Érdekesen kezdődött a nap. Leültem az egyik megterített asztalhoz reggelizni, mire megkértek, hogy üljek át egy másikhoz, amelyen éppenséggel semmilyen evőeszköz, vagy tányér nem figyelt. Abrosz Tisztakosz azért ültetett át, mert a szépen megterített asztallal más vendégeket próbált elkápráztatni. Én nem számítottam.

Aztán megjelentek azok a bizonyos “fontosabb” vendégek, de nekik meg nem volt szimpatikus a lokáció, így átültek máshová. Jót kuncogtam magamban. Előző nap a többi vendéggel ellentétben nem kaptam automatikusan banánt a reggelihez, illetve nem vásárolhattam egy üveg vizet a túrára, most meg elültettek oda, ahol nem volt megterítve.

Aztán amikor a fizetésre került sor, ezek elfelejtették, hogy lógok nekik az előző esti vacsora árával. Próbáltam elmagyarázni szimpla angol szavakkal, de nem értették, mit akarok még kifizetni. Nem tűnt fel nekik, hogy kevesebb áll a számlán. Csoda, hogy azt észrevették, hogy megszálltam.

A megdumált kilenc órára az ajándékbolthoz igyekeztem, hogy elfuvaroztassam magam Joáninába. Na nem mintha siettem volna, de a tulaj még éppen itta a kávéját lazán, ráérősen. Persze leszólt, hogy tíz perc és mehetünk, de tudtam, hogy nagyjából egy korty tart tíz percig.

Végül csak elindultunk. Útközben, ahogy hegynek le a szerpentineket követtük, ismét megadatott a lehetőség, hogy megcsodáljam a Vikosz-szurdokot. Elértük a türkízkék Voidhomatisz-patakot, majd ismét felkúsztunk egy bércre. Durván egy óra alatt értünk be a hatvan kilométerre fekvő Joáninába.

Voidhomatisz folyó

Innen a Meteorák felé igyekeztem, de a busz indulásáig jó pár órát várnom kellett. Öt óra után szakítottuk át a célszalagot, méghozzá a Pindosz-hegység délkeleti végénél található Kalambakában, a meteorákhoz legközelebb eső városban.

Mindjárt a buszmegállóban elkapott egy rozoga öregúr, aki átnyújtott egy névjegykártyát és szállást ajánlott. Jól nézett ki a kégli a kártyán, így belementem. Az öreg fószer motorral pöfékelt elöl, én meg gyalog utána. Megérkeztünk egy üzlet elé, ami fölött ki volt írva, hogy “rooms”. Mutattam az öregnek a kártyát és a rajta lévő fotót, hogy hát ez nem ugyanaz a kégli.

Eléggé szutykosnak tűnő odúba vezetett be. Persze hátat fordíthattam volna, de kiváncsiságból még megkukkantottam a szobát. Elég egyszerű szoba, két egyszemélyes ággyal és első ránézésre nem is volt annyira tré. Másodikra viszont igen. Kár, hogy ezt csak este vettem észre. A párnát és a plédet beborították a hajszálak, a helyiségnek nem voltak emlékei a takarításról.

Maga a városka és a környék viszont kárpótolt. Kalambaka sziklakúpok tövében épült. Pompás látvány, ahogy a száz méter magas sziklák közvetlenül a házak fölött emelkednek.

Megtekintettem egy Bizánc korabeli bazilikát, amelynek sötétkék alapra pingált freskóin bibliai alakok és díszek köszöntek rám. Fotózni sajnos nem lehetett.

Kalambaka, a bizánci templom harangtornya

Aztán bevetettem magam a város főterére, ahol azt próbáltam megtudakolni, merre érdemes keresni a monostorokat. Az egyik ajándékboltnál szert tettem egy térképre, amely leírta a monostorok történetét is.

Majd a főtéren beültem egy disznó souvlakira, magyarul grillezett cocára. A felszolgáló krapek egy kissé idegbetegnek tűnt, de a kaja igazán ízletesre sikerült. Akkora adagot kaptam, hogy a fal adta a másikat. Frissen préselt narancslevet küldtem utána. Az éjszaka egy kissé zajosra sikerült, ugyanis a kégli egy forgalmas utcára nézett, ráadásul a szomszédban lévő bárból felhallatszott a duma. Nem nagyon akart senki sem nyugovóra térni.

