2012. október 6. Montenegró magyar megszállás alá kerül. A magyar hadsereg Londonban állomásozó gyalogsága parancsnokságom alatt Horvátországon keresztül nyomul előre. A gyalogság létszáma eléri az egy főt. Fegyverarzenálja közé tartozik a fotógép és a hátizsák. Talán nemsokára mindez a történelemkönyvekben is olvasható lesz. Amíg nem, addig én mesélem el, hogy foglaltam el Feketehegyet, azaz Montenegrót és hogy tettem szövetségesemmé Dubrovnikot.

A bevetés már Dubrovnikban elkezdődött, mert odarepült a gépem. Még utazás előtt az internet segítségével rájöttem, hogy elérhetem a Dubrovnikból Montenegróba tartó buszjáratot. És ez sikerült is. Annyit azért hozzáteszek, hogy fél órát késett a járat. Nehogy már jól érezzem magam. Most vagy én utazom gyakran, vagy tényleg minden második tömegközlekedési járat késik szerte a világon, legyen az busz, vonat vagy repülő. Ez a késés csak annyiból volt izgalmas, mert így este 11 helyett 11:30 körül gördült be a busz Herceg Noviba, és aggódtam, hogy vendéglátóim nem várnak rám és lehúzzák a rolót.

Szóval útban Montenegró felé, még a buszon ücsörögve egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy hirtelen eltűnt az aszfalt. Az utolsó horvátországi pár kilométeren az addigi jó minőségű országutat felváltotta a murvás terep. Ezen a pár kilométeren talán még szocializmus lehetett, vagy a két nép ennyire nem kedveli egymást.

Elérkeztünk a határhoz. Teljesen elfelejtettem, hogy nem az EU-ban vagyok és a határellenőrzés során esett le a húsz fillér. Felkapaszkodott az ellenőr a buszra, és elkérte az útleveleket. Átnézte a járgányt, visszakaptuk az okmányokat és gurulhattunk tovább a határ montenegrói állomására. Ott le is kellett szállnunk. Amíg átvizsgálták a buszt, addig mi sorbaálltunk pecsétért. Majd átgyalogoltunk a határállomás másik oldalán lévő megállóhoz, ahol visszaugrottunk a járatra. Jópofa volt megtapasztalni ezt a határátlépősdit. Bár a haditervemben ez nem szerepelt.

Végül éjjel megérkeztem Herceg Noviba. A buszmegállótól uszkve 15-20 percet gyalogoltam a szálláshoz. Tudtam, hova megyek, mert a buszból felismertem a panziót. A panziót, amelyiket zárva találtam. Csöngettem, kopogtam. Már majdnem be is törtem, elvégre megszállni jöttem az országot. Sehol senki és tök sötét mindenhol. Ez ám az érdekes vendégfogadás – morgolódtam.

Kilátás Herceg Novi óvárosából

A panzió melletti elsősegélyhelyre toppantam be segítségért. Gondoltam, hátha utána tudnak nézni a panzió telefonszámának. Nem tudtak. Aztán találtam egy internet kávézót, ahol megnéztem a foglalásomat, de ott sem ficegett semmilyen telefonszám. Így éjfélkor nekiálltam szállást keresni. Szerencsére hamar rábukkantam egyre, méghozzá a Kotori-öböl partjától fél percnyi sétára. A szállodának az egyik földszinti szobáját hódítottam meg. Fészekrakás után feltérképeztem az öbölpartot, majd bosszúból betoltam némi édességet, hogy ne üres gyomorral feküdjek le.

Kotori-öböl partja Herceg Novinál

Másnap megnéztem magamnak Herceg Novit. Először a csábító öbölparton kóvályogtam. Októberhez képest jól tűzött a nap. Legszívesebben csobbantam volna egyet a tengerben. Beértem Igalóba, amely egy gyógyfürdőhely és amely visszaszerezte népszerűségét a jugoszláv háború után. Mondanom sem kell, hogy én voltam a legfiatalabb ebben a faluban. Mintha valami hatalmas, tengerparti nyugdíjas otthonba toppantam volna.

Vissza is húztam Herceg Noviba, nehogy egy öreg néni szemére akadjak, majd fellépcsőztem az óvárosba. Nagyon szépen karbantartott, régi kőházakkal teli óvárost láttam. Megostromoltam a várat is, ahonnan szenzációs kilátás nyílt a Kotori-öbölre. És kitűztem zászlómat a vár fokára. Simán ment, semmi ellenállásba nem ütköztem. Hacsak nem számoljuk ide azt a táblát, amin az állt, hogy falra tilos felmászni.

