Elhagytam a festői Picos de Europa térségét és Llanes (ejtsd kb: jánész) városába utaztam, hogy csatlakozást keressek egy régi kantábriai faluba. Llanes buszállomásán hatalmas sor fogadott, amit nem bírtam kivárni, és a vonatoknál próbáltam szerencsét. És a kaland csak ekkor kezdődött.

Lelestem a menetrendről, hogy csak egy órát kell várnom az első járatig. Gondoltam, ez tökéletes arra, hogy egy kicsit szétnézzek Llanesben. Tengerparti halászváros, régi színházzal, történelmi központtal, vártoronnyal. Említést érdemelnének még a kikötőt védő, színesre festett, szabályos alakú betonkockák, amelyek egy baszk festő alkotása, de engem ez nem érdekelt. Beültem egy kis kávézó placcára, csak hogy múljon az idő, majd visszabotorkáltam a vasútállomásra.

Llanes, csónakkikötő

Kisvártatva megjelent a vonat, vártunk rá néhányan, mint például azok a “csalók”, akik a Camino de Santiago egyik ágát járták. A vonat elejére ki volt írva, hogy Santander, így magabiztosan szálltam fel. A csihuhu azonban nem indult. Pár perccel később dudaszó hallatszott. Megnyugodtam. Gondoltam, bevárunk egy vonatot, ugyanis egyvágányú vonalakat építettek errefelé.

Aztán csak elindult a szekér, de nem abba az irányba, amerre vártam. Visszafelé. Nyugatnak. Ahonnan jött. Egyáltalán nem Santander felé. Szóhoz sem tudtam jutni a sokktól.

Jött a kalauz, aki elkérte a jegyet, majd el kezdett valamit kiabálni spanyolul. Nyílván rájött, hogy nem a jó fedélzetet választottam, de ő csak mondta a magáét. Szóltam neki, hogy ne magyarázzon, mert a pofonba vezető út a szájával lesz kikövezve. Próbáltam értésére adni a Santander feliratot a vonat elején.

A mellettem ülő amerikai vándor pár női tagja is megjegyezte, hogy hát én rossz vonatra szálltam, mert ez Oviedo felé megy. Erre én: “észrevettem, de amikor felszálltam a vonatra, akkor az éppen állt. A felszállás az indulás előtt történik, nem pedig fordítva, így nem tudtam, hogy nem az általam elvárt irányba indul el a szerelvény. A Santander felirattal közlekedő vonat nem Santander felé megy.” Ekkor igazat adtak nekem.

Egyébként emlékszem, hogy ez a pár is az utolsó pillanatban szállt fel. Ők is látták a feliratot és ők is megzavarodtak, csak ők valóban Oviedo felé tartottak. A kalauz igazította ki őket. Az is kiderült, hogy az a bizonyos, fentebb említett dudaszó abból a vonatból hallatszott, amelyik Santander irányából jött és arra is zakatolt vissza. Abszolút kicsapodótt a biztosíték nálam.

A mákom az volt, hogy már az első megállónál leszállhattam, amely cirka két kilométerre állt a llanesi állomástól. Teljesen gőzölt az agyam, sík ideg voltam. Leginkább azért, mert vonat csak kétszer közlekedik naponta és úgy tűnt, elcseszem a kirándulást. Az állomáson visszakértem a jegy árát és próbáltam elmagyarázni elég hangosan, mi történt.

Torrelavega, városháza

Elhúztam a buszállomásra és újabb másfél óra vesztegelés után buszra ültem. Torrelavegában szálltam le, ahonnan újfent tömegközlekedéssel szerettem volna továbbjutni a bájos Santillana del Marba. Éppen szieszta idején toppantam a pénztárhoz, így esélyem nem volt segítséget kérni. A papírfecniken kifüggesztett menetrendek közül ráleltem a megfelelőre, amin az állt, hogy alig több, mint egy óra múlva rátérhetek a cél irányába vezető útra. Ekkor az automatából próbáltam kifacsarni a menetjegyet, de az kiírta angolul, hogy az általam kiválasztott útvonalon nincs szolgáltatás. Rápillantottam az indulások kijelzőjére, de nem írta a kívánt desztinációt. Egy kissé tanácstalanul álltam a váróterem kellős közepén.

