Celjéből korán reggel leléptem, hogy időben vissza tudjam vinni az autót a reptéri kölcsönzőbe és hogy Kranj városában elérjem a Triglav Nemzeti Parkba induló buszt. Mindkettőt sikerült összehoznom és alig vártam már, hogy a kormánykerék helyett a terepbiciklit tekerjem.

Nagyjából délre érkeztem meg Kranjska Gorába, ahol egy panzióban három napra foglaltam szobát. A panzióban azonban nem várt senki. Még jó, hogy a bejárati ajtóban találtam egy mobilszámot, amin felhívtam a tulajt. Elárulták, hogy azért nem vártak, mert úgynevezett “technikai probléma” miatt nem szállhatok meg náluk. Intéztek nekem másik panziót ugyan, de ezt azért jelezhették volna előre.

A település nem olyan terebélyes, így kevesebb, mint tíz perc séta után megleltem a pótszállást. Pedig amit foglaltam, tetszetős helyen, az erdő szélén fekszik szép kilátással, ez a másik meg a gócpontban.

A két szállás házigazdái azonban nem nagyon kommunikáltak egymással, így itt elhadarták, melyik szobakategória mennyibe kerül. Egyébként ez a nő nem beszélt angolul, csak németül, így össze kellett szednem az összes “padláson tárolt”, megporosodott német nyelvtudásomat, hogy megértessem vele, nem fizetek többet, mint amennyit a másiknál kellett volna.

Egy kis időre lezártam a vitát, beköltöztem egy szobába, aztán betértem a turizmus irodába az előre lefoglalt kétkerekűért. Azonban még mielőtt elhajtottam volna, az iroda számítógépét használva lecsekkoltam a visszaigazolásomat, mert nem tudtam pontosan, mennyit fizettem előre a szállás foglalásakor és mennyit kell majd a végén.

A keróbérlés simán ment, a hűtött víz becserkészése viszont már közel sem. A hűtőszekrénynek nevezett furcsa találmányt nem igazán ismerik az itteni üzletek. Pedig rájöhettek volna, hogy harminc fokban langyos vizet inni nem felemelő érzés. Fél óra kutatás után egy pékségben leltem rá megfelelő hőmérsékleten tárolt ásványvízre.

A kölcsönbringa

Szóval fél napra kibéreltem egy elég frankó terepbiciklit. Ezt is lefoglaltam előre, és kértem, hogy olyat adjanak, amit erdőben és terepen használható, tehát strapabíró. Megnyugtattak, hogy megoldják. Meg is oldották. Ott állt egy már-már álomszerű, 29 colos kerekekkel felszerelt Merida Big Nine 300-as.

A 29 colos kerekű járgányok a kisebb kerekűekkel ellentétben lejtőn előnyösebbek és jobban veszik az akadályokat, de emelkedőn valamivel nehezebben kapaszkodnak fel. Ettől függetlenül még soha nem tekertem egy ilyet, így kiváncsian vártam, hogy viselkedik.

Kransjka Gora-t elhagyva és az elbűvölő fekvésű Jasna tavat érintve bevetettem magam a Triglav Nemzeti Park területére. Élveztem a dolgot nagyon, ezért jöttem. A terep leginkább azért bizonyult kihívásnak, mert egyrészt igencsak befűtöttek, másrészt a vastag kavics réteg el akarta nyelni a kerekeket. A kaviccsal teleszórt útvonal előbb egy erdőbe vezetett, majd egy mező közepére.

Itt muszáj volt leugranom a nyeregből, mert egyfolytában felfelé, a mezőt körülvevő drámai csúcsok irányába emeltem tekintetemet. Leírhatatlanul vonzó helyen jártam. Közvetlenül előttem üde zöld rét, kissé távolabb sötétzöld fenyőréteg, majd feljebb a kopár sziklák.

Triglav Nemzeti Park, egy mező a sziklák árnyékában

Továbbhajtottam az ösvényen, de újra leszálltam, mert a Pisnica-patak az utamat állta. Mivel semmilyen átkelő nem akadt, átgázoltam a vizen. Innen az orosz kápolnáig pedáloztam fel egy eléggé izzasztó, meredek, szerpentinekkel teli szakaszon. Az ortodox kápolnát orosz hadifoglyok emelték az első világháború alatt és 1150 méter magasan áll. Azaz nagyjából háromszázötven méteres szintkülönbséget győztem le cangával.

