Legújabb cikkek
- Látványos szurdokok Vorarlberg - 3 2025-10-26
- Montafon régió Vorarlberg - 2 2025-10-24
- Alpesi terepen Vorarlberg - 1 2025-10-22
- Színes piacok 2024-12-13
- Mókás táblák, feliratok 2024-12-11
- Útvonal értékelő Magyar karika - 10 2024-12-09
Írországi kalandomhoz a világ legszebb kerékpárútjaiból szemezgető Cycling Paradises című könyv Kerry körutat bemutató fejezete adta az ötletet. Ez egy 170 km hosszú, mesés zöld domborzatot és csillogó tavakat érintő országúti látványosság. Én a táj szinte kihalt mellékútjait jártam be. Nem csoda, hogy tíz centit sem pedáloztam azon a bizonyos körúton.
Több, mint száz kilométert így is letekertem Kerry megye csúcsait megkerülve. Írország déli részének történelmi nevezetességeinél töltődtem fel.
Szokásomtól eltérően előre megszerveztem a szállást, az utazást és a bringabérlést. Vagyis nagyjából tizenöt perccel többet ültem az internet előtt. Bár Ryanairék bekavartak, minden remekül sült el. Ehhez az is kellett, hogy Cork városából óránként induljanak buszok Killarneybe, a Kerry körút starthelyére.
Alig érkeztem meg az országba, ír nyelvleckét vettem hirtelen. A corki buszpályaudvar kijelzői írül adták meg a városneveket. A fordításban a kvázi szótárként is használható buszjegyem segédkezett, amelyen a desztinációt angolul is feltüntették. Egyetlen ír szó ismeretében szálltam fel a Cill Airne-be induló, másfél órán át zötykölődő járatra. Cill Airne angol megfelelője Killarney.
Ahogy elhagytuk a zsúfolt Cork házait, eleinte alacsony, majd fokozatosan egyre magasabb, fű borította dombok között haladtunk. A látómezőbe olykor egy-egy kisebb erdőség vagy sárgán virágzó sünzanót telep csusszant be. Míg nem beértünk egy kiterjedt medencébe, ahol Killarney is fekszik. Nyomban a fél óra sétára található Ross várához csattogtam.
Ross vára az idilli Lough Leane (ejtsd: log lín) tó partján áll. Tipikus példája a középkori klánvezérek várának. Ezeket townhouse-nak nevezik. Jellemzői az egyetlen, masszív és magas torony, illetve az azt védő és körülölelő, sokszor sarokbástyákkal ellátott falrendszer.
A 15. század vége felé az O’Donoghue (ejtsd: ódonojú) klán feje úgy gondolta, hogy a torony masszív, tölgyfából készült kapuját felvonóhíddal védi meg. A kaput vas szegecselésekkel és hevederekkel tette betörhetetlenné.
A kapu fölött az úgynevezett ‘murder hole’ tátong, ahonnan a hívatlan vendégeket lepték meg forró vízzel, szurokkal, féltéglával, repülő csészealjjal, mikor mi volt kéznél.
A torony felső helyiségeibe szűk csigalépcső vezet. Az első emeleten volt a társalgó és a dolgozó szoba. A másodikra került a hálószoba, a szolgák szobája és az úgynevezett garderobe.
A hálószobában akár húsz ember is aludt, többségük a padlón. Csakis a klánvezér durmolhatott az ágyban. Érdekesség az ablakok boltíveit alkotó vesszőfonat, mely a középkori építési technikák közé tartozott.
A garderobeban kapott helyet a budi, illetve itt szárították a ruhákat a párás levegő ellenére. A budi természetesen pottyantós volt. Az ülőke része a torony falán túlra épült, hogy a pottyantanivaló három szintnyi zuhanórepülés után a torony tövében, a szabadban landoljon. A trottyot azonban a természet segítségével újrahasznosították. Pontosabban a gyakori szél kivonta az ammóniát és visszafújta .a garderobba.
Bár a ruhák bűzölögtek, az ammónia kiírtotta az összes molyt, tetűt, vizilovat és minden más élősködőt, amely beköltözött a nyirkos ruhákba. Vagyis a középkori emberek inkább viseltek ammónia szagú göncöket, mint molyosakat.
A harmadik emeleten volt a kandallóval ellátott nagy terem, a konyha és a zenészek számára fenntartott galéria.
Az egyik legfontosabb ostrom a 17. századi angol történelemből ismert polgárháborúhoz köthető. Akkortájt az angol korona alá tartozott a mai Írország és a polgárháborúban Ross volt az utolsó ír vár, amelyik elesett. Egy hajó elég volt hozzá.
A királypárti várvédők ugyanis abban hittek, hogy ez a tóparti vár csak hajóval vehető be. Az ellent vezető Oliver Cromwell egyik parancsnokának tudomására jutott ez a hiedelem és hamar vízre bocsátott egy hajót. A védők egyből megadták magukat. Nem kellett kétszer szólni.
