz tulajdonban lévő ingatlanokat. Síparadicsom ide, Tara kanyon oda, ez bizony egy szegényes vidék.

Szálláskereséssel telt az első fél óra. Bekopogtam egy helyi szokásnak megfelelően épült régi vityillóba, ahol adtak ki szobát. Fából készült, keskeny, de magas, sátortetős ház. A kvártély megfelelt volna, ha a tulaj fiának a szobája nem az enyémből nyílt volna. Hovatovább hatalmas nagy füst cikázott az egész lakásban. Azonnal elhúztam a csíkot.

A második választás ígéretesebbnek bizonyult. Egy kedves idős néni fogadott. A kégli teljesen hasonlított a Magyarországon elterjedt, 50-60 éves, egy emeletes, palatetős házakhoz. Még a berendezés is a szocializmusból származott. Nem sokat pepecseltem. Lepakoltam a cuccom, majd vettem egy térképet és elnyargaltam a hegyek felé.

A Durmitor Nemzeti Park legmagasabb csúcsát, a Bobotov Kukot terveztem megmászni. Ehhez előbb megkerültem a hegység lábánál hullámzó, csodaszép Fekete-tavat, helyi nevén a Crno Jezerót. A térkép alapján ettől a tótól indul egy turistaút a Bobotov Kuk felé. Nem találtam meg. Így hát a dzsindzsáson átvágva, kommandósként kutattam a helyes ösvény után. Ezzel két értelemben is bevittem magam az erdőbe: egyrészt szó szerint az erdőben barangoltam, másrészt eltévedtem. Az ellenállók íly módon próbáltak eltéríteni, de nem adtam fel. Biztos voltam abban, előbb-utóbb csak meglesz az áhított út. Meglett.

Durmitor Nemzeti Park, az ősz színei a Crno Jezeronál

Fenyvesek között, meredek emelkedőn baktattam tovább, teljesen egymagamban. Úgy látszik, a helybeliek nem szeretnek októberben kirándulni. Majd eltűntek a fák és megjelentek a kopár hegyek. Minél magasabbra jutottam, annál szebb lett a táj.

Egyszer csak azon vettem észre magam, hogy leesett az állam. Elértem egy nyereghez, ahol egy fa házikó állt és ahonnan leláttam egy völgybe, körülöttem 360 fokban pedig csak sziklák és hegycsúcsok. Talán a világ legszebb völgye, ahol még egy kis tó is csillogott és csalogatott.

Durmitor Nemzeti Park, tájkép egy faházzal

Pár perc elteltével már a tópartról fürkésztem a környéket. Nagyon élveztem. Még a visszhanggal is találkoztam. A levegő alpesi, a tó vize pedig jéghideg volt, de hát mit várjon az ember közel kétezer méteren. A városban még lófrálhattam volna rövidnadrágban, de itt a higanyszál nem kúszott feljebb 12-14 foknál.

Bár már későre járt, megpróbáltam még eljutni a Bobotov Kuk csúcsra. De aztán rájöttem, kár erőltetni. Vészesen közelgett az est. Így hát a küldetést nem teljesítettem. Visszamásztam a kies völgy feletti nyeregre, majd elindultam hazafelé.

Durmitor Nemzeti Park, lábáztatás

Durmitori táj a nemzeti parkban

Egyszer csak megpillantottam három ipsét, amint egy sziklán álldogálva élvezik a természetet. Ahogy közeledtem, egyre inkább felmerült a gyanú, hogy ők magyarok. De nem értettem tisztán, mit mondanak. Meg-megálltam, hogy hallgatózzak. Miután megbizonyosodtam arról, hogy valóban magyar szavakat hallok, elkiáltottam magam: hát errefelé csak magyarok túráznak? Nagy mosoly kíséretében meg is ismertük egymást.

Volt egy negyedik társuk, csak vele történt valami, így nem tartott a csapattal és a táborban maradt. Szóval együtt araszoltunk lefelé a hegyről, miközben az állandó hülyéskedéstől fáradozni kezdett a nevetőizmunk. A nagy vihorászás közepette meghívtak a campingjükbe egy esti hússütésre, amit természetesen elfogadtam.

A Fekete-tónál értünk ki az erdőből, ahol találkoztunk a negyedik csókával. Ő fuvarozott vissza mindannyiunkat Zabljakba. Ekkor különváltunk, de a vacsoráról nem maradtam le.

Durmitor Nemzeti Park, Fekete-tó

Ehhez persze előbb el kellett gyalogolnom hozzájuk, ugyanis az Öreg Malom camping az erdő szélén állt, kissé távol a zabljaki civilizációtól. Az odavezető út második felén már közúti világítás sem segített, korom sötétben tapogatóztam.

Egy öreg montenegrói fickó birtokolta a campinget, aki elmesélte, hogy fiatal korában sokat járt a Balatonra csajozni. És hogy most is úgy visszamenne, de persze csajozni. Az ezzel kapcsolatos magyar szavakat kente-vágta.

Aztán elkezdődött a fa összehordása a tábortűzhöz. Ezt úgy kell érteni, hogy az öreg montenegrói, aki ekkorra már remek barátságot kötött egy üveg vodkával, odahozott jónéhány gerendát és szinte tornyot állított belőlük. Izgatottan vártuk, lesz-e egyáltalán ebből tábortűz. Ugyanis annyira vastag és sok gerendából építkezett, hogy azt gondoltuk, soha nem gyullad meg.

Tábortűz az Öreg Malom (Stari Mlin) campingben

De az öreg ezt is megoldotta: rálocsolt egy kanna benzint. Huhhúúú, mekkora láng lett hirtelen! A tintázó és ezáltal kissé dülöngélő öreg harcos majdnem beleesett a tűzbe. Na, az lett volna még szép vacsora: benzinízű, vodkás, sült emberhús. Ezt a “felettébb érdekes” magánszámot látva felvetődött bennünk, hogy vajon a benzinnel lelocsolt fa és a tűz milyen mellékízt ad majd a húsnak, amit közben vendéglátóim előkészítettek.