Orosz kápolna

A célom az volt, hogy a 1611 méter magasan fekvő Vrsic (ejtsd: Vrsics) hágóig elhajtok, de nem bírtam a gyűrődést. Immáron aszfalton visszakerekeztem Kranjska Gora-ba, onnan pedig bringaúton átlibbentem a közeli Olaszországba. Egy görkorissal kerülgettük egymást az úton. Olyan gyorsan gördült, mint én biciklivel. Egymást előzgettük, de nem szándékosan.

Egyszer csak szembejött velem egy tábla, amin az állt olaszul, hogy két kilométerre tavakat találok. Csak így többesszámban. Méghozzá, a Fusinei tavakat. Több se kellett nekem, fel is vettem az irányt. Ennél pazarabb fekvésű tó nem sok létezik az Alpokban. A Kranjska Gora melletti Jasna tóról is hasonló jelzőket írtam, mégis sok a különbség. Képtelen vagyok megfelelő melléknevekkel ellátni ezt a tájat. A türkízkék, gleccser eredetű alpesi tó és a fölötte-mögötte magasodó erdők és hegyek magukért beszélnek. Idilli környezet. Itt szívesen eléldegélnék. A fent említett többesszám azonban nem esett le, így csak egy tavat néztem meg. Pedig kettő létezik.

Fusinei tó Olaszországban

Egy kurta pihenő után visszatértem Szlovéniába és felkerestem a Planica-völgyet, ahol telente síugró versenyeket rendeznek. Ami engem viszont leginkább érdekelt, az az, hogy mennyi idő alatt tudok felfutni a sánc aljától a tetejére.

Az ötletet egy hivatalos verseny, a minden év szeptemberében megrendezésre kerülő redbull400 adta, amit az interneten találtam. Négyszáz métert kell megtenni a rajttól a célig, ami első olvasásra nem tűnik semmi különösnek, ugye. De ez a legmeredekebb hegyrefutás vagy a legkeményebb négyszáz méteres verseny. Tehát a rajtvonal az emelkedő alján húzódik, a cél pedig légvonalban négyszáz méterrel arrébb, de kétszáz méterrel magasabban. A pálya legmeredekebb része harmincnyolc fokban dől meg, tehát annyira meredek, hogy a szakasz nagy részét négykézláb győztem le.

Planica síugrósánc – nem gyerekjáték ezen felfutni

Persze én semmilyen versenyre nem neveztem be, egyszerűen csak felmértem, mennyi idő alatt sikerül felérnem. A bökkenő az volt, hogy három síugró sáncot is találtam. Erre nem készültem. Nem derült ki, melyiken rendezik a futóversenyeket. A meredekséget szabad szemmel nem tudtam bemérni, így azt választottam, amelyik a legmagasabbról indul.

A lényeg, hogy durván tizenhárom perc alatt értem fel. Ezzel szemben a legjobbak cirka hat perc alatt teljesítik ezt a gyilkos emelkedőt. Ők viszont nem terepbicikliznek öt órán át a verseny előtt. Ettől függetlenül úgy érzem, hogy a hivatalos erőpróbára még korai lenne beneveznem.

Miután visszadugtam a nyelvem a számba, lesétáltam a dombról. Méghozzá a pálya melletti lépcsőket használva.

Planica síugrósánc a tetőről nézve

Felpattantam a biriglire és megkerestem a Száva folyó forrását. Térkép alapján jöttem rá, merre kell gurulnom. Egy keskeny, pallókkal lefedett gyalogúton tévedtem be egy fenyőerdőbe. Marhajó volt pedálozni a kacskaringós, kiálló gyökerekkel teli, hepehupás ösvényen, amely végül elvezetett a Száva forrásának tekinthető tóhoz. Nem mintha bármilyen információs tábla jelezte volna, hogy jó helyen járok.

Egy rövid szaglászás után visszaiszkoltam az utazási irodához, leadtam a gépet, és via ferrata útvonalak iránt kezdtem el érdeklődni. Mert hogy foglaltam hegymászó felszerelést másnapra. A boltos kiscsákó azonban nem tudott segíteni. A térképem pedig nem mutatta ezeket az utakat. Azt a tanácsot kaptam, hogy bővebb információért fáradjak el egy másik irodába.

