Legújabb cikkek
- Színes piacok 2024-12-13
- Mókás táblák, feliratok 2024-12-11
- Útvonal értékelő Magyar karika - 10 2024-12-09
- A Pinkától a Muráig Magyar karika - 9 2024-12-06
- Fertő-Hanság és Kőszeg Magyar karika - 8 2024-12-04
- Kemencétől Lébényig Magyar karika - 7 2024-12-02
Immáron több, mint öt hónapja csavarogtam Dél-Amerikában. Brazíliában kezdődött minden és most újfent átléptem a brazil határt.
Szó szerint, ugyanis gyalog érkeztem az uruguayi oldalon fekvő Rivera városából. Se egy sorompó, se egy ellenőrző állomás nem akadályozott, hiszen Rivera teljesen egybeépült a brazíliai Sant’Anával. Egy egész éjszakát eltöltöttem Brazíliában mindenféle hivatalos belépőpecsét nélkül.
Egy olcsó szállást választottam. Egy recepciós papa fogadott, aki nekiállt kiabálni, miután látta, nem boldogulok a portugállal. Azt hitte, így jobban megértem őt. Én spanyolul próbáltam kommunikálni, de azt meg ő nem értette. A lényeg, hogy megkaptam a szobakulcsot.
Másnap reggel kerítettem sort a formalitásokra. A határőrség egy uruguayi plázában kapott helyet, egy élelmiszerbolt mellett. Előbb kiléptettek Uruguayból, majd a szomszéd ablaknál beléptettek Brazíliába. Mintha csak egy postára léptem volna be.
Aztán rohantam a külvárosi buszpályaudvarra. Ahol egész furcsa procedúrán estem át. Azt gondoltam, a buszjegy megvételével elintéztem a fontos kérdéseket. Ám a buszsofőr visszazavart a pénztároshoz, mert szüksége volt egy névvel és útlevélszámmal kitöltött felszállási jegyre. Aztán még átnyálazta az útlevelemet is.
Két nap alatt jutottam el Santo Angelóba. Itt egy városi campinget választottam volna, ha a tulaj nem hívta volna fel a figyelmemet a rendszeres bűncselekményekre és a biztonság hiányára. Hívott egy angolul perfektül beszélő srácot, aki elfuvarozott egy magánszálláshelyre, Dona Maria házához.
Ez a srác hogyhogynem egy podcast műsorvezető volt, aki nyomban meghívott az egyik adásába, hogy meséljek egy kicsit az utazási szokásaimról. Örömmel tettem eleget ennek. Szerencsére nem élőben adta le.
Viszont meglepődtünk egymás szokásain: míg én oda utazom, ami felkelti az érdeklődésemet, ami engem motivál, addig ő oda, ahová a tömeg, vagyis ami közismert, híres és amiért sok lájkot kap.
Ami Dona Mariát illeti, ő egy igencsak fontos és megbecsült figura Santo Angelóban. A város leggazdagabb asszonyáról van szó, aki a hetvenes években annak ellenére dolgozott, hogy a nőknek azt tiltották.
Volt is ezzel problémája, gyakran esett a diszkrimináció áldozatává. De nem adta fel. Ma már sok ingatlan van az ő nevén és elszántan segít a pályakezdő fiataloknak.
De ami miatt Santo Angelóba utaztam, az a térség jezsuita missziói. Térség alatt ezúttal egy hatalmas területet értek, melynek egy része ma már Brazíliához, másik része Argentínához, harmadik része pedig Paraguayhoz tartozik.
A Spanyolországból érkező jezsuiták ezeken a területeken összesen harminc missziót hoztak létre. A cél az volt, hogy megkereszteljék és új életformára tanítsák az addig nomád életet folytató guaraní indiánokat, illetve, hogy megvédjék őket a rabszolgaságtól. Szóval Santo Angelo volt az egyik ilyen misszió.
A mai főtér helyén hozták létre 1707-ben, lakosságszáma ötezer-négyszáz főt tett ki. Elsősorban gyapot és mate termeléssel foglalkoztak.
Aztán 1750-ben a spanyolok és a portugálok egy szerződés keretében átrajzolták gyarmataik határait, melynek következtében a guaraníknak el kellett volna hagyniuk szülőföldjüket.
Erre fel kitört a guaraní háború, melynek csúnya vége lett. Az európaiak lerombolták az összes létező missziót, illetve megölték vagy elűzték az indiánokat. A harminc egykori közösségnek a Santo Angelo főterén látható harminc kapu állít emléket.