Az egyik magyar srác hozott gitárt és pengetett, míg a fiúk a tűznél dolgoztak. Közben egy cseh társaság csatlakozott a társasághoz. Zenész spanom ekkor elkezdett játszani valami régi csehszlovák filmzenét, amit a csehek fel is ismertek. Ez mindenkit megkacagtatott. Sőt, társaim régi csehszlovák rajzfilm-tudásukat is megvillogtatták.

Ekkor készre sültek a húsok, amire megérkeztek a macskák. Résen kellett lenni, nehogy valamelyik ellopja a kajánkat. Nem véletlenül majszolta mindenki kissé gyorsabb tempóban a finom vacsorát. Még sali és kenyi is volt hozzá.

Az öreg tata szerencsére nem került fel az étlapra. Ellenben jó darabig elszórakoztatott minket. Aztán egyszer csak megjelent a 0 fok és elküldött minket aludni. Ott fogtam fel, milyen körülmények között sátoroznak újdonsült cimboráim. Biztos jó csipásak lettek reggelre. Én inkább visszahúzódtam a kibérelt szobámba.

Tara-kanyon felett átívelő Durdevica-híd

A hegyi túra második napján esőre ébredtem, és ez sok fejvakaró percet okozott. Biciklit akartam bérelni, hogy eljussak a Tara kanyonhoz. Fél szemmel rafting lehetőségeket kerestem, de mindegyik cég bezárt télre.

Végül az eső elállt és azon nyomban kibéreltem egy bringát. Irány a Tara folyó! A folyó által kettészelt Tara-kanyon mélyebbik része gyalog messze lett volna, biciklivel meg megközelíthetetlen. Ezért választottam a Tara folyón átívelő, húsz kilométerre fekvő Djurdjevica-hidat. A bérelt birigli elég lassan haladt, váltója sem üzemelt tökéletesen, így egy kisebb dombon is megizzadtam. Az utolsó két kilométer egy kanyargós lejtőn ereszkedett lefelé. Ezen úgy száguldottam, majdnem túlgurultam a hídon.

Ez egy 365 méter hosszú híd, a Tara folyó 170 méterrel folyik akatta. Mesés környezet, minden zöld, kivéve a felhőket. Az esőcseppek igyekeztek kizökkenteni, de nem hagytam magam. Letekertem a folyópartra, bár az itteni terephez egy mountain bike jobban illett volna, mint az általam kibérelt túrabicikli. Ettől függetlenül jól bírta a gyűrődést.

Tara-kanyon

Koradélután visszaindultam, mert úgy kalkuláltam, hogy a kanyon tetején megbúvó kilátóponthoz még eljuthatok. Az a lejtő, ahol korábban száguldottam lefelé, most annyira meredeken emelkedett, hogy a tekeréstől majd’ berosáltam. Az izmaimban felgyülemlő tejsav végül leszállított a cangáról. Így könnyebb volt, de nem könnyű. Nagyon szenvedhettem, mert megállt egy furgon, felvett és elszállított a hegytetőre. Itt visszaültem a nyeregbe, és meg sem álltam egy forró erőlevesig egy országúti fogadóban.

Majd következett a szurdokig vezető út. Ezen a térségen nem igazán tudtam hasznát venni a térképnek. Csak nagyjából vágtam, hogy érhetnék el a kilátóig. Közben egy faluban találkoztam egy szegény asszonykával. Az összes szerbtudásomat előszedtem, hogy kiderítsem, merre tovább. A köszönés például simán ment. A néne aztán lelkesen és hosszasan elmagyarázta a megoldást. Én meg a “dobro” szó ismételgetésével tettem úgy, mintha értenék minden szót. Noha testbeszédéből többet kihoztam, mint a szavaiból, élveztem ezt a rögtönzött szerb nyelvleckét.

Megfogadtam a tanácsát és egy óriási, sorompóval elzárt telken át lavíroztam el egy erdei földútra. Ez vezetett a kanyon kilátópontjához. Bringámnak nagyon nem tetszett ez a terep. Sok kereszteződés miatt gyakran csak hasraütés-szerűen választottam irányt, de végül sikerült nyomra vezetnem magam.

Tara-kanyon

Egy kiégett fenyőerdő szélére értem, ahonnan beláttam a szurdokot. A táj szépségétől teljesen elolvadtam. A folyó alattam folyt több száz méterrel. Szemben velem sziklafalak és fenyvesek.

Egyébként a kanyon nyolcvankét kilométer hosszú, legmélyebb pontja pedig ezerháromszáz méter. Jót pihentem, élveztem a panorámát, kattogtattam a fotógépemet.

Tara-kanyon és a Tara folyó

Tájkép a Tara-kanyon közelében

Alighogy elfogyasztottam az uzsonnámat, sötétkék felhők jelentek meg a szemközti sziklák felett. Gyorsan felpattantam, összeszedtem magam, hogy amilyen gyorsan csak lehet, lelépjek a helyről. Szinte még egy métert sem tettem meg, leszakadt az ég. Csak tolni tudtam a biciklit az egyenetlen felszín miatt. A víz meg csak csorgott rólam. Persze egy idő után már nem érdekelt, hogy egy liter víz áll a cípőmben vagy kettő.

Ugyan később a zápor alábbhagyott, átázva, csuron vizesen érkeztem vissza a biciklikölcsönzőhöz, épp sötétedéskor. A nap zárásaként Zabljak egyik kocsmájában kényeztettem a gyomromat.