Felvirradt a nap, melyet egy boszorkány-szerű világ megtekintésére és egy hírhedt skót klán várának ostromlására szenteltem. Portree-i szállásadómtól fizetés nélkül távoztam. Előző este nagyon vártam, hogy megjelenjen a házban, de nem jött. Reggel sem. 

Az előszobában megtaláltam a névjegykártyáját, rajta a telefonszámot, de a telefonja ki volt kapcsolva és az üzenetemre azóta sem reagált. Ingyen töltöttem el nála három éjszakát. Talán furdalta még a lelkiismeret, amiért kicsúszott a fejéből a foglalásom?

Sokáig nem filóztam ezen, hiszen várt rám Storr öreg embere, skót gael nyelven Bodach an Stoir (ejtsd: bodach en sztójd). Ez egy negyvennyolc méter magas, ovális, bazalt sziklaoszlop a Storr nevezetű hegyen, amely kiemelkedik a környezetéből. Már messziről integetett nekem.

A parkolóból felvezető ösvény nem csekély dőlésszöge és a hátamon ficegő tizenegynéhány kilós hátizsák szépen megizzasztott. Mire a dombtetőre értem, egy óriási felhő lopódzott a sziklák felé. Egy gyors kattintással még éppen lekaptam a boszorkánytanyára emlékeztető ormot és társait. Nem ismerem Harry Potter történeteit, de állítólag néhány jelenetet forgattak itt. Lehet, hogy pont valami boszorkányosat?

Old Man Storr, a boszorkánytanya

A skót legenda szerint a bazaltoszlopban egy óriás sírkövét tisztelhetjük, akit idetemettek, miután meghalt.

A felhőzet teljesen belepte a területet, a teljes szürkeségben esélyem nem volt jobban szemügyre venni a sziklaalakzatot. A Raasay-öböl (ejtsd: rászi) és a Loch Leathan (ejtsd: loch léhen) panorámája viszont tisztán látszott.

Loch Leathan

Egyébként Skye tájegységeinek nevei visszacsatolhatók az ónorvég nyelvre. Stor ónorvégul azt jelenti, hogy “nagy”. További érdekesség, hogy 1890-ben a Storr alatti tengerparton viking kincseket találtak.

Délelőtti programom ezzel befejeződött, délután a Skye északnyugati partjainál álló Dunvegan várhoz buszoztam. Dunvegan (ejtsd: dánvégen) faluban szálltam le, ahol mindjárt különlegességekbe botlottam. Temetőjében számos kelta kereszttel jelzett sír található, valamint az 1694-ben épült Szent Mária templom romja, mely sokáig az ónorvég-gael MacLeod klán családi kriptájaként funkcionált.

MacLeod (ejtsd: Meklód) skót gael nyelven MhicLeóid (ejtsd: Vihklódzs) azt jelenti, hogy “Leod fia”. A famíliának két fő ága van: az egyik a dunvegani ág, a másik pedig a harrisi ág. A klán főnökét a Macleod of Macleod rang illeti, aki a Dunvegan erődben székel. Jelenleg a 30. főnök van szolgálatban, úgy hívják, hogy Gyere ide Takarodj Hugh Magnus (ejtsd: hjú mágnesz). Tartánuk, vagyis skót szoknyájuk színe pedig arany-fekete kockás.

Dunvegan, Szent Mária templom romjai

Mielőtt rátérnék a várra, az előző fejezetben regélt tündéres sztori után egy újabb szenzációs helyi mítosszal szórakoztatnám az olvasót. A szigeten található mágikus erejű, hasi problémák kezelésére javallott gyepről szól.

Élt egyszer három ember, John és Finlay Macphade (ejtsd: finli mekfed) és egy harmadik, kinek neve nem ismert, de a történet kedvéért legyen Totya. Attól, hogy neve nem ismert, még lehettek magyar felmenői.

Szóval, mint valamennyi lakos Skye szigeten, ők is szerettek halászni, gyakran egész napjukat a tengeren töltötték. Akkoriban nem volt klotyó a hajók fedélzetén és egyik alkalommal a három figura kellemetlen hólyag- és béltájéki érzésekkel küszködött. A hajót csak nem piszkíthatták össze. Viszont kizárólag emiatt visszatérni a szárazföldre nem volt praktikus, sok esetben lehetséges alternatíva sem. Egyre csak duzzadtak, hiszen a tengerbe sem akartak pottyantani.

