A borús, ködös januári Ha Long-öbölben eltöltött második nap kajakozással és Cat Ba sziget meghódításával kötöttük le magunkat. A szállásul szolgáló hajó brutál hideg kabinjából azonban alig bírtunk kikecmeregni.

Aki aludt dermesztő helyen, tudja, reggelre mennyire csipás az ember szeme. Mi alig láttunk tőle. A reggelinkhez majdnem pontírást kértünk, hogy meg tudjuk állapítani, mit eszünk.

Ha Long-öböl, erre a látványra keltünk

A délelőttre beszervezett, de idegenvezető nélküli kajakozásra csupán harminc perc jutott. Ennyi idő alatt a Ha Long-öbölnek csak egy nagyon apró szegletét evezhettük körbe. Az öböl látványos sziklaszigetei közel állnak egymáshoz, és a partok közelsége miatt látványosságra számítottunk. Mondjuk egy barlangra. Mivel nem készültünk fel és kalauzaink sem ajánlottak semmit, a vakvilágba tartottunk. Semmit sem sikerült feltárni. Ettől függetlenül a sziklaszirtek közötti kajakozás megfogott, naposabb időben szívesen szánnék rá egy hetet.

Miután visszatértünk a hajóra, elvitorláztunk Cat Ba szigetre. Cat Ba az 1500 négyzetkilométeren elterülő Ha Long-öböl legnagyobb szigete és azon kevesek egyike, amelyik lakott. Cat Ba nagy része természetvédelmi terület tele barlangokkal, strandokkal, gyertyafa- és mocsári fűz erdőkkel, mészkőkarsztokkal.

A kikötőben buszra váltottunk és meg sem álltunk egy kirándulóhelyig. Dombmászást szerveztek nekünk. Büszkén jelentem, én értem fel elsőként a domb kilátójába, nagyjából 15-20 percnyi gyors séta után. Öcsém is sikeresen teljesítette a küldetést, bár kapkodta a levegőt, mire felért. A kilátóból a sziget távolabbi, sűrű növényzettel és felhőzettel borított, üdezöld dzsungeleire vethettünk pillantást.

Cat Ba sziget, dzsungel

Lefelémenet megragadtam az alkalmat, hogy hintázzak az erdő rengeteg indáinak egyikén. Mondhatnám, hogy egy indát is megragadtam, nemcsak az alkalmat. Miután minden lütyő leért a hegyről, elszállítottak minket Cat Ba városba. Itt töltöttük a második iccakát. Az idegenvezető egy újabb 4 dollárért hajóutat szervezett egy majmok által lakott szigetre. Mi ehelyett felfedeztük a környéket. Nem gondoltuk, hogy még egy fizetett túra a kedvünkre lenne. Ráadásul tanultunk a korábbi majmos attrakciókból.

Kiváncsiságból beugrottunk egy szépségszalonba és megkérdeztünk egy fodrászcsajt, milyen messze van a majomsziget. A hozzá legközelebbi kikötőt egy kilométerre saccolta. Közben odajött egy helybeli, aki felajánlotta, hogy elfuvaroz minket cirka 0,75 dollárért. Hát ez a különbség, ha magad próbálkozol, vagy ha megszervezik neked. Nem éltünk a lehetőséggel.

Biciklit béreltünk helyette. Na, ez egy érdekes történet. A városka tengerparti utcáján találtunk egy kölcsönzőt. Kifizettük előre a bérleti díjat, majd amikor a néne előrántotta a két bringát, észrevettük, hogy az egyiknek a kereke teljesen, a másiknak a kereke pedig félig lapos. A pumpát persze nem találta. Ekkor adott némi pénzt, és megkért, hogy tekerjek el a piacra, hogy ott majd felfújják a gumit. Míg más zöldségért jár a piacra, én biciklibe való levegőért igyekeztem oda.