A vár 1825-ig volt lakott, ezután kezdett rohamosan pusztulni. A 20. század második felében indult restauráció azonban helyreállította. Sőt, a középkori építési technikákat alkalmazták a tölgy padlózat, a vesszőkből kialakított boltívek, a falak és a tető eszkábálásakor.
Az idegenvezető által kísért várlátogatást önálló séta követte a vár előteréből kiinduló parkos sétányon. Az igen hosszú sétány a Lough Leane tóba benyúló, Ross Islandnek nevezett félszigetre vezet. A lápos, erdős, dimbes-dombos tájat, az időnként felbukkanó öblöket és távoli hegyeket igazán szívükbe zárhatják a természetkedvelők. Nem beszélve a vár tövéből induló sétahajókról.
Visszatérvén Killarneybe a hostelhez slattyogtam, ahol néhány italtól elferdült szájú krapek jelenlétében vettem át a kulcskártyát. Majd bevetettem magam az immáron esti kivilágításba burkolózott szombati belvárosba.
Ahol minden második épület vagy bár vagy étterem. A bárokból élő muzsikaszó hallatszott, az éttermekből csámcsogás. A leghosszabb sor egy elvitelre szakosodott kajálda előtt alakult ki. Angliához hasonlóan Írországban is közkedvelt az amúgy remek fish-and-chips és egyéb gyorsan elkészíthető társai. Kipróbáltam, nem csalódtam.
Az esti korzózás során néhány emléktáblába botlottam. Kiderült, hogy a városközpont helye az évszázadok során egy tapodtat sem ment arrébb. A korabeli időkben fish and chips helyett hintókat, hordókat, cipőket, pékárut készítettek az üzlethelyiségekben. Az egyik utcát a 19. században csatornázták.
Eljött a várva várt bringatúra. Jóval a kilenc órai nyitás előtt a kölcsönzőnél toporzékoltam és hogyhogynem, meg is érkezett a főnök. Kifizettem az igen baráti tizenöt eurót, cserébe pedig kaptam egy egészen új, kitűnő minőségű túrabringát egy egész napra. Még nem ütött kilencet az óra, már a nyeregben lihegtem. Hozzáteszem: fogvacogtató hidegben, ezért sapkában.
Rácsúsztam a városból kivezető, remek minőségű, kacskaringós bicikliútra és meg sem álltam a Killarneytől tizenhárom kilométerre fekvő Gap of Dunloe-ig.
Gap of Dunloe (ejtsd: gep of dánló) nem más, mint egy hegyek közé beszorított, keskeny hegyi átjáró. A keletre eső Purple hegységet választja el a nyugatra elterülő MacGillyCuddy Reekstől (ejtsd: mekgilikádi ríksz). Az utóbbin található Írország legmagasabb pontja, az 1038 méter magas Carrauntoohil (ejtsd: kerántúhil).
Szóval a jobbára fű borította hágó északi emelkedőjén kapaszkodtam fel. Útközben jó pár hegyi tavat érintettem, melyeket a hágón lecsorgó Loe patak táplál. Északról haladva az első két tó között található a “kívánságok hídja”. Aki hisz a mesékben vagy csak szeret bohóckodni, az megáll a hídon és elmormolja óhaját-sóhaját. Statisztikát nem találtam arról, hány százalékban teljesülnek a kívánságok és hogy miféle kívánságok válnak valóra.
A hídon túl kezd egyre jobban szűkülni a hegyi átjáró. Meredek hegyoldalak és óriási sziklatömbök fogadnak. A legszűkebb szakasz az Augher tó elhagyásával érhető el.
A hágó teteje ezután következik. A csupán kétszáznegyven méter magasan fekvő pontnál a hegyoldalak távolabb kerülnek egymástól, ezáltal a kilátás lenyűgöző.
A legnagyobb biciklis élmény a hágó déli lejtőjén ért. A szerpentinekkel gazdagított útszakaszon fülig érő szájjal zúgtam lefelé. Egészen egy kereszteződésig, ahol a mindentől távol eső Black Valley két tava csábított el.
Kerry tájait gyalog végigjáró túrázók érinthetik ezt a völgyet, bár ezúttal a birkákon kívül más élőlényt nem láttam. A csendesen hullámzó tavak mögött a MacGillycuddy magasztos, kopár hegyei emelkednek. Lenyűgöző táj, síri csend, kitűnő pihenőhely. Kár, hogy a kissé párás levegő elhomályosította a hátteret.
A tavakat délről határoló hegység megkerülésével folytattam az utat. A lejtmeneti száguldozást egy patakmenti síkabb terep, a kies tájakat szelídebb dombság követte. Közben itt-ott felbukkant egy-egy ház, némelyik szállást is kínált. Nem éltem vele.
Míg nem aztán a betonos utat felváltotta egy szűkebb, alsóbbrendű szakasz. Ezzel szinte egy időben megnőtt a dőlésszög, mely egy újabb nyereg előtt különösen bedurvult. Pedig csak kétszázötvenhat méterre kúszott fel. A nyeregről a hátam mögött hagyott, fű borította völgy volt látható, illetve az a következő lejtős szakasz, mely a Lough Brin tó mellett suhan el.
