Kotor megrohamozásának napján egy kissé hűvös, de napsütéses reggelre ébredtem. Risani panzióm saját stégjén, a Kotori-öböl vizétől nyolcvan centire reggeliztem. Mint a nagyok. Parancsnoki kötelességeimet gyakorolván elkoboztam egy asztalt, meg egy széket és a tenger csobogását hallgatva majszoltam a reggelit.

Eztán a Kotor-haditerv keretében először feltérképeztem Risan keskeny utcácskáit, valamint Montenegró egyik legfontosabb archeológiai tárlatát, amely római kori mozaikokat mutat be. A mai nap fénypontját azonban Perast falu és a sok mássalhangzós Gospa od Skrpjela templomsziget jelentette. Tíz perces buszozás után jutottam el Perastba, aminél szebb fekvésű falu kevés van. Kopár hegyek árnyékában álldogáló, öbölt kémlelgető házait hűsítő hullámok nyaldossák. A kőépületek és a templom meg csak hab a tortán. Egyből a kikötőbe igyekeztem, ahonnan a templomszigetre induló hajók csobognak ki.

Sveti Dorde (Szent György) és Gospa od Skrpjela (Sziklák Asszonya) templomsziget

Egy kis csónakázás után megérkeztünk arra a mesterséges szigetre, amin egy római katolikus barokk templom áll. Eredetileg egy szerb-ortodox kápolna épült itt 1452-ben, de 1632-ben átvették a római katolikusok, és ekkor épült a ma látható templom. Ez a szent hely egyben múzeum, ahol festményeket, fegyvereket, faliszőnyegeket tanulmányozhatunk. Nagyon élveztem a hegyek által körbevett öböl közepén. A közvetlen közelben levő, Szent György nevét viselő másik mesterséges templomsziget nem fogad látogatókat.

Visszatérvén az aranyos Perastba körbejártam a falut. Felmásztam a templomtoronyba, ahonnan egészen Kotorig elláttam. A parton szemügyre vettem egy kávézót, amelynek egyik asztala egy kis stégen várta vendégeket. Épp hogy a széklábak nem értek bele a vízbe. Idilli környezet a szürcsöléshez.

Kilátás a templomsziget teraszáról a Kotori-öbölre, a hegy lábainál pedig Perast

Aztán eljött az idő, hogy a haditervet követve felkerekedjek Kotor felé és elfoglaljam ezt a bűbájos városkát. Buszt azonban nem találtam, így kibattyogtam a Perastot elkerülő országútra stoppolni. Nem is vártam sokat, egy szerb rendszámú autó megállt és elfuvarozott a célig.

Már az első pillanttól tudtam, Kotor tetszeni fog. A Kotori-öböl partján fekszik és három irányból is égig érő kopár sziklák ölelik át. A főút egyik oldalán a hajó- és vitorláskikötő, ahol jobbnál jobb yachtok és hajók vesztegeltek, a főút másik oldalán pedig az óváros és fölötte a vár. Gondoltam, előbb szállást keresek, aztán felfedezem az óváros sikátorait. De annyira tetszett, amit láttam, hogy egy kis időre elfeledkeztem a szállásról. Minden kis utcácskába be akartam hajtani és csak vitt a lábam előre.

Sikátor Kotorban

Szobakeresésnél egyébként nem kell szerb nyelvtudás, még a kiejtés is ugyanaz: “soba”, vagyis szoba. A “soba” felirat látható minden egyes panziónál, szobakiadónál. Persze a feliratot nem árt megtalálni. Az óváros kellős közepén beleütköztem egybe. Nyomban beugrottam.

Egy sánta öregurat találtam, aki megmutatta a szobát. Padlástérben, nagyon egyszerű, picinyke szoba, de annyira, hogy az ágy épp, hogy befért. Húsz eurót kóstált éjszakánként. Na ja, Montenegró még nem EU-tag, de euró a hivatalos pénznem. Két éjszakára terveztem, amibe a bice-bóca beleegyezett.

Ekkor az üregúr elvitt egy turizmus irodához, mert ott kellett fizetnem. Persze, mivel sánta volt, már azon spekuláltam, hogy három éjszakát veszek ki, mert mire az irodához érünk, meg vissza, addigra eltelik egy nap. Az irodában kifizettem a két éjszakát, majd visszasántikáltam az öreggel, lepakoltam, és folytattam a csavargást.

Óratorony, előtte pedig a “szégyen oszlop”

Próbáltam úgy ostrom alá venni a várost, hogy ne pusztuljon semmi. Kotor csodálatos hely, kötelező desztináció. Az óváros főkapuja a hosszúkás, “L” alakú Oruzja térre vezet. Itt található a kissé ferdén álló óratorony, a város szimbóluma. Előtte áll a kőből készült “szégyen oszlop”, ahová egykor a bűnözőket állították ki büntetésül. A térről keskeny sikátorok vezetik az embert jópofa vendéglők és régi kőházak között.