A tesóm által kiválasztott, félig lapos kerekű paripával, lapos kerékkel a kézben gurultam el. A piacon azonban egy árva lélek sem lézengett. Végül aztán kiböktem egy motoros üzletet a közelben, ahol átszámítva 5 amerikai centért fújták fel a gumit. Mindhiába, mert egy lyuk tátongott rajta. Szóval kibújt a szög a zsákból, meg valószínű egykor ebből a kerékből is. Az a “hatalmas köteg” lóvé, amit levegővásárlásra kaptam, új gumira nem volt elég. Így hát visszavittem a lyukasat a kölcsönzős nőhöz, aki csodák csodájára visszaadta a bérlésért leperkált pénzünket.

Kicsit megmosolyogtató sztori. Még jó, hogy nem küldött el utána gumit venni. Vagy akkor már be is vásárolhattam volna neki a következő pár napra. A másik meg az 5 centes levegő. Ami durván 12 forint, vietnámiul meg uszkve 1100 dong. Csupán tizenötször kevesebb, mint amennyibe a fentebb említett kikötői fuvar került volna. Vajon mennyi lehet a levegőnek kilója? Akármennyit lehet fújni 5 centért? Mennyi lehet a beszerzési ár? Jópár kérdést felvetett ez az üzlet. Mindegy, ez is a kaland része.

Szóval lemondtuk a bringázást és helyette gyalogtúráztunk a környéken. Útközben láttunk két kutyát, akik össze voltak ragadva a seggüknék. Amikor az egyik fordulni akart, akkor fordult a másik is. Eléggé fejtörő látványnak bizonyult. Máig nem értem, mit láttam. A gyalogtúra nem volt semmi különös. Érintettünk egy kis pagodát egy domb tetején, ahonnan pazar, de kissé szürke kilátás nyílt az öbölre.

Cat Ba sziget, kilátás Cat Ba városra és az öbölre

Majd elgyalogoltunk Ben Beo városrész kikötőjébe, a környék szigeteire induló hajók állomására. A majmok szigetére szervezett csoportos hajótúra résztvevői is megfordultak itt. Az okosak viszont sznorkel felszereléssel a fejükön innen indulva fedezik fel a környék vízi világát. Napsütésben eszméletlen szép lehet a táj, nekünk sajnos ebből nem jutott.

Ellenben megtaláltuk Munkácsy Mihály Rőzsehordó nő című festményének alanyát. Azóta persze átöltözött, de felismertük. Ott pihengetett az út szélén, és a rőzséit rendezgette. Próbálta magát ferdeszeműnek álcázni, de mi nem dőltünk be eme ócska trükknek.

Cat Ba sziget, rőzsehordó nő

Koraeste öcsém a pihenést válaszotta, én meg visszamentem a szépségszalonba ismerkedni. A csaj, aki még délután útbaigazított minket, aranyos volt és közvetlen. Gondoltam, “tanulok” némi vietnámi szót tőle, de aztán a vendégei miatt nem jutott sok ideje rám. Ja, citromfüves vízzel mosta a vendég haját, miközben a száján ott feszített a szmog ellen használt, textil szájmaszk. Szívesen maradtam volna még, de a kommunikációnk nem fejlődött, így inkább visszatértem a szállásra.

Éjjel összeverődött két banda és ismét tintázás következett egy helyi bárban. Mi svájci és vietnámi turistacsajokkal vettük fel a kapcsolatot. Nem ugyanazon a hajón utaztunk, de ugyanazt az útvonalat jártuk.

A tengerparti Cat Ba sétánya

Hajós túránk utolsó reggelén a következőket vittük be a gyomrunkba: egy kifli lekvárral és egy banán. Micsoda “kalóriadús” menü! A “bőség” zavarától hirtelen nem tudtam, hogy a banánra kenjem a lekvárt, vagy a kiflire. Úgy gondoltuk, hogy ez az adag még a fél fogunkra sem elég, ezért némi élelemért kajtattunk. A szállodával szemben találtam egy boltot, ami drágább volt, mint egy londoni. Majdnem 1,5 fontba, azaz mintegy 600 forintba került egy Snickers csoki.