Ismét feltűntek a szigorúbb hegyvonulatok. Az út egy hirtelen bal kanyarral kifurakodott az ormok öleléséből, majd egy kisebb településen átszelve elérte a Kerry körút részeként ismert országutat.
De csak rövid időre hagytam magam mögött a MacGillycuddy hegységet. Egy másik hegyi útvonal visszavezetett a nyugati lankák felé. Egy újabb nyereg, a Ballaghbearna Gap volt a cél.
Közben egyre jobban tűzött a nap, az írországi március a bűn hideg reggelt követően nagyon kellemes tavasszá változott. Ismét egy lélegzetelállító tájon találtam magam.
Az előttem magasodó hegyek áthatolhatatlan falként tetszelegtek, miközben a keskeny út a sziklák tövében ravaszul feljebb és feljebb kígyózott. A szűk hágó tetejére egy hegyoldalt megkerülő bal kanyar bevétele után értem fel. És pont ez a kanyar fosztott meg a hátrahagyott szakaszt és völgyet bemutató panorámától. Cserébe kellemetlen szélfuvallatokat kaptam.
A hágó túloldalán lezúgó, sziklák közötti szűk folyosó óriási élményt nyújtott. A lendületből bevett, ideálisan kanyarodó szerpentineket motorversenyzőket meghazudtoló módon vettem be.
Ha a hantmadarakat nem számítom, teljesen egyedül voltam az egész vidéken, autóktól egyáltalán nem kellett tartanom. Pár perc alatt egy kiterjedt síkságra értem. Egyúttal eltávolodtam a MacGillycuddy hegység nyugati falaitől.
Az újabb pihenőt a Caragh (ejtsd: kárá) folyó felső folyásától nem messze, a lakott területtől távol eső, túrázók és mászók körében közkedvelt Climbers Inn fogadónál tartottam. Kongott az ürességtől. Ennek ellenére fel volt töltve áruval. 1879 óta működik, hagyományos módon egyik fele élelmiszerbolt, a másik fele kocsma. Sőt, kérésre szállást ad az emeleti részen. Vajon hány ipse indul el ide kenyérért nap mint nap, hogy végül üres kézzel, de pityókásan térjen haza késő este?
A közeli, négy boltíves Blackstones kőhíd felé kanyarodtam, mely a Caragh folyón ível át. A folyó a híd előtt és után egy-egy hatalmas medencét alakított ki. A hídnál viszont kövek között zúdul alá némileg sebesebben. Szemgyönyörködtető látvány. Az építményt durván faragott törmelékkőből tákolták a 19. században. A nevét onnan kapta, hogy a híd felső folyás felé néző oldalán a kövek megfeketedtek.
A MacGillycuddy vonulat északi lábainál hajtottam vissza Killarney városa felé. A szelídebb domborzat gyorsabb tempót engedélyezett. A féket egyedül az Acoose (ejtsd: eküsz) tónál húztam meg, ahonnan egy újabb pillantást vetettem a háttérben emelkedő, fű borította púpokra. Írország legmagasabb csúcsa is kikandikált mögülük.
Killarneybe a vártnál korábban érkeztem vissza, így előbb beugrottam a belvárostól némileg távolabb eső Szent Mária katedrálisba. Az épp prédikáló papot nem kívántam kizökkenteni, így továbbálltam.
Elkerekeztem a Killarneytől nyolc kilométerre délre fekvő Torc vízesés felé. Útközben azonban feltűnt egy rendház romja és programot váltottam.
A Muckross (ejtsd: mákrösz) ferences rendházat a 15. században alapította egy helyi klánvezér. Lakói a ferencesek szigorúbb ágát, az obszervánsokat követték. Szabályaik kitértek a ruházatra, az étrendre és a vagyonra is.
VIII. Henrik 16. századi, templomellenes projektjéről a Cotswold Wayről szóló beszámolómban már meséltem. Nos, VIII Henrik keze Írországig elért, így hát lakat került a Muckross rendházra is. Az angol polgári forradalom idején aztán Cromwell tábornok újból engedélyt adott a ferenceseknek a kolostor működtetésére.
Konyhával, refektóriummal, sekrestyével, szállással, káptalan házzal és kerengővel rendelkezett. A káptalan házban tárgyalták a napi feladatokat. A kerengő közepén egy tiszafa áll. A tiszafa gyakori növény az írországi szerzetesi világban és temetőkben.
A kölcsönzési idő a végéhez közeledett, így visszatekertem Killarneybe. Összesen száztizenhat kilométert pumpáltam a kerekekbe. Remek móka volt. A hatalmas parkjai és a közeli tó miatt is népszerű Killarneyt még aznap este elhagytam. Busszal robogtam vissza Corkba, ahol egy belvárosi hostelben húztam meg magam.
A beköltözés nem várt fordulatokkal járt. Először a kulcskártya nem működött, aztán meg kiderült, valaki elfoglalta az ágyikómat. Bár éppenséggel bebújhattam volna a tag mellé, inkább az üres és szabad helyet választottam.