Ugyanitt meredezik az a háromhajós katedrális, mely az eredeti jezsuita templom replikája. Két toronnyal és hat haranggal rendelkezik, homlokzatán hét szent szobra kapott helyet. Felmásztam hozzájuk nyolcadiknak. A városban áll egy szoboregyüttes, mely a híres és szentként tisztelt guaraní vezér, Sepé Tiaraju (ejtsd: szépé csiárázsu) előtt tiszteleg.
Sao Miguel das Missoes a másik egykori brazíliai misszió, amelyet megkukkantottam. Mintegy ötvenöt kilométerre fekszik Santo Angelótól. Talán ez az egyik leglátogatottabb jezsuita emlékhely, hiszen a barokk templom homlokzata és egyik tornya viszonylag jól megmaradt.
De jól megállapítható az oltár, a kerengő, valamint az egykori indián lakások helye is. Boltíves főhajójában tizenegy oszlop megmaradt a tizenkettőből. A tizenkettő az apostolokra utalt.
Ezt a közösséget először 1632-ben alapították, de a felfedezők állandóan elpusztították. Ám a jezsuiták később visszatértek és újjáalakították a missziót. Ekkortájt ez a dél-brazíliai térség még Spanyolországhoz tartozott.
A ma is látható templom 1745-ben lett kész és homokkövet használtak az építkezésnél. Eredetileg két torony szerepelt a tervben, ahol a másodikat csillagászatra használtak volna, de az végül soha nem készült el.
Sao Miguel das Missoes hasonló szerepet játszott a guaraní indiánok életében, mint a fentebb említett santo angelói misszió. De aztán a spanyol-portugál egyesített birodalmi erő 1756-ban elfoglalta és lerombolta, miután a guaraník nem akarták elhagyni a falut. Ez idő tájt került át a hely portugál kézre.
Ezekről a jezsuita missziókról szól egyébként a Robert De Niro főszereplésével készült A misszió című legendás film. Érdemes megnézni.
Egyébként kissé kalandosan jutottam el Santo Angelóból Sao Miguelbe. A Santo Angelo buszállomásán kirakott menetrend ugyanis köszönőviszonyban sem volt a valósággal.
Vagyis a Sao Miguelbe meghírdetett közvetlen járat nem létezett. Olyat választottam, amely legalább a közelében elhalad. Így szálltam le a Sao Miguelbe vezető bekötőútnál.
Az utazás folytatásához megoldást kellett találnom. A stoppolásnál jobb ötletem nem támadt és szerencsém volt. A második kocsi megállt. Egy öreg gaucho és a neje vett fel.
A tömegközlekedés hiánya miatt Sao Miguelben ragadtam egy éjszakára, de nem bántam. Miután meglestem a fenti missziót és végigandalogtam a mangófákkal végigültetett utcákon, beestem egy faluvégi campingbe, ahol egy csapatnyi kölyökkutya fogadott. Alig bírtam őket kerülgetni.
A nap folyamán meglátogattam a Ponto da memorial múzeumot, amely a missziós művészetet mutatta be, többek között az ezer éves Windows XP rendszer segítségével. Lassú volt, élvezhetetlen és csak portugálul tudott.
Viszont istenien finom és omlós steaket burkoltam vacsorára, melyet a marha legértékesebb részéből, a keresztfartőből készítettek. Picanha (ejtsd: pikánnyá) a neve és ez a gaucho konyha első számú eledele.
Ahhoz a bizonyos, fentebb említett elágazóhoz másodjára is eljutottam. Innen a brazil-argentin határnál fekvő Sao Borjába utaztam. Itt épült a legelső guaraní közösség, de mára semmi nem maradt belőle.
Másnap, mielőtt továbbutaztam volna Argentínába, az autóbuszállomás restijében megebédeltem. Svédasztalról lehetett választani és súly alapján számolták ki az árat.
Darálthúsos, kukoricás palacsintát, paradicsomos spagettit, halas, majonézes krokettet és sonkás krokettet pakoltam a tányéromra. Vagyis majdnem végigkóstoltam a kínálatot. Ez az önkiszolgálós megoldás elég népszerű Brazíliában.
Volt időm emészteni, mert három órás késéssel indult el az Argentínába tartó buszom.
Ha továbbra is Brazíliáról olvasnál inkább, koppints a “következő” gombra.