Legújabb cikkek
- Színes piacok 2024-12-13
- Mókás táblák, feliratok 2024-12-11
- Útvonal értékelő Magyar karika - 10 2024-12-09
- A Pinkától a Muráig Magyar karika - 9 2024-12-06
- Fertő-Hanság és Kőszeg Magyar karika - 8 2024-12-04
- Kemencétől Lébényig Magyar karika - 7 2024-12-02
Immáron harmadszor léptem be Brazíliába. Ezúttal a Paraná folyó partján fekvő Foz do Iguacu városánál, miután átsétáltam Paraguayból a Barátság-hídon.
Nem voltam egyedül. Követtem a bevásárlóturizmus résztvevőit, akik a paraguayi Ciudad del Este városából cipekedtek haza. Mint például azt az apát és a kisfiát, akik ágyneműre költötték a pénzüket.
Nekik még csak útlevél sem kell. Mint valamennyi helybeli, ők is szabadon mászkálhatnak a két város között.
Én meg sem álltam az előre kinézett hostelig. Egy kisebb csetepatéba érkeztem. A recepciós épp hívni akarta a rendőröket, mert két vendég nem akart fizetni a csomagtárolásért. Mert hogy egy másik recepciós ingyen felajánlotta azt.
De aztán én is beszoptam: két éjszakára pályáztam, amit a helyszínen foglaltam le. Ám átszámítva cirka tizenegy euróval többet kértek a két éjszakáért, mint az online ár. Ezért inkább csak az elsőt foglaltam le a recepción, majd a becsekkolás után az interneten keresztül foglaltam le a másodikat.
Érdekes árképzési politika. Ehhez képest a fürdőszobák iszonyat koszosak voltak. Na de sebaj.
A nagyhírű Iguazu vízesés vonzott ide, mely mintegy harminc kilométerre található a hosteltől. Rendszeres buszjárattal is megközelíthető, én azonban biciklit béreltem a szállásadómtól.
Odafelé a legrövidebb utat választottam, ami nem volt éppen gyér forgalmú. Visszafelé csendesebb szakaszokon pedáloztam át.
Reggel fél kilenckor jelentem meg a grandiózus vízesésnek otthont adó park kapujánál. És hiába a kilenc órai nyitás, amint megváltottam a jegyet az automatából, már engedtek is be.
A rengeteg kiváncsiskodó ellenére egészen flottul zajlott a beengedés. Sokan érkeztek biciklivel és tekerték le a forgalom elől elzárt utolsó tíz kilométert.
Az Iguazú folyón kialakult, Brazíliát és Argentínát elválasztó vízesésrendszer egyszerűen fantasztikus, meghökkentő és brutális. Már-már félelmetes. De tömény is.
Minél közelebbről ámultam, annál jobban felerősödött bennem ez az érzés. Bármerre néztem, ömlő víztömegeket láttam. Törpének éreztem magam köztük.
A sétány annyira közel visz az egyik zuhataghoz, hogy a permetétől kissé eláztam.
Aztán rájöttem, hogy a távolból jobb az egészet szemügyre venni. Egy képtárhoz vagy festménygyűjteményhez tudnám hasonlítani, amikor az alkotásokat messzebbről csodálja az ember a jobb áttekinthetőség kedvéért.
“Csupán” kétszázhetvenöt zuhatag ömlik alá hatalmas robajjal, másodpercenként cirka ezerhétszáz köbméteres sebességgel. Közülük a legmagasabb nyolcvan méter.
Az egész lánc hossza kétezerhétszáz méter és félkör alakú. Vagyis a brazil sétányokról az argentin oldal vízesései is élvezhetők. Eszméletlen pazar látvány és órákra leköt.
Az embertömeg pedig nem meglepő módon szintén brutális. Mondjuk ha a vízfalak közelébe vezető híd egy kicsit szélesebb lenne, talán elkerülhető lenne a tolongás.
A hatalmas nemzeti parkban nem csak az Iguazú vonzó, hanem a dzsungel és annak lakói is. Csak néhány rövid ösvény áll rendelkezésre, de esélyes, hogy azt egy ormányos medve, vagy egy tejunak (ejtsd: tezsu) nevezett óriásgyík keresztezi.
Az Uruguay folyón, hosszában kialakult Yucuma-vízesés lett volna a következő úticél, de még időben kiderítettem, hogy az ottani nemzeti park pénztára szünetet tart. Európai ésszel nehezen fogható fel, hogy egy vízesés meglátogatásakor nyitvatartást kell figyelembe venni.