Kalambaka, városi napnyugta

Az ágy elég korán kidobott, így hát útnak indultam a monostorok felé. Cirka három kilométerre Kalambakától, egy kisebb sziklakúp tetején áll az egyik remetelak a hat közül.

Mégpedig a 15. században emelt Agios Nikolaos Anapafsas-kolostor. A szikla tetején lévő piciny alapterület miatt az alapítók nem tudták kiterjeszteni a területét, ezért lett emeletes ez a kolostor. Az első emeleten kapott helyet a templom és a refektórium, a másodikon pedig a szerzetesek cellái. Ez utóbbi szintről nyílt a tetőterasz. A kápolna 1510-ben épült, Dionyssos és Nikoranos szerzetesek alapították. A freskókat egy krétai festő festette, aki annak idején szerzetesként szolgálhatott itt. Az 1900-as évek elejétől lakatlan volt és kezdett szétmállni. A hatvanas években renováláson ment keresztül. 1982-ig újra lakott volt, majd tizenöt éven át zárva tartották. 1997 óta működik ismét kolostorként. Már maga az építmény megközelítése felért egy testnevelés órával. Igen meredek lépcsősoron küzdöttem fel magam. Sajnos az enteriőrt nem örökíthettem meg, pedig lett volna mit.

Agios Nikolaos monostor terasza

Ezután következett egy újabb húsz percnyi, meredek erdei gyalogtúra, amely a legrégibb és legnagyobb monostorhoz, azaz a Metamorphoseos-kolostorhoz navigált. Más néven Megalo Meteoro. Ez egy eléggé impozáns épületegyüttes. Nem meglepő, hogy elözönlötték a ferdeszemű turisták.

1340 körül, egy 613 méter magas kúpon húzták fel a templomot, amely alapítójának nevét, azaz Athanassios nevét viseli. Később új épületrészekkel gazdagodott. A 16. század közepén élte virágkorát, melyhez hozzájárultak a császárok és uralkodók adományai. A nagy templom is ebben az időszakban, 1544 és 1545 között épült. Később kórházat és főző helyiséget létesítettek a falakon belül. Az 1900-as évek közepétől működik zavartalanul.

A monostor könyvtára az egyik leggazdagabb szerzetesi könyvtár, amely kéziratokat, kézzel írt törvénykönyveket és egyéb ritka dokumentumokat rejt. Talán nemsokára a Kalandnaplóból is lesz egy példányuk.

Megalo Meteoro

Megalo Meteoro borospincéje

Én elsőként a borospincét, majd a nagytemplomot tekintettem meg. A nagytemplom freskói eléggé ledöbbentettek. Biztos, hogy az alkotó egy szadista vadállat volt, mert véres, levágott fejeket és végtagokat ábrázoltak a festmények. Sőt, az egyik alkotáson az egyik figura fűrészt fog egy másik nyakához, ahonnan folyik a vér. A baltás gyilkosok sem újkeletűek, megörökítettek párat ezeken a képeken. Azt nem állapítottam meg, hogy ezek a figurák valójában bibliai alakok-e. Szóval hatalmas vérengzés folyt a templom falain. A nagy templomban sem kattinthattam sajnos, de a kolostor többi részén megengedték.

Következett a szomszédos sziklakúpon álló Varlaam monostor. A legenda szerint egy vakmerő remete, Varlaam mászta meg ezt a sziklát, ahol 1350-ben megépítette az első kápolnát. Hogyhogynem saját magáról nevezte el. Sziklába ékelt fa lépcsőkön lehetett feljutni, de mivel a lépcsőfokok kissé messze estek egymástól, a szerzeteseknek lépcsőfokról lépcsőfokra ugraniuk kellett. Aki elvétette, az a két fok között a mélybe zuhant, hacsak nem vettek fel Batman jelmezt előtte. Kétszáz évvel később Theophanis és Nectarus szerzetesek emelték a Szent Trion Hierarchon templomot a régi alapjaira. Az építőanyagok odaszállítása huszonkét évig tartott, maga a templom felhúzása viszont csak húsz napig. A 17. század elejéig folyamatosan lakták szerzetesek. A kolostor hálóit, amellyel régen a szerzeteseket húzták fel, ma is használják teherhordásra.

