Kalambakából Korfura készültem. Az előző nap megismert izraeli mandróval együtt elbuszoztam Joáninába. Ahol aztán megmutattam neki merre van esélye szállást találni. Inkább bennem bízott. Mindketten tudtuk, a görög tourinformsoktól nem mindig kap hasznos tanácsot az ember.

Még mielőtt felpattantam volna az Igumenica felé tartó buszjáratra, bevágtam egy gyrost. Hogy egy egyszerű kaja mennyire ízletesebb, mint sok más helyen Európában!

A busz és a komp menetrendjét remekül összehangolták, így miután megérkeztünk Igumenica kikötőjébe, a busz fedélzetéről egyből a kompéra szálltam át. Nem sokkal öt óra után úsztunk be a kerkirai kikötőbe, és léptünk földre Korfu szigetén.

Korfu sziget székhelyén, Kerkira óvárosában szerettem volna megszállni, de egyszerűen nem találtam semmit. Szerintem minden sikátoron végigkorzóztam, és olyan, hogy szállás, egyszerűen nem létezett. Azt terveztem eredetileg, hogy gyorsan lepakolok, és végigjárom a várost, de az óra csak ketyegett. Illetve, végülis végigjártam, de nem élveztem. Megállítottam pár embert, de mindenkinek csak két szálloda jutott eszébe. Nem igazán díjaztam ezt az ötletet. Szívesebben estem volna be egy zimmer feribe. Végül be kellett látnom, hogy egész éjjel nem keresgélhetek, így felkerestem a két szállót.

Jobb ötlet nem lévén a Hotel Konstantinoupolist választottam az olcsóbb ára miatt. Sőt, meglepett, hogy egy szállodában negyven euróért egyáltalán megszállhatunk, és ebbe az ajánlatba még belepakolták a reggelit is. A vitorláskikötővel szemben, egy kis tér mellett áll ez a hotel.

Egy yacht a kerkirai vitorláskikötőben, csak egy ugrásra a szállodámtól

Még sötétedés előtt megbámultam a világörökség részét képező óváros szűk utcáit és a velencei, szicíliai vagy francia stílusú épületeket. Útba ejtettem az 1580 körül épült görög katolikus Szent Szpiridon templomot. Még az új, bunker-szerű citadellába is felkecmeregtem, ahonnan lenyűgöző látvány nyílt a városra és a mögötte elterülő Kerkirai-szorosra.

Kilátás a citadelláról

Vacsorára egy tengerparti étterem teraszára tértem be, ahol egy korfui specialitást kóstoltam meg, mégpedig a bourdetto-t. Ez tulajdonképpen skorpióhal, fűszeres paradicsommártással nyakonöntve. Fenséges kaja. Egy repetát kérhettem volna. Annyi húst fogyasztottam az elmúlt egy héten, hogy már fülemen lógtak ki a húscafatok. Illett már némi tengeri cuccal próbálkoznom.

Eközben arra jöttem rá, hogy szobakiadással kéne foglalkozni Kerkira régi negyedében. Hihetetlennek tűnik, hogy pár szállodán kívül nincs más szobakiadó. Étterem, bár, kávézó, és ajándékbolt szinte minden négyzetméteren van.

Ezek még este is nyitva tartanak, amelyek kivilágítva nagyon hangulatossá teszik az óvárost. Imádtam ebben a labirintusban csavarogni. Ha nem figyel az ember, könnyen eltévedhet. Különösen éjjel, hiszen ilyenkor igazán magávalragadó és titokzatos a szűk utcácskákon mászkálni.

Kerkira, sikátor éjjel

Életem legunalmasabb szállodai reggelije után felkerestem egy quad kölcsönzőt, hogy elrobogjak Korfu nyugati tengerpartjára. Azt már a kölcsönzőben vettem észre, hogy a jogsit bizony otthon felejtettem.

Így maradt a kerózás. Tíz euróért kibéreltem egy járgányt és elsuhantam a húsz kilométerre fekvő Palaiokastritsába. Azért oda, mert megtetszettek a képeslapokon látottak. Kis öblökkel és félszigetekkel spékelt tengerparton landoltam. Az egyik öbölben még kajakkölcsönző is üzemelt, így nem is volt kérdés, hogy töltöm el az elkövetkezendő pár órát. Csakhogy közben beborult és morcosabbá vált a tenger.

Mire a rövid vihar elvonult és a nap újból kisütött, már egy motorcsónakot vezettem. Amíg bóklásztam a parton, a motorcsónak kölcsönzéssel foglalkozó srác odajött hozzám, és megkérdezte, hogy nem akarok-e repeszteni a tengeren. Erre én: dehogynem, csak nincs jogsim. Erre ő: gondolom, hogy annak a sok orosznak, akik idejönnek nyaralni, mindnek van jogsija? Ja, így már más a helyzet – vágtam vissza.

