Hoi An-i szállásunkat korán elhagytuk, hogy a 7:45-ös busszal eljussunk a hajdani fővárosba, Huébe. Beépített motoros emberkék járták az utcákat, és utasokra vadásztak. El is ejtettek minket. Ezek az emberkék intették le nekünk a buszt és segítettek a csomagokkal. Legalábbis segítettek volna, ugyanis a busz nem akart jönni.

7:45-kor mondja az egyik ürge, hogy a busz öt percet késik, mert karambol miatt akadozik a forgalom. Öt perc múlva újabb tíz percet mondott. Majd még párszor megcsillantotta saccoló képességét, de ekkor már tudtuk, hogy a fele sem igaz annak, amit mond. Ráadásul közben csatlakozott hozzánk egy ausztrál nő, akivel jókat kuncogtunk ezeken a beszólásokon. Mindig megszoroztuk kettővel a fickó által becsült várakozási időt. Kissé türelmetlenek voltunk, mert több időt szerettünk volna Huében tölteni.

Közben megjelent egy taxis. Mondtam a buszleintős csákónak, hogy elmegyünk taxival, de ingyen, mivel már kifizettük a buszjegyet. Értette a poént, röhögött is, de azért csak odahívta hozzánk a taxist, hátha lesz üzlet. Nem lett. Végül negyvenöt percet rostokoltunk.

A járaton eleinte az ausztrál hölgyeménnyel csevegtünk, akit szintén megérintett Hue történelmének szele. Mire odaértünk, eleredt az eső és ezt nem fogadtuk nagy lelkesedéssel.

Ez a város rengeteg látnivalót kínál, ilyenek például az egykori császárok síremlékei, vagy a hatalmas pagoda. Mi csak a citadellát, más néven a császári palotát akartuk megnézni. 1802-ben a Nguyen dinasztia került hatalomra, és kormányzásuk idején Hue volt Vietnám fővárosa. Ebből a marha nagy palotából irányították az országot. Az utolsó császár lemondása után, 1945-ben költözött a fővárosi cím Ha Noi-ba. A palotát körbevevő vizesárok és a vastag, masszív falak szigorú tekintettel néztek az arrajárókra.

Az ázott citadella udvara olyan benyomást keltett bennem, mintha ez a szigorúság máig hatással lenne. Alattvalónak éreztem magam és mintha tisztelegnem kellett volna egy császár előtt. Simán el tudom képzelni, hogy annak idején berezeltek a birodalom látogatói.

Hue, császári palota főkapuja

A hat méter magas, két és fél kilométer hosszú falak között több templom, pavilon és palota, valamint a kormányzói épület húzódik meg. Ugyanitt található a Bíborszínű Tiltott Város, amely a pekingi tiltott városhoz hasonlóan a császári család privilégiuma. Éppen ezért földi halandóknak máig belépni tilos.

A 20. századi háborúk során az épületek többsége elpusztult, vagy megrongálódott, ennek ellenére megérte meglesni ezt a világörökséget. Egy fél napot el lehet tölteni itt. Szívesen megkukkantottuk volna a többi nevezetességet is, de mivel egy újabb buszútra készültünk, nem maradt idő.

Hue, pavilon a tiltott városban

Az állomás irányában egy utcai árusnál olyan krémszerű levest ettünk, hogy azóta is nyaldossuk a szánk szélét. Kókuszos-földimogyorós. De a választékba sokféle, leginkább gyümölcsökből készült leves belefért. Nem is krémszerű, hanem amolyan kocsonyás állaga volt. Bevertünk fejenként két adagot. Pedig bűn koszos utcai főzőkocsiról árulta. Elsőre egy “úristen” szaladt ki a szánkon. Leellenőriztük a poharat, mielőtt rendeltünk.

Eztán következett a több, mint 700 kilométeres éjszakai buszozás, amely keresztezte az egykori demilitarizált övezetet. Ezt 1954-ben, a francia-vietnámi háború után hozták létre Dél-Vietnám és Észak-Vietnám között. Az övezet műemlékeit mi nagy ívben kikerültük, jót szunyókáltunk helyette.

Hue, pavilon a császári palotában

Pirkadatra értünk Hanoiba, ahonnan Ha Long-öbölbe, azaz az “alámerülő sárkány öblébe” igyekeztünk. Nem gondolkodtunk sokat a “hogyan továbbról”. Már leszálláskor a buszajtóban leszólított minket egy nő, hogy ő elvisz az öbölbe. Húztuk a fogunkat, mert ez ilyen csoportos, idegenvezetős történet lett volna, amit nem kedveltünk. Végül mégiscsak bevállaltuk, mert így nem vesztettünk időt. Egy óra múlva ismét egy buszon zakatoltunk Ha Long Bay irányába.