Kilátás a Varlaam monostorra a Megalo Meteoro lépcsőiről

A barátok lakásait is sikerült egy rövid időre megkukucskálnom. Nyitva hagytak egy kaput a munkálatok miatt, ahová turisták nem tehetik be a lábukat. Egy kis leskelődés miatt csak nem fognak ledobni a szikláról – gondoltam magamban. Amint beléptem a kapun az udvarra, már jött is egy fazon teljesen véletlenül. Természetesen kitessékelt. Nem volt szerencsém, de egy fotót azért ellőttem.

Következett az egyetlen monostor, amely ma már női rendházként működik: a Roussanou. Egyes, nem bizonyított források szerint 1388-ban alapította Nikodimosz és Benedict szerzetes. Arra viszont van bizonyíték, hogy Joaszaf és Makszimosz engedélyt kapott arra, hogy remeteséget alapítson Roussanou kúpján a 16. században. A monostor védőszentje Szent Barbara. A szikla különössége miatt az oltár a többi monostorral ellentétben északra néz, nem pedig keletre. Az ablakokkal beépített kupola sokszögűsége is egyedi megoldás. A rendházba fa hídon keresztül juthatunk be. A déli falon még látható a kötéllétra, amelyen régen a szerzetesek és a zarándokok másztak fel. Megőrízték a monostor eredeti kapuját is, amely leginkább törpe remetéknek készülhetett.

Roussanou monostor

Egyébként valamennyi monostorra jellemző, hogy kőből épültek, tetejét pedig vörös cseréppel fedték be. A sziklákba ciszternákat vájtak, hogy megfogják az esővizet. Összesen huszonnégy bizánci kolostor található itt, de csak ötöt használnak szerzetesek. 1920-ig ezeket csak kötéllétrákon vagy hálók segítségével közelíthették meg. Veszély esetén ezeket a létrákat felhúzták. A meteora szó amúgy “levegőben lebegőt” jelent.

Még csak délutánt ütött az óra, amikor rájöttem, hogy a hátralévő két szent helyet, azaz a Szentháromság-kolostort és az Agios Stefanos-kolostort nem tekintem meg. Úgy éreztem, némi remeteség ragadt rám. A Szentháromság-kolostor alatt és két sziklakúp között tértem vissza Kalambakába. A tervem az volt, hogy napnyugtakor visszatérek.

Agios Stefanos monostor

A városban persze mindent zárva találtam. Itt még él az a hagyomány, hogy délutánra kihalnak az utcák és csak estefelé lopódzik vissza az élet. Eltévedtem a buszállomásra, hogy megváltsam a jegyet másnapra Joáninába.

Amíg várakoztam, egy ürge lépett be, aki Zagoriába készült, de a pultos nem tudott neki segíteni ebben. Én közbeléptem és elmagyaráztam a fickónak, hogy a vasárnapi buszozást felejtse el, mert nem létezik. Ha múlt vasárnap nekem nem sikerült, akkor neki sem sikerülhet. Jól eldumálgattunk, kiváncsian vallatott Zagoriáról. Már-már idegenvezetőként éreztem magam és büszke voltam arra, hogy többet tudok a fenti régióról és a közlekedésről, mint egy utazási irodában dolgozó helybeli.

Kiderült, hogy ez a pasas is izraeli. Megbeszéltük, hogy együtt utazunk Joáninába. Aztán meglepetésemre ráleltem egy, a délutáni órákban is kiszolgáló cukrászdára, ahol bemajszoltam némi sütit, majd visszamásztam a Szentháromság-kolostorhoz.

Közben persze beborult, így a híres naplementére egyre kevesebb esély mutatkozott. Nem sok felhőt láttam egész görögországi látogatásom során, de itt megkaptam. Vártam és vártam, hátha előbújik az a vörös folt valahonnan, de nem.

Agia Triada monostor esti fényben

Végül koromsötétben ereszkedtem vissza a városba. Egyből vacsorára invitáltam magam. A főtéren egy pár szót magyarul is tudó felszolgáló csábított be az éttermébe, ahol kipróbáltam a pastitsio-t. Ez egy sült tésztaféleség, paradicsomos-fahéjas darálthússal és a tetején bechamel mártással. Nagyjából a lasagne rokona.

Visszatérvén a szállásra belebotlottam az öreg ratatába, akit megpróbáltam meggyőzni arról, hogy adjon némi kedvezményt a koszos szoba miatt. De nem értette, hogy mit karattyolok. Vagy csak nem akarta érteni. Mindenesetre nem adta vissza az útlevelemet addig, amíg nem fizettem rendesen. Így hát ő nyerte ezt a meccset.