Vizzavona – Onda táv: 10km

Szintemelkedés: 1221 méter
Szintereszkedés: 711 méter
Időtartam: 6 óra 45 perc

Az előző napi, Vizzavonában megszakadó rövid túra megrongálta a tervemet, ezért a GR20 legészakibb végén fekvő Calenzana helyett Haut Asco-t (ejtsd: öteszko) jelöltem meg kiszállópontnak. A kilencszáz méteren tanyázó Vizzavonát tartják az északi és a déli rész választójának, vagyis az innen északra eső szakaszok komolyabb fittséget igényelnek.

Ezt hamar megtapasztaltam, miután az első könnyed húsz perces reggeli lézengést hirtelen felváltotta a sebes lihegés és a sziklák között meredeken felkapaszkodó nyom. Óvatosabbra vettem a figurát. Vigaszul szolgált a mellettem lezúduló vízesés, amelyet az angolokról neveztek el: Cascade des Anglais (ejtsd: kászkád déz anglé).

A tornaóra a vízesést elhagyva enyhült. Egy katlanban találtam magam, amelyet minden irányból behemót kopár hegyek határoltak. Északról például a kétezer-háromszáznyolcvankilenc méter magas Monte d’Oro. Az ösvény a közben jobbra kanyarodó katlant követte, vagyis a Monte d’Oro a nyugati arcát is megmutatta.

A katlan – félúton az északi falon

A völgy brutál északi falát vettem célba. Nem egyszerű mutatvány felkászálódni és elfoglalni a Muratello pontot kétezer méteren. Az eddigi emelkedőkhöz képest ez fárasztott le leginkább, az égető nap sem kímélt. Gyakran előfordult, hogy kézzel segítettem az előrehaladást. Kétszer is pihenésre kényszerültem, igaz, az első alkalommal a természet hívott. A cirka négyszáz méteres szintkülönbséget másfél óra alatt másztam meg. Közel a tetőhöz átmenetileg megszűnt az ösvény jelleg, egyes turistajelzések nem várt helyekre kerültek. Fel-felmerült bennem a “mégis hogy?” kérdés.

Nagyjából akkor értem fel a Muratellóra, amikor kettőszáznegyvenhetet vert a pulzusom. Nemcsak a hátam mögött hagyott katlan hencegett világbajnok panorámával, hanem az előttem elterülő völgy és a távoli magas csúcsok is. No meg az Onda menedékház, amely eléggé pinduri ebből a magasságból.

A megpróbáltatások tovább fokozódtak egy őrült lejtő formájában. A murvás, aprókavicsos talaj simán elcsúszott a talpam alatt és ez mit sem változott a következő hétszáz méternyi ereszkedés során. Először hiányzott a bot. Annyi időbe telt lemásznom, mint fel. Az Onda menedékházhoz tiklépésben csoszogtam le.

Onda táborhelye pompásan füves, készségesen elnyelte a sátorkampókat és körbe volt kerítve, nehogy az éj leple alatt felfaljanak a bárányok. A főzőfülke is itt, az elkerített részben kapott helyet. Bár a nagy szél fellépett a sátorállítási tervem ellen, nem engedtem beleszólást. Amennyire csalódásra adott okot Onda élelmiszerkínálata, annyira lenyűgözött a főzte. Vacsorára kecskesajtos, spenótos cannellonit tálaltak a sajttál előtt. Mennyei ízek. A legfinomabb vacsora a két hét alatt. Nincs az a Michelin-csillagos séf, aki utánozni tudná.

Panoráma a Muratello pontról. Megvan az Onda tábor? Baloldalt szemben látható egy hosszú, csúcsra vezető csík: az az Onda tábortól induló következő adag.

Onda – Petra Piana táv: 10km

Szintemelkedés: 800 méter
Szintereszkedés: 390 méter
Időtartam: 5 óra 45 perc

Vizzavonai bevásárlásom során rájöttem, hogy a bagette-kolbász kombóval teszkósabban kijövök hosszútávon, mintha állandóan befizetnék egy hét-nyolc eurót kóstáló lekváros-pirítós reggelire. A durván tíz-tizenkét eurós kolbász ugyanis napokig kielégített. Bagettet a legtöbb hütte árult két-három euróért. Ha mégsem, előrecsomagolt szeletelt kenyeret biztosan.