Mivel gyerek volt még az idő, elloholtam a belvárosba információrt. Az eddig “jól bevált” turizmus iroda ajtájánál kopogtattam, de hát hogy is gondolhattam, hogy a szieszta rájuk nem vonatkozik. Amint elhagytam az iroda épületét, egy rendőr utánamkiabált, hogy van-e valami gondom.

Egy segítőkész és még angolul is konyító rendőrbe botlottam, aki az egész épületet őrízte, szolgált és védett. Szolgálatban nincs szieszta. Egyből intézkedett. Telefonált jobbra-balra, csak hogy el tudjon látni hasznos információval. Közben jól eldiskuráltunk. Örült, hogy gyakorolhatta velem az angolt. Miután megtudta, hogy magyar vagyok, érdeklődött a menekültválság által érintett Magyarország felől. Jó fej kopasz rendőrt ismertem meg, aki megnyugtatott, hogy a menetrenden lévő, általam is kinézett járatra számíthatok. Így is történt és alig több, mint fél óra múlva már Kantábria ékszerében, azaz Santillanában voltam.

Egy régi anekdota szerint Santillana del Mar nevében három hazugság is szerepel, ugyanis se nem szent (santo), se nem sík (llana) és még csak a tengerparton (mar) sincs. Az igazság viszont az, hogy a santillana szó a Szent Júliából (Santa Illana) ered, akinek hamvait az itt található, három szentéllyel és három főhajóval rendelkező románkori templom, korábban bencés monostor őrzi. Történelmi központja rengeteg középkori és újkori kőépülettel van tele. A sikátorokat járva tényleg olyan érzése támad az embernek, mintha visszacsöppenne egy régi világba. Tulajdonképpen egy élő múzeum, amely a monostor köré épült.

Santillana del Mar, Szent Júlia kolostor

A háromszög alakú Plaza Mayoron több érdekesség is található, mint például a városháza, vagy a 14. században emelt Merino és Don Borja tornyok. Pár utcával arrébb több egykori nemesi épület látható, amelyek megőrízték gótikus elemeit.

Ha nem tudnám, hogy a Rómeo és Júlia egy olasz városban játszódik, azt gondolnám, hogy Santillanában. Persze, ezeket a korabeli házakat ma is lakják. Autóval csakis az itt lakók hajthatnak be a történelmi központba. Aki itt foglalt szállást, annak bizony a falu parkolójából gyalog kell idehurcolnia a cókmókját.

Santillana del Mar, utcakép

Fokozta a hangulatomat, hogy megtaláltam Spanyolország legfelkészültebb és legsegítőkészebb turizmus irodáját. Minden kérdésemre tökéletes választ kaptam angolul, de ha olaszul vagy franciául kellett volna diskurálnom, az sem okozott volna gondot a hölgyeménynek. Így tudtam meg, hogy csak másnap 9:30-tól látogathatom meg a híres Altamira barlangot.

Este beültem egy étterembe. Valami zöld mártással megküldött halat fogyaszottam gyomrom legnagyobb örömére. Bár azt hozzá kell tennem, óvodás adagot kaptam, ami azt jelentette, hogy egy óra múlva újra megéheztem. Persze rendelhettem volna még valamit, de már így is 23 eurónál jártam. Hát igen, ez már turista övezet.

Plaza Mayor

Santillana del Mar, kőházak

Utolsó spanyolországi napom reggelén nagy reményekkel közelítettem az Altamira barlanghoz. Már nyitás előtt a kapuban toporzékoltam. A jegy ára egy rövid videós ismertetést is tartalmazott, ahol bemutatták, mi hogy történt az őskőkorszaktól máig eltelt időben, illetve, hogy hogy leltek rá a barlangrajzokra. A vetítés után megnyílt az út a barlang felé. Már elsőre éreztem, hogy ez nem az, amit én igazából látni akarok. Szép volt, érdekes volt, de kissé csalódottan vettem tudomásul, hogy nem az eredeti barlangban jártam.