A Szent Luke tér két templomnak ad otthont: a Szent Luke templomban egymás mellé épült az ortodox és a katolikus oltár, míg a kevésbé díszes Szent Miklós templomban az ikonosztázok érdekesek. Kicsit odébb a 17. században épült, barokk és reneszánsz elemeket egyaránt hordozó Prima-palota, a román alapokra épített, ma már gótikus és reneszánsz ötvözetű, három hajós Tripuna katedrális, a dekoratív kapuval rendelkező, angyalok által őrzött Beskuca-palota csalogatja a kiváncsiskodót. Az óvárost körülvevő, négy és fél kilométer hosszú várfal szintén önmagáért beszél.

Kotor, Sv. Luke (Szent Luke) tér és a Sv. Nikole (Szent Miklós) templom

Tripuna katedrális

Kotor avagy régi nevén Cattaro a Velencei köztársaság része volt 1797-ig, innen származik a település arculatát adó építészeti stílus. Az első világháború idején Kotor városa volt az egyik haditengerészeti bázis az Osztrák-Magyar Monarchiában.

Felkapaszkodtam a várba. Jó meredek kaptató vezetett fel a kétszázhatvan méter magas dombra, nem semmi tornaórát éltem túl. A kilátás az óvárosra és az öbölre viszont lélegzetelállító. Talán az egyik legszebb öböl a világon. Maga a vár nem igazán látványos: egyes falak megmaradtak, de a nagy része elpusztult.

Este még kóvályogtam egyet a hangulatos óvárosban, majd gyomornyugtató gyanánt bevágtam egy cápát. Nehogy már a cápa egye meg az embert! Visszaértem a szobába, lefeküdtem, majd észrevettem egy vízzel és cigaretta csikkekkel teli poharat az ágy alatt. Felment a pumpa bennem elég hamar. Kivittem a poharat, majd átfésültem a szobát. Az ágyam alatt kész szemétdomb gyűlt össze. Mintha valami hajléktalan lakott volna ott előző éjjel. Újságpapír és rengeteg hajszál fokozta a kellemetlenséget. Gondoltam, másnap az első dolgom lesz, hogy bemegyek az irodába, visszakérem a pénzt és keresek másik szállást.

 

Kilátás a kotori várból

Az iroda azonban nem nyitott ki korán reggel. Hogy ne vesszen kárba a délelőttöm, kirándultam egyet a közeli hegyekben. Az ösvény eleje a kopár hegyoldalban vitt felfelé, miközben a nap elég erőteljesen kezdett tűzni. Mielőtt szétégtem volna, beértem az erdőbe. A hegyitúra továbbra is jelzett ösvényen, egy szurdok oldalában folytatódott. Az innen kitárulkozó kotori-öböli panorámát nem lehetett megunni. Még szarvasbőgés is színesítette a tájat. A gyalogút egy keskeny főútra ért ki, amely a Lovceni Nemzeti Parkba illetve Njegusi faluba vezetett.

Mivel elméletben tengeri kajakozást is beiktattam erre a napra, hátraarcot vezényeltem magamnak és leereszkedtem a hegyről. Még a felkészülés során a böngészőm kidobott egy kajak kölcsönzőt. Írtam nekik egy pár emailt bérlés céljából, de választ nem kaptam. Ennek ellenére bíztam benne, hogy megtalálom őket. Persze előtte a költözést kellett megoldanom.

Kotori-öböl, háttérben az Adriai-tenger

Két óra magasságában értem vissza a városba, és egyből a turizmus irodába siettem. Reklamáltam, amire azt felelték, hogy nekem a tulajjal kell beszélnem. Visszacsörtettem a szállásra, ahol találkoztam a sánta öregúrral. Sajnos az ő angol tudása nem verdeste az eget. Kevés volt, mint állólámpában a térdizület.

Hívta a család többi tagját, azaz a fiát, meg a feleségét. Mondtam nekik, hogy én lelépek, kérem vissza pénzt, mert ilyen mocsokban nem vagyok hajlandó aludni és egy eurót nem ér az egész, nemhogy húszat éjszakánként. Mentegetőztek, hogy az anya nem volt otthon előző nap, ezért nem lett kitakarítva a szoba. Persze nagyot tojtam erre, és kértem vissza a húsz eurót. De hogy ők csak tizet adnak vissza. Én viszont kötöttem a kutyust a karóhoz. Erre a srác felemelte a hangját, kiabált, mint egy idióta. Még nekik állt feljebb. Beszóltam, hogy addig nem távozom, amíg a kezemben nem látom a húsz eurót. Erre ők: nekem az utazási irodától kell visszakapnom a pénzt. Azok meg ideküldtek, hogy velük, a családdal beszéljem meg a dolgot.