Az egyik kópénak egyszer csak támadt egy ötlete. Fogott egy nagy darab gyepet, és megpróbálta meggyőzni a másik kettőt, hogy annak segítségével a hajón elvégezhetik kisebb-nagyobb dolgaikat. Eleinte húzták a fogukat, de az egyik belement és kipróbálta. Működött a mágikus gyeptégla, így mindhárman megkönnyebbülhettek. Mindkét értelemben.

A legenda tovább él, és az a hajó, amelyiken a három problémás dolgozott, állítólag manapság is tart a fedélzetén egy gyepdarabot. A három tag persze régen meghalt, a Szent Mária temető gyeptéglái alatt találtak örök nyugalomra. Talán azokat nem tojták le.

Temetőből kevesen dobbantanak élve, de nekem sikerült. Egy dombon álló, cirka öt méter magas monolitot érintve keveredtem el a MacLeod klán öbölparti birtokára, amely Skócia legrégebb óta lakott vára. Az első épületek a 13. században épültek és folyamatosan bővítették. A 19. században aztán felújították egy középkori erőd mintájára.

Dunvegan vár, McLeodék kulipintyója

A Dunvegan várban egy múzeum talált otthonra, mely olajfestményeket, relikviákat, a klánhoz köthető kincseket őríz. A legérdekesebb mégis a MacLeod klán mágikus erejű zászlaja, amely ugyan rossz állapotban, de megmaradt. MacLeodék mindig nyertek a csatában, ha a zászlójukat kibontották.

A MacLeod klánhoz szintén kapcsolódik egy legenda: A Harris szigeten élő MacLeods família versenyre kelt az Uist (ejtsd: uiscs) szigeten élő MacDonald klánnal Szent Kilda sziget megszerzéséért. Mindkét csapat ugyanannyi evezőssel, egyidőben vágott neki a távnak. Aki előbb érinti meg, azé lesz a sziget. Az izgalmas és szoros megmérettetésen MacDonaldék néhány csapással vezettek és úgy tűnt, hogy megnyerik a versenyt és egyúttal a sziget urai lesznek. Colla MacLeod, a MacLoad hajó kapitánya azonban csuklóból levágta a bal kezét és a partra dobta. Ezzel nyertek MacLeodék és került a birtokukba Szent Kilda szigete.

Na, de hadd térjek vissza MacLeodék fészkére, a Dunvegan várra, hiszen meglátogattam nyolchektáros kertjét is. Tavak, patakok, vízesések, millióféle növény bújik meg a falai között. Igazi oázis.

A fallal körbevett kert eredetileg a família zöldségeskertje volt, a klán 24. főnöke alakította át miniarborétummá és épített egy tündérrózsákkal teli tavat. Az úgynevezett Round Gardent a 25. főnök kreálta, beleértve a tizenhat, háromszög alakú virágágyást. Pipacsok, mályvák, rododendronok, kék tobozt termő fenyők, és megannyi más gyönyörűség. Aki mindezzel nem éri be, még benevezhet egy hajós fókalesre.

Dunvegan várkert, tavi rózsa

Dunvegan várkert, kék tobozok

Én inkább hálóhely kutatásba kezdtem, hiszen ismét sátorban terveztem eltölteni az iccakát. Próbáltam lakott területtől messze, az öbölparton menedéket keresni, de mindent elkerítettek. Végül több, mint egy óra járás után átmásztam egy magántulajdonban lévő legelő kapuján és annak víz felé eső részén vertem le a sátramat. Csak arra kellett ügyelnem, nehogy valaki felém terelje a marháit, bár estefelé ennek kicsi volt az esélye. Lábszárig megmártóztam a tengerben, majd átéltem egy skót naplementét. Idilli est, gondolnád, pedig nem.

Sátorozás a Dunvegan-öbölben

Már sátorállításnál elleptek a muslicák. Legalább öt hadseregnyi. Nem volt erőm továbbállni, meg hát a muslicáknak mit számít a kerítés. A sok szemét repkedő rohadék az összes nyílást megtalálta a fejemen, sőt a legbátrabbak még a sátramba is belopóztak. Nem csoda, hogy nehezen aludtam el. Szunyálás közben hessegetni?!