Egy újabb hegyibringás napnak néztem elébe. Már nyitás előtt az utazási irodánál toporzékoltam, hogy az előzetesen megbeszéltek szerint ismét kibéreljek egy járgányt. Az irodás azonban nem jelent meg, valószínűleg nem olvasta a nyitvatartást mutató táblát. Még jó, hogy megbeszéltük. Így hát átnyargaltam a konkurenciához. 

Egy általam egészen ismeretlen Nakamura Catch 70 típusú bringát kaptam. Meglepő módon minőségibb és strapabíróbb alkatrészekkel szerelték fel, mint a pár nappal ezelőtt kibérelt Meridát. Csak a kerékméret volt ugyanaz: a nagyobb és újabban divatos 29 col átmérőjű.

Mojstrana érintésével, a Triglavska Bistrica-patak mentén felhajtottam a Pericnik-vízeséshez. Ezt a vízesést nem kalkuláltam bele a kirándulásba, az Aljazev dom menedékház felé igyekezvén azonban megütötte a fülemet a csobogás. Mindent megtettem, hogy az első párkányra feltoljam a biciklimet, és hogy facebook-gyanús fotót készíthessek. Ehhez meg kellett másznom egy dombot.

Triglav Nemzeti Park, egy pilóta a Pericnik-vízesésnél

Ha előzetesen tudtam volna erről a zuhatagról, hoztam volna sampont. Csak az első párkányra kellett volna állnom és a tizenhat méter magasságból érkező vízsugár simán leverte volna az összes tetvet a fejemről, amelyek még további ötven métert raftingozhattak volna lefelé.

A csavargásnak azonban majdnem büntetés lett a vége, ugyanis a dombról lefelé jövet az utolsó izgalmas métereken már a nyeregben ültem és ez nem tetszett a vadőrnek, aki mellé végül megérkeztem. Csak kijelölt útvonalon cangázhatunk, túristaúton nem. Szót fogadtam.

Folytattam az utamat a menedékház felé. Bár abszolváltam néhány keményebb emelkedőt, ezek rövidnek bizonyultak, így szinte meg sem izzadtam. Az út nagy része tűrhető szögben állt el a vízszintestől.

A menedékház 1015 méter magasan fekszik a Vrata-völgy felső végében, egy nagy tisztás mellett. Sziklaszirtek ölelik körbe a katlant, ahonnan jól látható Szlovénia legmagasabb orma, a 2864 méter magas Triglav. Még arról is ismert a hely, hogy a túrázók innen indulnak a csúcs megtámadásához.

Triglav Nemzeti Park, rét az Aljazev-laknál

 

Aljazev menedékház

Most eléggé borongós volt az idő, a felhők el-eltakarták a hegytetőket. Energia felvétel után tekertem egy keveset a katlanból induló túraútvonalakon, majd lezúgtam a hegyről. Az az út, amelyen fel a tisztásig egy órán át pedáloztam, lefelé mindössze tíz percig tartott. A korábban meglátogatott vízeséstől nem messze beültem egy fogadóba kolbászozni. Micsoda kényeztetés!

Majd immáron teli gyomorral körbekerekeztem Mojstrana utcáit, melynek mentén jó pár díszes házikó felsorakozott. A falu közepén egy vén, de vaskos diófa pompázik, a szélén pedig a Szent Clement kápolna.

Eztán felsínylődtem a Karavankák erdeibe. Ez a Száva völgyétől északra, az osztrák határnál hosszan elnyúló hegyvonulat. Útközben megakadt a szemem egy táblán, amin medvebocsok játszadoznak és a háttérben egy nagy brumi közeledik feléjük. Valamit kiírtak szlovénul, de nem értettem. Feltételeztem, ez a tábla a szlovén anyanyelvű bocsoknak szól, hogy ne játszadozzanak az úton, különben az anyjuk elnáspángolja őket. A tábla nem ijesztett meg, tovább gyűrtem az emelkedőket. Egyrészt furdalt a kiváncsiság, amelyet egy rejtélyes alagút okozott, másrészt, mert úton játszadozó barnamedvés szelfire pályáztam. A vonzó táj is egyre jobban motivált.

Már lógott a nyelvem, amikor gépzaj ütötte meg a fülemet. Farigcsálták a hegyoldalt az alagútnál. Nem tekerhettem tovább. Beszívtam. Pedig a kilátás nagyszerű volt a Száva völgyére és a Triglav hegyeire.

Srednji vrh-i panoráma

Következett a Srednji Vrh (ejtsd kb: szrednyi vr) nevű faluban található sajtkészítő. Még Kranjska Gora-ban utánajártam, hol leledzik ez a termelő. Sokat szenvedtem, hogy elérjek a faluba, ugyanis csak egy kegyetlen emelkedőn juthatunk el ide. Nem is bírtam sokáig a megpróbáltatásokat, az út nagy részén a bringát tolva közelítettem a szlovén sajt faluja felé. Bár a falu elnevezés erős túlzás, talán öt házat számláltam. A sajtokat rejtő kégli ajtaját azonban zárva találtam.

Mivel eleget brusztoltam hegynek fel, gondoltam, én innen addig el nem húzok, amíg valaki ki nem nyitja nekem az ajtót. Összefutottam egy ürgével, aki megtalálta a ház asszonyát. A néne szívélyesen fogadott és beinvitált a kuckóba. Arra számítottam, hogy látok valamit érlelni, esetleg némi munkafolyamatot, de be kellett érnem egy bolttal.

Tejföl, sajt, túró, és joghurt sorakozott a hűtőkben, persze mind-mind házi készítésű. Egy áfonyás és egy natúr joghurtra vetettem szemet. A natúr változat talán jobban hasonlított az aludttej állagához, nem volt annyira sűrű. A nagy meleg miatt nem vállaltam be mást, pedig a sajtok is csábítottak.

Azt még hozzátenném, hogy hiába jártam Szlovénia egyik legeldugottabb falujában, a nővel angolul diskuráltam. Nem tolta folyékonyan, de simán értette, amit halandzsáztam, és én is felfogtam, amit ő karattyolt.

Srednji Vrh, tájjellegű ház némi sajt szaggal

Az egyébként az egész kirándulásom alatt feltűnt, hogy a buszsofőrrel vagy a benzinkutassal éppúgy megértettem magam angolul, mint az egyszerű eladóval, a vasúti jegykezelővel, a celjei vár pénztárosával, vagy azzal a lánnyal, akit véletlenszerűen megállítottam az utcán, hogy igazítson útba. A fentebb említett parkőr is angolul akart megbüntetni. Többször megtörtént, hogy egy üzletben a péksüteményekre rámutatva megkérdeztem, hogy melyik mivel van töltve, és rögvest megkaptam a választ angolul. Vajon Magyarországon is ez a helyzet? Magyarországon is tudtam volna angolul kommunikálni egy tejterméket áruló falusi asszonnyal? És akkor még meg sem említettem, hogy Ausztria közelsége miatt a német nyelvtudás is szinte természetes.

No de térjünk vissza Srednji Vrh tejtermék boltjára. Hogy én is mutassak némi tiszteletet, szlovénül köszöntem meg a lehetőséget, majd köszöntem el a hölgytől. 

Hazatekertem a kellemes benyomást keltő Nakamurán, majd miután benyitottam szállásom úrnőjéhez, törlesztettem adósságomat. Örömmel konstatáltam, hogy az előző részben taglaltakkal ellentétben a házi néni nem jött elő újabb árral, mint korábban. Annyit fizettem, amennyit visszaigazoltak.