Felhőt karcoló hegycsúcsok, szűk völgyekbe gyömöszölt települések, lakatlan vidékek, hegyvidéki menedékházak, végeérhetetlen gyilkos kaptatók és extrém sportolási lehetőségek egy miniország kínálatában.

Ősszel mindehhez bónusz jár, ami nem más, mint a színek kavalkádja. Ha a legnagyobb szerelmed a természet, nem töprengesz sokat azon, érdemes-e felfedezni a hatvanöt, kétezer méternél magasabb hegycsúcsnak otthont adó Andorrát.

Az első interneten talált fotó levesz a lábadról és hirtelen megfeledkezel az aznapi teendőidről. Kábultan és lelkesen böksz a második, a harmadik, majd a negyedik csábító képre, miközben az agyad rácuppan egy képzeletbeli naptárra, hogy megtalálja a legkorábbi szabad hetet.

Én is így jártam, és mire kijózanodtam a kábultságból, elintéztem a szabadságot és a repülőjegy foglalást. Egy hét aktív pihenés a GR túraútvonalak Mekkájában.

Madriu-Perafita-Claror völgy – Andorra és a Pireneusok egyik gyöngyszeme

A miniállamot Barcelonát érintve szokás megközelíteni, hiszen a többi Andorrához közeli reptérrel ellentétben a barcelonai megannyi országból és városból elérhető. Az Andorrába igyekvő buszok a reptérről indulnak, de felszállhatsz Barcelonában a Placa Espanyatól és a Joan Miro parktól nem messze álló Sants buszállomáson is. Én az utóbbit választottam, hiszen egy éjszakára megszálltam Barcelonában.

Hogy, hogy nem egy kínai családnál, egy belvárosi kégli ötödik emeletén. Egy hat-hét év körüli kópé nyitott ajtót, majd nyomban a szájához emelte az ujját, mondván csak halkan. Este tizenegy körül járt. A felnőttek elbújtak, az éjjel is izgága fiúkra bízták a fogadásomat.

A bejárati ajtóból egy tágas, de üresnek látszó nappaliba léptem. A bútorok a falakat támasztották, viszont ülőgarnitúra nem vert tanyát. Érdekes megoldás. Ez lenne a kínai stílus?

A kispajtás elvezetett a szobámba, amely egyenesen a konyhából nyílt. Két egyszemélyes heverő, egy asztal és egy polc fogadott az ütött-kopott, elhanyagolt zugban, ahol a festék úgy lépett le a falakról, hogy lyukakat hagyott maga után. Első pillantásra háborús nyomoknak tűntek. Búvóhelyem piciny ablaka a konyha mögötti sufniban beszerelt mosógép ablakára nézett. Ablak az ablakra – nincs romantikusabb ennél. Nagyjából a gyengébb börtönökben kényeztetik így az embert, bár az is igaz, hogy csak húsz eurót kóstált egy éjszaka és alvás közben amúgy sem szokásom a szobában és a kilátásban gyönyörködni.

Mondanám, hogy a legfontosabb, maga az alvás összejött, de ez sem igaz, ugyanis hajnalok hajnalán az ágy egyik lába életre kelt. Az izületei nem bírták a strapát és összecsukódott. Az ágy enyhén megdőlt, majdnem kilőtt engem, de jókor feküdtem jó helyen. Álmomban egyensúlyban tartottam és igyekeztem úgy forgolódni, hogy a heverőn maradjak. Annyi erőm nem volt, hogy felkeljek és vigyázba állítsam a pimasz lábat, a többi lábnak meg ahhoz nem volt ereje, hogy csatlakozzon a szemtelen társ akciójához. Micsoda kalandok az éjszaka kellős közepén!

Comapedrosa Nemzeti Park, menedékviskó – a színvonal hasonló a barcelonai szobám színvonalához

Reggel hétkor aztán nemcsak én pattantam fel, hanem a fekhely is. A lábatlan sarok a padlónak csapódott, a vele átellenben szolgálatban lévő spanja pedig a kakashintákat megszégyenítő módon emelkedett a magasba. Ezzel talán megoldottam a család ébresztését. Villámgyorsan osontam ki az egész kócerájból.

Sants buszállomáson aztán papírt cseréltem a jegyértékesítőknél. Az interneten előre lefoglalt ülőhely visszaigazolásáért egy jegyet és egy mindenhol ragadó csomagjelölő címkét kaptam cserébe. Néhány percre rá pedig már a fix lábakkal felszerelt ülésen kummantottam. Az út második felére ébredtem fel, így láthattam, hogyan kanyargunk a Pireneusok púpjai között.

Pal kőházai a Pireneusokban

Az andorrai határnál aztán mégsem tudtam, hogy ébren vagyok-e vagy álmodom, ugyanis határőrök lepték el a buszt. Útlevelekre vadásztak. Úgy látszik, a schengeni egyezményre nem került andorrai aláírás. Biztos, nem fogott a toll.

A háromórás menetidőt korrektül betartva, negyed délre gurultunk be Andorra la Vella buszpályaudvarára. Bölcsen választottam a Barcelonából reggel negyed kilenckor induló járatot, mert délután az andorrai hegyekkel szerettem volna randizni.

A randira persze késve érkeztem, mert a főváros összes buszmegállóját kipróbáltam. Beálltam az első kiszemeltbe, mint a jógyerek, mert találtam az üvegfalán egy információt, amelyen megrajzolták az összes andorrai busz útvonalat. Menetrendileg csak annyit toldottak hozzá, hogy a járatok óránként vagy félóránként közlekednek, még vasárnap is. Így hát vártam böcsülettel. Majd unalmamban elgyalogoltam a következő megállóhoz, majd a harmadikhoz.

Fél óra elteltével feltűnt, hogy egyetlen egy busz sem suhant el előttem. Kezdett gyanússá válni a helyzet. Végül egy szállodai recepciós mentett meg és küldött el Andorra la Vella keleti végéből az északiba. Nemhogy rossz megállókat választottam, de rossz környéket is. Miniállam ide, kicsi távolságok oda, simán bakot lőttem. Egy óra kiesett.

Sajnos Andorra egyáltalán nem erős busz menetrendben és tájékoztatásban, ez kiderült az egy hét alatt. A lényeg, hogy tíz percnyi sétát követően beköszöntem az áhított megállóba, majd nyomban jött a mikrobusz. Mikro államban mikrobusz a módi.

La Massanába tartottam, a hegyibringázás és downhillezés központjába, hogy átadjam magamat a gravitációnak. Nem szokásom, de négycsillagos szállodába költöztem be. Olcsóbb volt, mint egy zimmer feri, amelynek országos kínálata elég szegényes. Aztán kajcsi, ücsi és irány a bringakölcsönző.

La Massana központja