Legújabb cikkek
- Színes piacok 2024-12-13
- Mókás táblák, feliratok 2024-12-11
- Útvonal értékelő Magyar karika - 10 2024-12-09
- A Pinkától a Muráig Magyar karika - 9 2024-12-06
- Fertő-Hanság és Kőszeg Magyar karika - 8 2024-12-04
- Kemencétől Lébényig Magyar karika - 7 2024-12-02
Santa Cruzból Concepciónba kívántam továbbállni. Méghozzá busszal. Nem volt egyszerű. Már a jegyváltás sem. Egy nappal az indulás előtt megjelentem a pályaudvaron. Óriási, zsúfolt épület, nagyjából százegy busztársasággal és ugyanannyi jegypénztárral. A jegyárusok a pénztárak ablakán kihajolva kiabálták túl egymást, hogy az utazóközönséget magukhoz csábítsák. A nagy hangzavarban hirtelen elvesztem. Forgolódtam, mint a részeg tojógalamb.
Tudtam, hová akarok utazni, de azt nem, melyik kioszkhoz lépjek oda. Kipécéztem az egyiket, de átirányítottak egy másikhoz. De legalább elárulták a busztársaság nevét, amelyik az általam óhajtott jegyet árulta. Nem találtam meg. Pedig még a budiba is benéztem. Újabb kérdezősködés, újabb átirányítás.
Végül kiderült, a keresett társaság nem a főépületben székelt, hanem a mikrobuszoknak kijelölt peronok mellett. Ahol “csak” tucatnyi kioszkból óbégattak. A lényeg, hogy a jegyvásárlást másnapra kipipáltam. Amúgy hihetelen, milyen cégnevek vannak: például Május 26-a és Április 25-e busztársaság.
A járatom korán reggel hatkor indult, időben meg is jelentem a peronon. De még meg sem érkeztem, letámadtak a sofőrök, hogy csak adjam nekik a hátizsákomat, beteszik a buszba. Nem érdekelte őket, hová megyek, vagy hogy van-e jegyem.
Rákérdeztem: ez a hat órás járat Concepciónba? Erre ők: igen. Ezzel átnyújtottam a csomagomat. Igen ám, de az induláskor kiderült, az én jegyem egy másik cég járatára szólt. A másik járat viszont eközben elhajtott. Nem akartam elhinni.
A mikrobuszok szélvédőjén csurig ragasztott matricákról olvasható le a buszos cég neve és a desztináció. Csoda, hogy a pilóta kilát mögülük. Csakhogy amelyik kocsiba bedobták a cuccomat, arról lekoptak a matricák.
Tranquillo, – nyugi – lesz másik busz hétkor – mondták. Az előző nap még nem létezett hét órás járat Concepciónba, most volt. Szerencsére összejöttek rá az emberek. Ekkor tanultam meg, hogy a mikrobuszoknál nincs menetrend. Igény szerint indulnak. Pontosabban a megfelelő létszám összegyűlése esetén.
Egy órás várakozás után tehát végre elindultunk, de csak az állomás sorompójáig jutottunk. A sorompós pályaudvar-használati díj címen elkért fejenként 1 bolivianót (kb 15 eurocent). Kifizettük, majd útnak eredtünk. Tíz perc kocsikázást követően újból megálltunk. A sofőr beugrott egy boltba kokalevélért. Megint tíz percnyi zötykölődés, még egy satufék. Ezúttal kereket pumpált. Egy kisiskolás árulta a levegőt. Aztán megint elindultunk, de a benzinkút még hátra volt. Meg rengeteg fekvőrendőr az országúton. Tudom, nyugi, tranquillo.
A pár nappal későbbi visszaút sem volt különb. Állomás híján az utcáról szedtek fel, és velünk tartott egy papagáj is. A benzinkutat ezúttal sem kerültük ki, de majdnem eltapostunk egy tyúkot, amint az a tankoló pisztolyok körül forgolódott. Benzint szívhatott.
Egyébként a kokalevelet azért rágják a sofőrök – no meg az egész nép, különösen a férfiak – hogy jobban bírják az út megpróbáltatásait, és hogy koncentráltak maradjanak. Társasági rágcsálnivaló, egymást kínálgatják a figurák.
Nyelvükkel felgöngyölítik a levelet, majd úgy rágják, hogy a levél ne szakadjon szét, de sok nyál képződjön. A meg nem rágott alkatrészeket kiköpik. A kokarágás mellékhatása a bedagadt pofa. De csak az az oldal dagad be, amelyiken rágják. Gyakori látványosság egész Bolíviában.
Talán a koka hatására pörgött fel az én sofőröm is. Egy biztos, kissé őrülten vezetett. De a szembejövő kollégái is. Bármikor átváltott az országút szemközti sávjába, ha például ott alacsonyabb fekvőrendőrt talált. A gázpedált tövig nyomta és bármelyik oldalról szívesen előzött. Tudom, nyugi, tranquillo.
