Merénylőnek néztek

Skót-felföld – 6. rész

Június lévén elég korán világos lett, mégis a sátramon kopogó esőcseppek ébresztettek fel. A Dunvegan-öböl nem tartotta meg előző esti szépségét, és a muslica felhő átvágásával sem javult a helyzet. Szomorkás reggelen botorkáltam vissza Dunveganba.

Szerencsére csak az út felénél szakadt le az ég, így a cipőm csupán félig telt meg vízzel, mire a faluba értem. Ahol meg nem építettek várót a buszmegállóba. Egy telefonfülkébe beállva gúnyoltam ki az időjárást. A menetrend szerinti járat Portreebe (ejtsd: portrí) szállított, ahol felszálltam egy másiknak a fedélzetére.

A következő megálló a skót anyaföld peremén, három loch találkozásánál, egy szigeten meredező Eilean Donan vár (ejtsd: élen dónen). A festői tájban megbújó 13. századi erőd méltán népszerű úticél. Kár, hogy nem jutottam be. Terroristának néztek!!!

Hátizsákommal a hátamon toppantam be a vár belépőjegyet és ajándéktárgyakat kínáló üzletébe. Az eladó, látván a batyumat, nem volt hajlandó jegyet értékesíteni, mondván tilos a műemlék falai közé vinni. Bombára gyanakodott. Hiába kértem, hogy nézzen bele a táskámba, vagy hogy tárolja el, nem volt együttműködő. Nem akarta megoldani a problémát. Kértem, hogy hadd beszéljek a főnökével, de épp vele beszéltem.

Utazik az ember napokat, költ többszáz fontot, a honlapjukon nem hívják fel erre a figyelmet, és akkor nem engednek be. Durván bepöccentem, igazi méregzsákká váltam. Azóta nem iszom gyógyszerre. Hová jutott a világ?! A hátizsákos turistát potenciális terroristának nézik! Sehol nem tapasztaltam efféle magatartást, a Dunvegan várban – amelyről az előző részben mesélek – a világ legtermészetesebb módján hagyhattam a ruhatárban a málhámat.

Ennyit láttam az Eilean Donan várból. Átkozott pénztáros. Grrrr

Szóval, aki hozzám hasonlóan csavarog, és érdekli ez a nevezetesség, ajánlom, hogy szálljon meg a közelben, ahol otthagyhatja a cókmókot. Bár nem lennék meglepve, ha azóta feloldották volna a tilalmat és a fosás csak ideiglenesen ült volna rá az arcukra.

A délelőtti program gyorsan végetért, kisvártatva újból egy buszon találtam magam. Bár gondolkodtam egy gyalogtúrán a Loch Long környéki hegyekben, a lógó esőláb hatására inkább Invernessbe szálingóztam, melynek buszpályaudvarán rögtönzött programkeresésbe kezdtem. A megannyi prospektus ajánlatai közül a Spey-öböl partján álló Delfin centert böktem ki. Volt három percem minderre, hiszen újfent tömegközlekedést vettem igénybe.

Az ad hoc módon szervezett nap végül nem sült el jól, mert a kutatóközpont távol esik mindenféle buszútvonaltól. Mire odaértem, bezárt a bazár. Ehelyett a Spey-folyó (ejtsd: szpéj) deltáját pásztáztam reménytelenül vidrák és halászsasok után, majd ellátogattam a szomszédos Garmouth (ejtsd: gármöf) településre, ahol addig húztam az időt, míg ismét sátorbontásra került a sor.

Loch Long és a skót felvidék hegyei, ahol végül nem túráztam

Másnap hajnalban aztán elindultam delfinlesre. Már amennyire a partról megfigyelhetők ezek az intelligens jószágok. Nagyjából kilenc óra tájékán bukkant fel az első palackorrú csapat. Vonultak kelet felé. Sajnos a fényképezőgépem nem lő olyan messze, csak gyenge minőségben dokumentálhattam az eseményt. A kutatóházban aztán több információhoz jutottam: egy hét fős delfin rajt rögzített a teleszkóp. Ezenkívül megtanultam, hogy a skót vizekben úszkáló fajok nagyobbak a melegebb tengerekben élőknél. Kedvenc eledelük a lazac – meg tudom érteni.