Végül átnyújtották a tíz eurót, majd a nővel együtt elcsoszogtunk a turizmus irodába, ahol közölték, hogy túl későn reklamálok, ezért nem adják vissza a pénzt. Mi az hogy késő? – tettem fel a frappáns kérdést. Aztán addig vitatkoztam, amíg visszaadták a másik tíz eurót.

Ez a turizmus iroda szépen lehúzza a szobakiadókat. A szobaár 50%-a az övék. Ezért került húsz euróba ez a lyuk.

Csórikáim megpróbáltak ellenállni a hadseregemnek. Bár sokáig szószkandereztünk, megsemmisítő vereséget mértem rájuk. Még gyalogságom létszáma sem csökkent. Első komolyabb montenegrói ütközetemet, azaz a kotori csatát tehát megnyertem.

Kotor, egy kút az ódon falak között

Borozó

Nem nagyon érdekel, hogy egy szoba hogy néz ki, mert úgy is csak akkor vagyok benn, amikor alszom, de a cigarettacsikkes, szeméttel teli szoba hamar kiveri nálam a biztosítékot.

Szóval hirtelen szállás nélkül maradtam, így a kajakozás reménye tovaszállt. Próbáltam valami öbölhöz közeli panzióra lelni. Ekkor megtaláltam a kajakkölcsönzőt. Kár, hogy a kölcsönzőst nem. A kajakok ott pihentek, csak sehol senki a környéken.

Aztán a Kotorhoz tartozó Dobrotába is eljutottam egy pár kilométer gyaloglás után. Itt sorakoztak a szobakiadók, de mind megtelt. Viszont belebotlottam egy jet-ski kölcsönzőbe. Gondoltam, ez remek alternatíva a kajakozás helyett. A kölcsönző bárként is üzemelt, tehát kettő az egyben.

Belibbentem, hogy megkérdezzem a lehetőségeket. Azt a választ kaptam, hogy ők nem kölcsönöznek ki jet skit. Értetlenül álltam az információt hallva, hiszen a tábla egyértelműen jelezte a kölcsönzést, és még a bárt is Cafe Bar Jet Ski-re keresztelték. Erre a csaj: de az csak a bár neve. Ekkor felelevenítettem neki, hogy ott áll a jet ski a parton, és ki van írva, hogy kölcsönzés. Erre a csaj: ők nem foglalkoznak ilyennel. Még fel is húztam magam egy pillanatra, hogy ilyen idiótákkal találkozik az ember. Vinném neki a pénzt, de szarik bele.

Folytattam a kvártély keresést, még egy étterembe is beugrottam tanácsért. Egy kedves lány ajánlott egyet, de ott is teltház fogadott. Még a Villa Panoniában sem volt szabad szoba. Így kénytelen voltam elhagyni az öbölpartot és valahol messzebb keresni.

Találtam egyet, de kiderült, hogy szobát nem adnak ki, csak apartmant. Nagy meglepetésemre huszonöt eurót kértek egy iccakáért. Persze hozzátették, hogy azért, mert szólóban vagyok. Fél másodpercen belül, gondolkodás nélkül igent mondtam. Egy egész apartman huszonöt euróért. Azt a szaros, szemetes lyukat meg húsz euróért vágták hozzám. Ezzel igen jó üzletet csináltam.

Ezt a panorámát kaptam huszonöt euróért

Vacsorára visszasasszéztam abba az étterembe, ahova korábban beugrottam tanácsért. Vendég már nem nagyon üldögélt ott, a szezon utolsó utáni hetét húzták már.

Betoltam egy pizzát, majd elbeszélgettem a felszolgáló sráccal. Később a fentebb említett kedves lány és a kolléganője is csatlakozott a beszélgetéshez. Mindannyian belgrádiak. A kedves lánnyal angolul kommunikáltam, a másik lánnyal viszont nem találtuk a közös nyelvet. Ez a másik lány a Vajdaságban született, ezért ismert egy magyar gyereknótát. El is énekelte magyarul, de még soha életemben nem hallottam. Szóval jól eltelt az este, kedves emberekkel hozott össze a sors és még a pizza is mosolyt csalt az arcomra.

Ennek ellenére visszatekertem Kotor óvárosába, gondoltam belebotlok némi érdekességbe vagy dínomdánomba. Azonban a diszkó kihalt, az éttermeken kívül sehol semmi élet nem pislákolt. Kár volt otthagyni a remek társaságot.