Ekkor eszembe jutott egy korábban az interneten olvasott cikk, miszerint egy franciaországi barlangot lezártak a turisták elől, mert a kilélegzett széndioxid tönkretette az alkotásokat. Nem készültem fel erről a barlangról otthon, de gyanítottam, hogy itt is ez a helyzet és csak reprodukciókat mutatnak be.

Ettől függetlenül hihetetlen műveket csodálhattam: szarvas, ló, bölény, és sok minden más. A kezdeti csalódottságom hamar elillant. A plafon csurig volt káprázatos rajzokkal. A végén még megtekintettem a gazdag anyaggal rendelkező őstörténeti múzeumot.

Barlangrajz az Altamira barlangban

Egyszer csak észrevettem egy térképet a prospektuson, amit jegyvásárláskor kaptam. Mutatta az eredeti barlangot. Ellavíroztam arrafelé, de le volt zárva az út. A pénztárnál aztán elárulták, hogy az eredeti barlang nem látogatható. Pech.

A barlang bejáratától két kilométer Santillana del Mar, és tíz percem volt arra, hogy elérjem a San Vicente felé tartó buszt. Kevés esélyt láttam arra, hogy fel tudok rá szállni, így nem erőltettem a futást. A busz azonban annyit késett, hogy a végén várnom kellett. San Vicente de la Barquera látogatása egy improvizáció eredménye. A korábban megtett Llanes-Torrelavega buszútvonal érinti ezt a települést és a buszból vonzónak ítéltem meg a helyet. Mivel egy egész délután a rendelkezésemre állt, bevállaltam ezt a túrát.

Maga a város semmi különös, ellenben a várdombon álló várért és templomért megérte idepottyanom. A várat a 13. században emelték a Gandarilla folyó torkolatánál, amelynek partján a ma is látható várfal húzódik. Az erőd őrtornyában múzeumot alakítottak ki kizárólag spanyol nyelven. A gótikus Santa María de los Angeles templomot századokon át építették. A templomhoz tartozó egyik épület homlokzatán látható egy hajó, amely a város tengerészeti hagyományaira utal. A település előtt az öblön keresztül átívelő soklyukú kőhídról szép kilátás nyílt az Oyambre természetvédelmi területre és a mögötte húzódó kantábriai hegyekre.

San Vicente de la Barquera, a várdomb és a híd

Délután öt körül már kirándulásom végső állomásán, Santanderben jártam. Hamar megtaláltam a panziót, majd fél órát azzal kínlódtam, hogy a gyenge térképen megtaláljam a turizmus irodát. Nagyon beleszerettem ezekbe az irodákba.

Aztán vettem egy jó adag jamón serranót (ejtsd: hamón szerránó), ami szinte kötelező, ha Spanyolországban jár az ember. Ezzel a fenséges, száraz pácolással készült sonkával le lehet venni a lábamról. És ez még csak az olcsóbbik verzió. A jamón iberico aztán tényleg mindent visz, egyszerűen felülmúlhatatlan, isteni eledel.

Santanderbe nem jöttem volna, ha nem innen indult volna a repülőm, de egy-két szép épületet és remek, homokos strandot itt is láttam. A belvárostól elég messze, egy a Santanderi-öbölbe nyúló kis félszigeten áll a Magdalena-palota. A 20. század elején építette a helyi önkormányzat, hogy elkényeztesse a spanyol királyi családot. Szerintem sikerült. Parkos, csendes helyen, három oldalról is tengerre néző szobákkal és termekkel nem nehéz kényeztetni. Némi angol beütést azért észleltem rajta.

Santander, királyi palota

A késői időpont miatt belülről nem tekinthettem már meg. Kaja, pia és meccsnézés maradt hátra egy bárban helyi menő arcokkal. A végén 20 eurócent maradt a zsebemben, azaz elég szépen beosztottam a pénzem.

Galícia, Asztúria és Kantábria: három csábító spanyol tartomány, saját nyelvjárással és sok-sok különlegességgel. No meg rengeteg élménnyel. És ha még jobb spanyol nyelvtudással felvérteztem volna magam, szenzációsabb lett volna. Az építészeti remekeket, a Picos de Europa vonulatait, a fenséges ízeket nehezemre esett itthagyni.

Minden jó, ha jó a vége. Aki nem hiszi, járjon utána. Aki elhiszi, az is. Adios.