Továbbá az úgynevezett jégházban megtekintettem egy előadást, ahol többek között bemutatták, hogy terjed a hang a vízben és a delfinek számára mi mennyire hangos. Egy fúrótoronytól tizenegy kilométerre úszó hajó fenekére mikrofont helyeztek és felvették a torony által kiadott kalapáló zajt, mely nem járt messze az útfúrás hangosságától. A kutatás során megállapították, hogy ez a hangzavar a delfineknek fájdalmat okoz, sőt ennek hatására könnyen eltévedhetnek. Az önkéntesek hajóinak aljára rögzített kameráknak köszönhetően a delfinek vonulását is tanulmányozzák.

Spey-öböl, jégházak

A fent említett jégházat egykor hogyhogynem jég tárolására építették. A jégnek köszönhetően maradt friss a tengeri zsákmány. Ebből kitalálható, hogy a 18. században épült jégházat régen a halászok használták, elsősorban a lazacra vadászók.

Skóciai óráim meg voltak számlálva, gyaloglás-stop-busz kombóval eljutottam a híres nevezetes Elgin katedrális romjaihoz. Maga a stoppolás megér egy mondatot, ugyanis egy lakókocsi lakrészébe költöztem be átmenetileg, ahol egyből egy kutya őrzőjévé is váltam.

Szóval a gótikus templom romos állapotban is romantikus, pompás középkori kincs. Az egykori főkapu fölött egy rózsaablak hűlt helye látható, melyet közrefog két jó állapotban megmaradt torony. A torony falai között múzeumot rendeztek be. Megtudhatjuk, hogy váltakoztak a kőfaragó stílusok alig kétszáz éven belül.

Elgin katedrális, a főhajótlan templom

A katedrális építéséhez 1224-ben fognak hozzá, a boltíveknél megjelenik a kutyafog minta. 1270-ben leég a templom, újjáépítésekor leveles mintázatokat faragnak a kőművesek. 1390-1402 között támadások érik a székesegyházat, amellyel újabb restaurálás veszi kezdetét, a motívumokhoz pedig a tölgyfalevél adja az ötletet.

A főkaputól az egykor főhajóként szolgáló, ma már élénk zöld fűvel benőtt területen keresztül, lovagok és püspökök síremlékeinek érintésével jutunk el a kórusteremig és a szentélyig. Gótikus ívei fölött, a keleti falon egy újabb rózsaablak keretét méricskélhetjük. A kórusteremből nyílik a gyűlésterem, ahol régen a kanonok tartott értekezletet, felolvasott a szabálykönyvből, ismertette a napi teendőket, majd elszívott egy spanglit.

Elgin katedrális, egy lovag síremléke

A kanonokok az egyházkerületen belül laktak saját kertes paplakjukban. Az egyik paplak a katedrális szomszédságában található és épen megmaradt.

Érdekesek még a templomkert fűből kinövő sírjai, néhány közülük alacsony asztalra hasonlít.

Miután megtérültem, alkoholra vágytam, így egy rövid, de annál körülményesebb utazás után felkerestem a Forresben található, nyáron vasárnap is látogatható Benromach whisky lepárlót. Sajnos csak a bejárati ajtó küszöbéig jutottam, a zárva tábla volt az egyetlen ismertető. Csak egy órát késtem.

Maradt Forres öt perc alatt bejárható, barna kőházakat felvonultató, bájos központja. Érdekelt volna még a kissé távolabb eső, autó nélkül nehézkesen megközelíthető Findhorn-öböl, ahol fókák és delfinek randalíroznak.

Ehelyett Nairnbe (ejtsd: nern) tömegközlekedtem. A tengerparton fészkelő városban kifogtam a legfáradtabbnak tűnő szállót. Ütött-kopott falai mögött őskorban gyártott nyílászárók és ókori padlószőnyegek fogadtak, a belőlük áradó jellegzetes szag meg-megfacsarta az orromat. Viszont tiszta volt, az üzemeltető nyugdíjas pár kihozta belőle a maximumot. Padlástéri szobámból remek kilátás nyílt a Szent Ninian templomra és a szemben lévő tetőkön fészkelő sirálycsibékre.

Nairn, sirály a háztetőn

Egy gizda fish&chips elpusztítása után megrendeltem a taxit, hogy másnap hajnalok hajnalán kizúgjak a reptérre. Itt ért véget skót-felföldi kalandom.

Skócia szenzációs és vadregényes. A rengeteg erdő, a homokos tengerpart, a csupasz hegyek, a gazdag állatvilág, a sebesen csorgó, vízesésekkel teli patakok, a völgyeket magasztossá varázsló tavak és a nyugodt, szívélyes skótok tökéletes élményt nyújtanak minden természetkedvelőnek. A zöld szinte valamennyi árnyalatát megismeri az ember. Kincs minden négyzetméteren. Nem lehet betelni Skóciával.