Az óváros főkapuja

Herceg Novi legnagyobb nevezetességét, a Savina monostort sem hagytam ki. Ehhez elég sokat kellett gyalogolnom. Dehát a gyalogság azért gyalogság, hogy gyalogoljon. Ez a szerb-ortodox monostor egy dombon áll, mediterrán fás környezetben, ahonnan az egész öbölt kémlelhetjük. A nagy templom uralja ezt a komplexumot, melyet a 18. században emeltek. Építéséhez a horvátországi Korcula (ejtsd: korcsula) szigetről hozták a köveket. Mellette áll egy kis templom is, amely sokkal régebbi. Létezik egy harmadik kápolna is, mégpedig a komplexumon kívül, amelyet Szent Száva épített. Szent Száva a monostor védőszentje.

Herceg Novi, Savina monostor

Eztán felszálltam egy helyijáratra, méghozzá annak hátsó ajtaján, hogy egy kicsit potyázzak. Teljesen ledöbbentem, amikor a kalauz számára külön kialakított padot megpillantottam. Ülése elé egy asztalt szereltek fel, azon irogathatta a büntetéseket. Szóval egy másodperc alatt füstbe ment a tervem.

A Kotori-öböl belső öbölrésze felé robogtam, de a két öbölrész közti szorosnál lepattantam, és innen gyalogoltam Risanba, a szállásig. Több, mint tíz kilométert abszolváltam végig az öböl partján. Élveztem minden pillanatát, imádtam a tájat és az öbölt körülvevő kopár hegyeket. A parton álló, jellegzetes kőházak belopták magukat a szívembe.

Kőház Morinj településen

Útközben megpróbáltam megkeresni a lipci barlangrajzokat. Ehhez egy könnyebb sziklamászást kellett beiktatni a dzsindzsásban. Találtam is valamit, de máig nem tudom, hogy a barlangrajzot találtam-e meg.

Risan határában belebotlottam egy kiszáradt, föld alatti folyóba. Amíg lehetett, bemerészkedtem a föld alá. Ez egy hatalmas nagy barlang, ahonnan az esős időszakban ömlik a folyó a Kotori-öbölbe. Jó régen nem folyhatott itt semmi, mert eléggé szárazak voltak a kövek. Amint beértem a teljes sötétségbe, visszafordultam. Már csak azért is, nehogy meglepetés érjen a nagy szárazságban és fenékbe billentsen a sebes áramlat.

Végül Risanba érve betértem a szállásomra. Furcsa módon az első két éjszakát foglaltam le előre. Általában csak az elsőt szoktam. Könnyen megmagyarázom, miért szerveztem le a másodikat is. Egyrészt olcsó volt, másrészt saját öbölparttal rendelkezett. Privát strandolásra kiváló. A szállásomról csak jókat mondhatok, hisz egy egész apartmant kaptam: két szoba, egy konyha és a fürdőszoba. Különálló kvártélyom a belső, fallal körülkerített udvarról nyílt, ablaka pedig a kékellő tengerre nézett. Az utca felőli részen álló épület emeletén lakott a tulajdonos család, a földszinten pedig egy másik apartman kapott helyet.

Egy srác fogadott engem, aki csak egy kicsit lefetyelt angolul, meg nem is nagyon foglalkozott a foglalással. Meg kellett várnom az apját, aki akkor éppen nem tartózkodott otthon. A jó fej ürge 10-15 percre rá meg is érkezett egy demizson borral a kezében, amit a saját szőlészetéből hozott. Ahelyett, hogy adta volna a kulcsot az apartmanhoz, elkezdett mesélni a szőlőjéről, meg a helyi látnivalókról. Meg hogy ez a Kotori-öböl teljesen eloroszosodott, rengeteg ingatlan került orosz tulajdonba. Ebből rájöttem, hogy a ruszkikkal kell megküzdenem Montenegró elfoglalásáért. Végül azért megkaptam a kulcsot és beköltözhettem az apartmanba.

Későre járt, ezért gyorsan ellibbentem vacsorázni, beburkoltam egy Njegusi steaket. Ezt az ételt Magyarországon cordon bleu-nek mondanánk, bár az itteni sonka és sajt mégis egy kicsit különlegessé teszi. Eztán bevásároltam reggelire, mert hát a panzióban ez nem járt a szobához. Mire visszaértem az odúba, besötétedett, így elmaradt a fürdés.

Risan, szállásom kertje nappal. A baloldali kőkuckó meg a búvóhelyem

Ehelyett újfent találkoztam a tulajjal, meg egy német párral, akik a másik apartmant vették ki. A kivilágított udvarban, az egyik fa alatt üldögélve nekiálltunk csevegni. A tulaj megkínált minket a borából. Friss vörösbor volt, ezért nem a legjobb, de nem engedte, hogy egy pohár után feladjuk a dolgot. Ha rajta múlott volna, talán becsiccsentünk, de én ezt nem erőltettem egyáltalán. Miután alábbhagyott a beszélgetés és elcsendesedtünk, kicsoszogtam a privát stégre, hogy megkukkantsam az éjszakai öbölt.

Minden erőlködés nélkül sikerült behatolnom Montenegróba. De hát a java még csak ezután jött…