Így hát Rio Grande do Sul (ejtsd: riu grándzsi do sul) állam északkeleti csücskébe, a közel ezer kilométerre fekvő Canela városába utaztam. Több, mint huszonnégy óra alatt értem célba. Igaz, közben egyszer átszálltam.
Az együltőben megtett buszút kategóriában egyébként egy fenékzsibbasztó, huszonkét órás zötyögés a rekord. Argentínában sikerült ezt átélnem, amikor Puerto Madryn városából a Buenos Airesbe utaztam.
Canela egy puccos, hegyvidéki település. A mégpuccosabb Gramado mellett fekszik. Nem is értem, mit kerestem itt.
Viszont egész csecse privát szállást fogtam ki mintegy húsz perc sétára a belvárostól. Korábbi szállásaimon gyakran okoztak kellemetlenséget az egyenetlen matracok. Ezúttal minden klappolt.
A reggeli kínálat is szuper gazdag volt. Nem beszélve a kedves és törődő házinéniről.
Ráadásul megismerkedtem egy uruguayi fickóval, aki “home officeban” dolgozott kissé messze az otthonától. Teljesen képben volt Magyarországgal kapcsolatban, még Debrecenről is hallott. Büszkévé tett.
Canelába a környék vízesései és dzsungelei csalogattak. Sajnos azonban nem sikerült minden úgy, ahogy elterveztem. Nem rajtam múlt, teszem hozzá.
Az esőerdő mélyén megbúvó Faiado vizesést néztem ki, ahová nem akartam egyedül menni. Felhívtam egy túravezetőt, de nem állt a rendelkezésemre. Éreztem a hangján, hogy neki ehhez most nincs kedve.
Megpróbáltam hát egyedül. A gugli térkép azonban rossz irányba, egy birtokra kalauzolt, ahonnan majdnem elkergettek a kutyák. A gazda azért elárulta a helyes megoldást.
Végül, egy hosszú sétát követően elértem a völgyben húzódó ösvény elejét. Itt egy házilag barkácsolt tábla jelezte: “vigyázat, leopárd, láttam párat a folyóparton”. Feltehetően jaguárra gondolt az író, de az Afrikában honos “leupardo” volt kiírva.
Ennek ellenére nekilódultam. A ösvény aztán váratlanul leszűkült és bevitt a dzsindzsásba, majd véget is ért.
Pontosabban a folyóban folytatódott. Le is vettem a csukámat és mezítláb próbáltam továbbaraszolni, de a sebességem igencsak lelassult. Esélyem nem volt a további három kilométerre található vízeséshez.
De legalább megfürödtem a tiszta patakban és tanulmányoztam az ormányos medvéket, ahogy ők a fáról tanulmányoznak engem. Pár perccel korábban még a folyóparton masíroztak, de akkor nem vettek észre.
Ezt a vízi gyalogtúrát nem akartam feladni egykönnyen. Egy hétre rá ismét felhívtam a túravezetőt, de ezúttal sem állt kötélnek. Nem ez volt az első alkalom Brazíliában, hogy az idegenvezetők érdektelensége miatt maradtam le egy programról. Bár az is lehet, ő látta a jaguárt és azóta is barna csíkos alsógatyát hord.
Helyette a Caracol parkot kukkantottam meg, mely két látványos zuhatagnak is otthont ad. Mindkettő a Caracol folyót szakítja meg.
Az egyik egy párkányról zúdul alá hosszú sugárban, a másik bazalt sziklákon, lépcsőzetesen csordogál lefelé.
A portugál nyelv ezeket megkülönbözteti: a függőlegesen leeső, akadály nélkül földet érő, kisebb hozamú vízeséseket cachoeira-nak (ejtsd: kásoérá) nevezi, a lépcsőzetes, akadályokat kerülgető, lassabban ömlő zuhatagokat pedig cascata-nak (ejtsd: kászkátá).
Van még egy harmadik kifejezés is, mely a brutális mennyiségű, nagy robajjal járó, vízfüggönyt kialakító vízesésekre vonatkozik: ez a catarata (ejtsd: kátárátá). Erre példa a fentebb említett Iguazu.
Szóval a Caracol park cachoeirája egy kilátóból, vagy felár ellenében és lanovka igénybevételével a vízesés aljáról élvezhető.
A cascatához kiépített ösvény vezet. Az alap belépődíj egyébként kicsit összerántotta a szemöldökömet. Az igaz, hogy ami szép, az szép, de az Iguazu vízesés jegyáránál ez öt reállal, vagyis nagyjából egy euróval volt csak olcsóbb. Üde színfolt volt viszont a kevés turista.
Szó se róla, vízesésekből tele lett a puttony. Intravénásan kaptam belőlük. De egyik szebb és nagyobb élmény volt, mint a másik.