Folytattam utamat felfelé, egy szűk, mély völgy északkeleti falán. Délnyugati fala alig látszott a szürkületben, viszont az ősz által pirosra és sárgára festett növények remek kontrasztot képeztek. Csend és idill. Népszerű szakasz ide vagy oda, rajtam kívül senki sem csatangolt.

Bár sokat szöszmötöltem a fotózással, újabb egy óra elteltével értem el egy patakok által elöntött, hegyekkel körbevett fennsíkhoz. Az elárasztott terület túloldalán pedig felfedeztem az első, térképen is jegyzett menedékházat. Véresre vakartam a fejem, mire átkelőt találtam a patakok fölött.

A menedékház zárt ajtókkal fogadott. Úgy tűnt, mintha átépítés alatt állt volna, a teraszon elhelyezett malter és téglák engedtek erre következtetni. Megérte megvizsgálni az első menedékházat. Két órakor már tudtam, hol aludhatok és hol nem.

Egy fennsík és annak északi fala – kapsz egy piros pontot, ha megtalálod a fotón a menedékházat

Comapedrosa Nemzeti Park, a fennsík északi fala

A kirándulásnak persze még nem vetettem véget: ha csigalassan is, vadlovak és a sebesen zúduló Port Dret patak mentén felkapaszkodtam a fennsíkot határoló hegy csupasz északi falára, ahonnan bámulatos kilátás nyílt az alattam elterülő, elázott fennsíkra és Andorra legmagasabb pontjára, a kétezer-kilencszázharminckilenc méter magas Coma Pedrosa csúcsra.

A brutális meredekekkel és a bokatörő, köves talajjal továbbra is meg kellett küzdenem, főleg miután egy kunkort leírva átléptem a fentebb említett patak felső folyása felett. A kezdeti meredekség kismiska volt ehhez képest. A terep őrjítően keménnyé vált, ötlépésenként pihentem, de nem adtam fel.

Kemény terep

Szokatlanul hatott a szinte zéró állatvilág. Némi ciripelés hallatszott csak, de az is fülsüketítően hamisan. Úgy látszik, a roma muzikális kultúra nem tört utat errefelé.

A zárva talált fennsíki házikótól két órányi mászás árán értem el túrám célját, a Forcats tavat, valamint az igazán zord körülményeket. A kétezer-hatszázhuszonhat méteren fekvő gleccsertó csendes vizében visszatükröződnek a fölötte tornyosuló, szigorú, hótól fehérlő hegyek, köztük a piramis alakú Coma Pedrosa. Nem messze húzódik a francia-spanyol-andorrai hármashatár.

Az idevezető ösvény a nehézségi rátán nehéznek felel meg, a szintkülönbség pedig ezeregyszázhatvankettő méter. Egy centivel sem több.

Forcats gleccsertó

Sokat nem pepecselhettem, mivel sötétedés előtt az alsó menedékháznál akartam lenni. Ha a térképen jelzett nyitva lett volna, csavaroghattam volna még egy keveset. A Forcats tó közvetlen közelében áll ugyan egy bádog menedékház, az ebben a magasságban honos éjszakai hidegre nem készültem fel, a felszerelésem nem volt ehhez megfelelő.

Menedékház fűtés és biliárdszoba nélkül

Az ereszkedés sem ment könnyebben, a kövek iszonyatosan csúsztak. Sikerült talajt fognom, és noha egy élesebb kő meglékelte a kisujjamat, ez benne van a pakliban. Kicsit lejjebb az egyik vadlónak nem tetszett, ahogy fényképezem, meg is indult felém, de nem lett belőle baleset. Szóval akadtak kalamajkák.

Egy fotózást utáló vadló

Ahogy araszolok lejjebb és lejjebb, látom ám, hogy a korábban csukva talált menedékház kéményéből füst vánszorog ki. Arcomra kiült az öröm, gondoltam, hamarabb vízszintesbe helyezhetem magam. Sajnos azonban előre ittam a medve bőrére: nem nyílt az ajtaja. Befűthettek az erdészek és kisajátították maguknak a kecót?

Szállásom naplemente idején