Három napos, két éjszakás csomagot választottunk, amelynek keretében az egyik éjszakát a hajón, a másikat egy szállodában töltöttük. A cél felé haladva az egyik település főútjának szélén egy család kutyát sütött nyárson. Az egész blökit felszúrták, csak a szőr hiányzott róla. Kerti party a javából!

Aztán beértünk a kikötőbe, és egy kis várakozás után kifutott a hajónk, mi pedig a fedélzetről kémleltük a tájat. Eléggé beborult és a köd is leszállt, tehát leginkább az orrunk hegyét kémlelhettük. A január már csak ilyen errefelé. A szürke árnyalatok nem is engedtek szép színes fotókat készíteni, vagy ha úgy tetszik, az idő tökéletes alkalmat kínált a sejtelmes, ködös képekhez.

Ha Long Bay szürkületben

Bár a látási viszonyok beszűkültek, mégis fantasztikus látványban volt részünk. Keresgéltük a legszebb szavakat, amelyek méltóak a táj leírására, de besültünk. Erózió bácsi szorgalmasan dolgozott a sziklákon az elmúlt néhány millió évben. Napsütésben biztosan szebb minden. Sziklaszirtek és lakatlan szigetek között lavíroztunk, amelyből állítólag többezer létezik. Mindegyiken kialakult egy kisebb dzsungel.

Fából készült hajónk először egy mészkőbarlangot rejtő szigetnél kötött ki. Mondanom sem kell, turisták ezrei hömpölyögtek a cseppkövek körül. A gagyiság küszöbét eléggé súrolta a színes fényjáték. Nem értem, miért jó, ha egy barlang pirosan, zölden vagy kéken van megvilágítva. Mintha diszkóban lettünk volna.

Ha Long Bay, mészkőbarlang

Aztán újból csordogáltunk egy keveset a vízből kiágaskodó mészkő falak között. Kikötöttünk az egyik úszó falunál, majd elhintették, hogy akár csónakázhatunk is a környék barlangjaiban extra öt dollárért. Senki nem vállalta be. Aztán mondta az idegenvezető, hogy ha veszünk halat a faluban, akkor azt elkészítik a hajón. Eleinte erre sem mozdult senki, de egy utastársunk végülis meggondolta magát. Már ugrott ki a hajóból, amikor az idegenvezető beszólt, hogy nincs idő, indulunk. Még jó, hogy nem hagytuk ott a srácot, akinek emiatt esélye nem volt halat vásárolni. Nyílván az a bizonyos csónakázás is valami villámakció lett volna.

Ha Long Bay, úszó halászfalu sziklaszirtek tövében

Egy ilyen vízen lebegő odút szívesen elfogadnék. A nap 24 órájában kint a tengeren, mészkősziklák tövében csakis jó lehet és nyugis. Valószínű nem az foglalkoztatna, hogy feltöltöttem-e a telefonomat, vagy hogy befizettem-e a csekkeket. Maximum egy vízijármű kéne, no meg némi halász felszerelés. Több ilyen vízen fekvő falu létezik itt az öbölben. A helyi szigetlakók halászatból, osztrigatenyésztésből és tengeri akvakultúrából tartják fenn magukat. Persze vannak olyanok is, akik bambuszból készült csónakjukból gyümölcsöt tukmálnak turistákra. Erre egyébként láthatóan a kisgyerekeket is megtanították.

Ha Long Bay, gyümölcsöt áruló gyerkőcök

Érdekesség, hogy a 20. századi francia gyarmatosítás fedezte fel az úgynevezett ha long kultúrát. Előtte ősi módszerekkel vadásztak, halásztak és gazdálkodtak. A franciák hatására kezdtek el fejlettebb eszközöket készíteni.

Ha Long Bay, úszó falu

Fél 6 körül horgonyoztunk le valahol a semmi közepén. Felszolgálták a vacsorát, aztán jöhetett némi lazítás. A kaja az egész utazás alatt finom volt, de adagra nulla. Este tintáztunk egy keveset, és az alkohol elfeledtette, hogy kevésbé telt meg a gyomrunk. Elég jól összejött a banda és amolyan ismerkedési estet tartottunk: olasz, chilei, francia, kínai, holland, és ausztrál kalandorok sztorijaitól pezsgett a hajó. No meg a magyarok történeteitől, hiszen mi sem maradtunk ki a buliból.

Már közeledett az alvás ideje, amikor is észrevettük, hogy a mi fürdőszobánkban nem akar a meleg víz előkerülni. Reklamáltunk, érkezett is az ellenőrző brigád, de képtelenek voltak megoldani a problémát. Már-már fagyközeli hőmérsékleten hideg vízben fürdeni nem éppen mulatságos karnevál. Ugyanis közben az idő és vele együtt a kabinunk is lehűlt. Ez utóbbi benne volt a pakliban, tudtuk, hogy senki nem fog szenet lapátolni vagy fát hasítani nekünk, csak hogy melegebb legyen. Vacogva gubóztunk a paplan alá.