Aztán felpattantunk a hajóra, ahol újból találkozott a két banda és együtt úsztunk vissza a vietnámi anyaföld felé. Méghozzá az előző este megismert, mindenre nyitott vietnámi turistacsaj társaságában. Sokat mesélt az itteni életről, amit ő nem szeret. Állítólag Vietnámban nem kapnak nyugdíjat a nyugdíjasok, kivéve ha hivatalnokként dolgoztak korábban.

Közben terv kezdeményezések motoszkáltak a fejünkben. Sa Pa hegyvidéket néztük ki. Ennyi tenger után más nem jöhetett szóba, csak a hegyek. Ezenkívül már nagyon akartuk látni a veterán vietnámi harcosokat, Chuck Norrist és Robin Williamset. Mivel útunk során eddig még nem találkoztunk velük, biztosra vettük, hogy a hegyekben rejtőzködnek. Még a hajón megkérdeztem az idegenvezetőt, hogy esetleg a cége el tudna-e minket vinni Sa Pába. Sajnos nem volt szabad hely. Ez aggodalomra adott okot. Alighogy visszaértünk Ha Noiba, Sa Pa túra után kutakodtunk.

Ha Noi, utcakép

Jó pár nappal ezelőtt egy ausztrál nővel utaztunk Huébe és ő ajánlott egy panziót Ha Noi-ban. Megtaláltuk, beugrottunk és jól tettük. A panzió góréja kapcsolatban állt cégekkel, akik árultak utat a hegyekbe. Nem sokat teketóriáztunk. Azért foglaltunk megint szervezett kirándulást, mert két éjszakára családnál akartunk megszállni. 3 nap, 4 éjszakás opciót válaszottunk, amelyen az első és az utolsó éjszakát a buszon töltöttük.

Mivel már szabadságunk végefelé jártunk, ekkor már azt is tudtuk, hogy a hegyek után itt a fővárosban, Ha Noiban telepedünk meg. Ezért ebben a panzióban rákérdeztünk a szobaárakra is. A fentebb említett ausztrál útitársunk 16 dollárért szállt itt meg, ezért meglepően suhant el a fülünk előtt egy 20 dolláros ajánlat. Miután útitársunkra hivatkoztam, lecsökkent az ár 17 dollárra. Aztán mégsem kötöttünk üzletet, gondoltuk, majd csak lesz valahogy.

Pár óra múlva már az éjszakai buszon ültünk, méghozzá mezítláb. Az ajtóban ezúttal is levetették velünk a cipőt. Mivel előző este fürödtem utoljára, érdekesnek és szagosnak ígérkezett az utazás. Beszálláskor a buszsofőr fószer szigorú ülésrendben gondolkodott. Ezúttal nem ülhettünk oda ahova akartunk. Oda kellett telepednünk, ahová mondták. Pedig helyjegynek se híre, se hamva. Nekem egy határozott mutatóujjat kellett követnem, amely a leghátsó sorba küldött. Ez azt jelentette, hogy az öt egymás mellett lévő férőhely egyikét utalták ki.

Ez nekem nem tűnt szimpinek, mert nem akartam úgy aludni, hogy mindkét szomszédos fekhelyen terpeszkedik valaki. Átültem máshova, ahol csak két férőhely volt egymás mellett. Erre a tag tiszta idegbeteg lett. Angolul nem tudott, csak mutogatott ellentmondást nem tűrően. Meg a mobiljával hadonászott. Gondoltam fel akart hívni valakit, talán valamelyik elvtársát, mert nem engedelmeskedtem. Mindegy, nem ültem át, a mandró, meg ha nehezen is, de lenyugodott. Pedig hogy panaszkodott!

Ahogy említettem, ebben a járgányban kettesével, egymás után helyezkedtek el a fekhelyek, illetve a leghátsó sorban öt ilyen állt. Mint ahogy egy normál buszban az ülések. Nem tudjuk, hogy a lábszagnak köszönhetően-e, de sikerült egészen Sa Páig szunyókálnunk.

Sa Pa, rizsföldek