A lényeg, hogy épségben megérkeztem. Nyolc másik Santa Cruz tartománybeli faluval együtt Concepción is a jezsuita misszió része, világörökségi helyszín. Valamennyi őrzi a mesztic-barokk kulturális hagyatékát. Az említett stílus az európai barokkot ötvözi a bennszülöttek állati és növényi motívumaival. Concepciónt egy jezsuita atya alapította 1709-ben, hogy áttérítse a keresztény hitre a chiquitano (ejtsd: csikitáno) és a guarani (ejtsd: gáráni) népet.
A legfőbb vonzerőt jelentő Szeplőtelen Fogantatás székesegyház 1756-ra lett kész. Az egyedi stílusú, három hajós templomban cuchi (ejtsd: kucsi) és soto (ejtsd: szoto) fából faragott, nagyon díszes oszlopokat és oltárokat, tajibo fából készített gerendákat, valamint helyiek által festett freskókat találunk. A fából tákolt harangtorony az udvarban helyezkedik el. Múzeuma a helység építészeti történetét mutatja be.
De mindezek nem lennének, ha egy svájci restaurátor, bizonyos Hans Roth nem mentette volna őket meg a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején. Sőt, mivel az eredeti festmények elvesztek, az általa létrehozott műhelyben helyiek festették azokat újra. A madaras, virágos és leveles ábrázolások a régi Peru városaira volt jellemző.
Érdekesség, hogy egyik megmentett dísz eredete sem bizonyítható. Ennek pedig oka van: a 18. századi spanyol szabályok szerint minden egyes ezüst tárgyat négy hivatalos jelöléssel el kellett volna látni, ám nem sikerült. Hát most vagy a szabályok nem értek el Concepciónig vagy a jezsuiták tojtak rájuk.
A székesegyház manapság is használatban van. A mise alkalmával a katolikus énekeket gitárral és hegedűvel kísérik
Concepción zöld főtere körül több árkádos, faoszlopos sorház áll. A téren gyakran összegyűlnek a lustálkodók. Egyesek salsát hallgatnak, mások grilleznek. A falu többi része kissé lepukkant. Az utcák többségében száll a vörös por. A portól csak a szürke ég látható, a nap narancssárga korongként erőlködik. A helyiek motorokon élnek. A biciklit talán nem is ismerik. Az üzletek többsége vagy kaját árul vagy műszaki cikkeket. Viszont egy ebéd nem kerül többe másfél eurónál.
Első este fesztivált tartottak a santa cruzi forradalmi testület 1810. évi megalakulásának emlékére. Egyenruhába öltözött gyerekek és felnőttek meneteltek külön csoportokban egy-egy rezesbanda zenéjének ütemére. Az öltönyös figurák mindezt a főtérre barkácsolt emelvényről bámulták. A fellépők között volt egy női csoport, akik a hagyományos, egyenesebbre szabott, ujjatlan tipoy viseletben vonultak fel. Minderről az egyik csoporttag mesélt nekem, aki azzal is eldicsekedett, hogy tud sütni rizskenyeret rizs és jukka hozzáadásával.
Másnap reggel némi sajtos tésztabunda vagyis empanada megemésztése után a közeli tóhoz csavarogtam. Persze egy poros úton. Mire odaértem, bőrszínt váltottam. A tó közkedvelt kikapcsolódási pont a helyiek körében. Igaz, egy kicsit szemetes és az igazán kék ég innen sem látható. A tó partjáról tanösvény indul az erdők és a tó mocsarasabb részei felé, amelyet több madárfaj választott otthonának.
Egy remek falusi, úgynevezett “hátsófüves” focimeccs csábított el. A nép végig csendben nézte. Egyszer hallatszott füttyszó: a csinos orvos lánynak szólt, aki a pályára szaladt ápolni a sérültet. A hazai csapat kikapott, így felmerült Pintér Attila neve az edzői kispadra. Itt még tuti nem volt edző.
Ahogy fentebb említettem, összesen kilenc jezsuita misszió van Bolíviában. A nagy távolságok miatt azonban nehéz tömegközlekedéssel meglátogatni mindet. San Javier útbaesett. San Javier Concepciónhoz hasonlóan a világörökség része és az itteni misszió célja is a keresztény hitre való áttérítés volt.
Itt alakult meg a jezsuiták legelső missziója a mai Bolívia területén. Templomát egy jezsuita zenész és építész építette 1749 és 1752 között. Pici keresztelőkápolnája rendkívül díszített és ami fontos, hogy a díszek eredetiek. Ebben a teremben található az eredeti Unesco dokumentum is, amely a térség misszióit a világörökség részévé nyílvánította.
Mivel a környékbeli vízeséseket a legtöbb falubeli nem ismerte, még a taxis sem, így Santa Cruzba mikrobuszoztam egy kokalevéltől bedagadt pofájú pilóta segítségével. Onnan pedig másnap a kétezer méteres hegyek között fekvő Samaipatába.
Ezzel elárultam a következő rész tartalmát.