Életemben nem vezettem motorcsónakot, de most kipróbáltam. Kaptam egy tíz perces oktatást a csónakkikötőben, majd útnak engedtek. Végülis a nyílt vizen való kormányzás nem okozott gondot. Küldtem neki, amennyire tudtam. A Jón-tenger hullámai párszor majd kidobtak a csónakból, de nem hagytam magam. Bár néha összekócolódott a hajam a rászkódástól, amitől teljesen kitértem a hitemből. Kérték, hogy zátonyra lehetőség szerint ne fussak. Ezt a kérést sikerült teljesítenem. Egy órán keresztül csapattam, bőgettem a motort, nagyon zsír választás volt. Harminc eurót kértek ezért a kalandért.

Paleokastritsa, beparkoltam a ladikkal

A strandra kormányoztam vissza a hajót és a stég közelítésekor éreztem, hogy van még mit tanulni motorcsónak vezetésből. Hajóval parkolni nem olyan egyszerű. Pláne nem, ha életemben először látok ilyen ladikot. De nem vallottam kudarcot, lassan befaroltam a stéghez.

Majd felpattantam a bringára és elindultam vadstrandot keresni. Helyette kiépített strandon landoltam, méghozzá Liapades faluban. Meg kell állapítsam, hogy a part eléggé szemetes volt és csupán dagadt nyugdíjasok élvezték az év utolsó meleg napsugarait. Ők is rontották a parti táj szépségét. A tenger ellenben nem volt annyira meleg. Na persze, a zagori patakokhoz képest forrónak titulálnám. Kis tollászkodás után megmártóztam.

Liapades strand

Fél órával később ismét a nyeregben ültem. Kereszteztem néhány krétai falut, amikor is megállapítottam, mennyire unalmas, arculat nélküli, szegényes településeken élnek itt az emberek. Alig egy-egy fa az utcákon. Nem messze Kerkirától kecskék legelésztek egy fán, de mire elsütöttem volna egy felvételt, leugrottak és eltűntek.

Délután öt óra környékén értem vissza a kölcsönzőhöz, de pechemre ez a kölcsönző is zárva tart délutánonként. Szerencsére a tag visszajött a hat órai nyitás előtt. Meg kellett várnom, mert az útlevelemet kérték el kaucióként.

Eztán felvettem a szállodában eltárolt holmimat és ismét barangoltam egyet Kerkira sikátoraiban. De csak amíg meg nem éheztem. Simán jutott idő a vacsorára, ugyanis a repülőm csak késő este indult. Ezúttal egy sikátorban található vendéglőt választottam. Előétel: taramatasaláta pitával. Főétel: kardhal nyárson paradicsommal, azaz kardhal szuvláki. Véleményem szerint a kardhal a világ egyik legízletesebb húsú hala. Nem is tudom, hogy jellemezzem ezt a vacsorát. Egy “húú de finom” elhagyta a számat minden falat után. Valahogy így kell befejezni egy nyaralást.

Az már más kérdés, hogy vacsi után kapartam még némi helyet egy kehelynyi gyümölcsnek és joghurtnak. Egy tálkába belenyomtak egy szép adag mangós joghurtot, majd választhattam, milyen gyümölcsöt, édességet, és öntetet kérek hozzá. Jól megpakoltattam mindenfélével. Desszertek desszertje.

Kerkira, sikátor és a Szent Spiridon templom

Még mindig gyerek volt az idő, de lassan kivonszoltam magam a reptérre. A reptéren, a kapuk előtt egy igen szánalmas “előadás” áldozatává váltam. Illetve vált mindenki, aki a londoni járatra várt. A váróterem közepén egy pultnál elkérték a beszállókártyát, de persze előtte sorba kellett állni. Majd amikor mindenki túljutott ezen az akadályon, bemondták, hogy mindenki álljon sorba a kapu előtti pultnál. Közben terelgették az embereket, hiszen akárhol nem állhatott a sor.

Miután mindenki beállt a második sorba, kinyitották a kapukat és kérték az elsőbbségi jeggyel nem rendelkezőket, hogy álljanak külön sorba. Persze a beszállókártyákat megint lecsekkolták, szóval nem értem mire volt jó az első akció. Én nem álltam be másodszor semmilyen sorba, mert nem érdekelt hányadik utasként jutok fel a fedélzetre. De aztán feltűnt, hogy az egyik későn érkezőt és éppen ezért sorba nem állót előre engedték, ezért elhatároztam, hogy én is szemtelenkedek.

Hát, én nem voltam annyira ügyes, de az első, a kapu és a repülőgép között ingázó buszra így is felülhettem. A busz azért jött értünk, hogy a húsz méterre álló repülőhöz fuvarozzon minket. Szóval jó kis bulit hoztak össze a repülőtéri dolgozók. Többen háromszor álltak sorba.

Boltívek Kerkira belvárosában

Tökéletesen sikerült ez a barangolás. Vigyorgó szájjal éltem meg az elmúlt kilenc nap minden percét. Gyógyosoknak feltétlenül ajánlom a zagori falvakat, tiszta szanatórium. De nem gyógyosoknak is kötelező, hiszen mesebeli helyeket fedezhetnek fel. Arról nem beszélve, hogy az általam bejárt tájak a Pindosz-hegységnek csak egy kis szeletei, tehát van még mit feltérképezni. Bár Kerkira óvárosa impozáns, még sem vagyok biztos abban, hogy Korfura visszamennék.

Kardhal szuvláki legyen veletek. Antio, azaz viszlát.