Hát, a szlovén gépezet nem éppen működik fenomenálisan: előbb az előre lefoglalt szállásommal akadt gond, most meg az előre lefoglalt via ferrata cuccal és a tanácsadással.

Szóval hét óra magasságában már nem kerestem fel senkit, és ezzel feladtam a via ferrata terveimet. Ugyanis a legtöbb ilyen hegyi útvonal esetében nagyon korán kell kelni ahhoz, hogy végigmehessünk rajt. Mivel nem tudtam meg, merre is kéne indulnom, semmi értelmét nem láttam a további erőfeszítéseknek.

Ehelyett beinvesztáltam egy zacskó cseresznyébe és elsétáltam a Jasna tóhoz. Este meg beültem egy vendéglőbe vacsorázni. Igen finom, zsemlegombóccal tálalt, vadasszerűen elkészített szarvast lapátoltam.

Jasna tó

Reggel újfent vitába keveredtem a panzió górénőjével, aki követelte, hogy az ő szobaáraik alapján fizessek. Azt hitte, kabaréban vagyunk. Nem engedtem a huszonegyből, ugyanis én nem itt foglaltam szállást, hanem egy másik kégliben, amelynek a tulaja a foglalásom ellenére nem nyitott nekem ajtót. Pedig még előleget is fizettem. Szóval egy kicsit szigorúbban elmagyaráztam a sztorit, hogy a nyanya megértse a probléma lényegét.

Mivel a bicaj kissé feltörte a popómat előző nap és nem jutottam előrébb via ferrata ügyben, egy rövid buszozás után gyalogtúrára állítottam be magam. Más kérdés, hogy a nagy gyaloglás közepette kaptam egy telefonhívást a kölcsönzőből, hogy miért nem béreltem ki a mászó felszerelést. Hát azért, mert aki akkor a pultot támasztotta, nem tudott segíteni ebben. Fogalma nem volt a via ferrata útvonalakról sem. Még jó, hogy ilyen tudatlan emberek miatt kell átszerveznem a kirándulást.

Szóval a több órás séta után beértem a Triglav Nemzeti Park területére, majd a Vintgar-szurdok előtt intett le engem a kockás zászló. A kanyonban mindjárt kellemesebb időjárás fogadott. A heves, zúgókkal teli Radovna folyó fölött pallóút kanyarog, amely bevezet a szűk szorosba és 1600 méter megtétele után ér ki. Adott esetben közben kínai hattyúludakat kerülget. A pallóutak és a sziklákhoz rögzített fahidak nélkül, természetes formájában ez a katlan járhatatlan lenne. A függőleges sziklafalak helyenként elérik a száz méteres magasságot. A vízfolyás a tizenhárom méter magas Sum-vízeséssel hagyja el a szurdokot. Hajóvonták találkozása tilos. A zuhatag alatt egy medence alakult ki, ahová éppen merész mandrók ugrálgattak csukahasast. Kijőve a vízből meg dideregtek. Ez remek kirándulás volt, feltétlenül érdemes volt elnézni erre.

Vintgar-szurdok

Vízesés a Vintgar-szurdokban

A katlan végén hirtelen nem tudtam, hogyan tovább, mert a kijárattól csak a hegyre fel vezetett út, nekem pedig ez nem tűnt szimpatikusnak. A józan eszem azt diktálta, hogy uauaööééé, csak nem tudtam, hogy ez mit jelent. Egyszer szépen eltévedtem. Nem nagyon vágtam, hol bitangolok. Bajban voltam, mint Ádám anyáknapján. De aztán megoldottam a feladatot, majd belebotlottam egy, a Száván épült vízierőműbe, amelynek gátja hatvan méter magas.

Talpam már füstölt rendesen az egész napos trappolástól, örültem, mikor megláttam az első települést. Innen szállingóztam vissza Kranjska Gorába.

A panzióban hogyhogynem összefutottam a nénével, aki megnyugtatott, hogy minden rendben van és nekem csak a különbözetet kell fizetnem. Azért láttam egy kis gőzt kijönni a füléből. Gyanítom, sokat spekulálhatott ezen. De legalább megvilágosodott.

Vintgar-szurdok

Vintgar-szurdok, a vízen járó lány