Ezúttal egy kitérőt választottam. Ondától két nyom vezet a következő állomásig, vagyis a Petra Piana kunyhóhoz. Az egyik völgynek veszi az irányt, berombol az erdőbe, eloson a Meli vízesés mellett, majd hosszan felnyargal a Petra Pianához. A vízeséshez közeli híd ugródeszkaként is funkcionál, a bátrabbak fülig érő szájjal ugranak a patakba. Állítólag…

Én a kilométerben rövidebb, de talán fárasztóbb hegyimenetet válaszottam. Mindjárt az elején ezernégyszázhatvannyolcról felcsapattam kettőezer-huszonegyre. A lehető legmeredekebben. Szerpentin még csak véletlenül sem üdvözölt. A nyeregre érve egyből lecsapódott az állam a fenomenális panoráma láttán. Csupasz, szigorú sziklafalak és impozáns, kevés aljnövényzettel borított völgyek szerepeltek a repertoárban. Aztán belebotlottam egy megszállottan legelésző birka csordába.

Következett az etap fosósabb része, amikor a Bocca a Metáról szállingóztam le. Szerencsére az előttem haladókon kiült a tanácstalanság és szenvedtek egy kissé a járhatatlannak látszó, hirtelen négy-öt méternyit csökkenő szintkülönbséggel. Fentről alternativ utakat pásztáztam az egyszerűbb megoldás érdekében. Nem hiába. Mire a társak lemásztak a mini sziklaszoroson, a kerülőn játszadozva beelőztem őket és még egy kávét is lefőztem magamnak.

A gyalogút egy nyeregre navigált, ahol összetalálkoztam egy tehénnel. Alig két óra járásnyira a legközelebbi háztól bámult a végtelenbe. Ha dús legelőkre vágyott, igencsak eltévedt. Még túrabakancsa sem volt. A legenda szerint mióta a gazdája felterelte ide, bosszúból savanyú tejet ad.

Csavargó

A nyergen újabb mászásra került sor, a biztonság kedvéért olykor előkerült a kéz. Balra-jobbra szakadék és pompás kilátás. A túraútvonal letért a nyereg tetejéről a nyugati falára, majd sziklaoszlopok tövében, párkányokon folytatódott. Szerencsére legalább egy talpnyi hely mindenhol akadt. Némelyik túrajelzést a szakadék szélét ékesítette.

Egyszer csak felbukkant mögöttem egy csávó. Úgy ugrált a sziklákon, mint egy zerge. Simán lehagyott. Találkoztam vele kora reggel. Futott az ellenkező irányba, az Onda hütte felé. Tehát a két menedékház közötti távot ő oda-vissza előbb megtette, mint én csak oda. Talán az újságos fiú lehetett.

Fenn a nyergen

Aztán a nyugati falról áttértem a keleti oldalra, és a kitettség némileg alábbhagyott. Végül kilyukadtam a GR20 vonalán, de az elágazás nem mutatta, melyik irány navigál a Petra Piana táborhoz. A térképről mindez nem olvasható le. Egy, a GR20-at észak felé követő túrázólánytól kértem helyzetjelentést. Együtt estünk be a hegyi teraszon kialakított táborba.

Köves és murvás talaj fogadott, sátorpeckeimnek esélyt sem adott. Szikladarabokat állítottam be a sátor stabilizálására. A panoráma a közeli púpokra és völgyekre verhetetlen és könnyfakasztóan szép. A menedékház fedett teraszát azonban elzárták privát címszóval, ami a vendéglátók kissé leszarom magatartásával együtt kiverte nálam a biztosítékot. Hűsben szerettem volna ücsörögni. Amíg fel nem fedeztem a hostel étkezőjének székeit, kizárólag a fűre ülhettem le, igaz a hostel teteje nyújtott némi árnyékot. A fent említett felfedezés időbe telt, mert a hostelbe betérve csupán ágyakat pillantottam meg, nem számítottam étkezőre a kégli túlsó végében.

Ettől függetlenül a vacsora megint fenséges volt. Két adag csodásan finom sült szalonna, hozzá pedig lencseleves és kenyér, desszertnek pedig sajttál.

A Petra Piana ritkaságai közé tartozott az a vízvezeték szerelő, aki miután megbütykölte a bütykölnivalót, nem beült a kocsijába és elhajtott, hanem kezébe vette a túrabotot és odébbmászott. Ráadásul nem a kiépített turistaösvényen. Direktbe fel a Monte Rotondo gyilkos déli oldalán. Hová mehetett? Menetfúróért a hegytetőre?

Találkoztam egy adatgyűjtővel, aki a helyi nemzeti parknak dolgozott. Munkája abból állt, hogy járta a GR20-at, eltöltött három éjszakát mindegyik menedékháznál, kérdőíveket osztogatott a túrázóknak, majd pedig értékelte őket. Micsoda foglalkozás! A szerencsés válaszadók kettőt szippanthattak éjfél után az alpesi levegőből.

Ezt nyújtja a Petra Piana tábor – persze nem a lábbelire gondolok