A második, Nha Trangban töltött nap úgy gondoltuk, hogy a buddhista szent helyekből elég. Beneveztünk egy egész napos tengeri túrára. Majd egy éjszakai buszozást kibekkelve Hoi Ant és a My Son műemlék komplexumot fedeztük fel.

A rengeteg pagodát látván annyira megvilágosodtunk, hogy alternatív programokra vágytunk. Ötlet híján egy utazási iroda hajókázós ajánlatára csaptunk rá. Meglepetésre egy orosz csoporthoz csatlakoztunk és együtt süvítettünk a tengeren. A vietnámi túravezető, miután elmondta a tudnivalókat a hajón, nekiállt énekelni és énekeltetni. Hogy múljon az idő. Hogy oldjuk a feszültséget. Sok ruszki belement, a produkciót kettes alával értékeltük. Teljesen gáz volt.

Három szigetet érintettünk. Az elsőn struccokat és őzeket nézegettünk. Már aki nézegette őket. Ekkor úgy éreztük, a második desztináció csak jobb lehet. Szervezhettek volna egy futóversenyt az emberek és a struccok között, hogy izgalmassá tegyék napot. Vagy legalább Vietnámban honos állatokkal pakolták volna meg a szigetet. A strucc meg az őz aligha ilyenek.

Bár utólag azt olvastam, hogy sokezer évvel ezelőtt létezett egy ázsiai struccfaj, amely a mai Kína területén futkározott. Ez a faj azonban kihalt. Vagy mégsem? Esetleg akadt egy strucc, amely eldöntötte, hogy nem hal ki és utódokat hoz létre a turisták kedvéért?

Ez a program eléggé horzsolta a gagyiság küszöbét. Vártuk, hogy újból ringatózhassunk a vizen. Aztán kikötöttünk az Orchidea Patak nevű szigeten. E név vietnámi verzióját nem ismerem, angolul viszont Orchid Stream.

Orchidea Patak sziget tengerpartja

A szervezők igen gazdag programot állítottak össze nekünk: akinek kedve támadt, megülhette a struccot vagy az elefántot. Na, ez az állati show mókásabbnak ígérkezett, de mi inkább az utóbbit választottuk. A strucc és az elefánt nem feltétlenül azért él a Földön, hogy ráüljünk, bármennyire kacagtató is. “Zs” opcióként a hegymászás jöhetett szóba, mi ezt preferáltuk.

Szóval elindultunk dombnak fel. Csak mi ketten, ugyanis orosz pajtásaink a cirkuszt választották. Két gyönyörű vízesésért másztunk egy keveset a sűrű, kissé párás erdőben, amiről az utazási irodában szereztünk tudomást. Egy keskeny patak csordogált le a magasból, és helyenként pici zuhatagok és medencék alakultak ki. Az alsó vízesés megtekintése után megcéloztuk a felsőt és a vele együtt járó szintkülönbséget. Pulzusunk rakoncátlanná vált. Közben eljött az ebédidő, így szépen lecsorogtunk a hegyről. Teljesen korrekt programot válaszottunk magunknak, pazar, szinte érintetlen helyen jártunk.

Az ebédet egy part melletti menzán lapátoltuk, méghozzá az órát lesve. Sok időt nem szánhattunk rá. Teli gyomorral visszaszálltunk a hajóba, és úgy jutottunk el a harmadik, azaz a Majom szigetig, hogy senki sem látta viszont az ebédjét.

Majmok bolygója, orvosi vizsgálat

A Majom sziget, vagy más néven a To Lao teljesen majom uralom alatt állt. Mégpedig makákó uralom alatt. Egy állatshow-val akartak minket szórakoztatni az illetékesek: kutyák, és makákók mutatták be tudásukat, mint egy cirkuszban. Erre nagy ívben pottyantottunk. Helyette felfedeztük a területet, és megkerestük a többi emberszabásút. Napokig elbohóckodhattunk volna ezekkel a majom majmokkal. Kész kabaré.

Makákó

A túra “legkeményebb” része, vagyis a hazaút következett: a túravezető nótás kedve nem lankadt, ráadásul a sok ruszki vendég miatt ezúttal ruszki dalokkal jött elő. Erre persze többen követték őt és dalra fakadtak. Nem hittem a fülemnek. Majdnem visszazavartam mindenkit a majmokhoz kultúrálódni.

A hajókirándulásról a buszpályaudvarra igyekeztünk, hogy megkezdjük első éjszakai buszos utazásunkat. Remek kis mókáról szereztem élményeket. A buszba emeletes ágyakat építettek be. Ülés egy szál sem. Már az ajtóban levetették velünk a cipőt, így érdekes szagok csapták meg az orrunkat. A szag ellenére nem aludtam jól, mert a buszos állandóan dudált.

A dudálás népszokássá nőtte ki magát Vietnámban. Az ok pedig az összevissza közlekedő motorosok. Bár a sofőrök néha akkor is dudálnak, amikor nincs veszély.  Fél óra buszozás után egyszer csak megfordultunk, visszavitorláztunk jó néhány kilométert, aztán megint megfordultunk. Eltévedhetett a sofőr? Esetleg valami vagy valaki lemaradhatott a járatról? Nem derült ki.

Éjszakai buszjárat

Reggelre értünk Hoi An-ba. Szállást hamar találtunk, így vidáman neveztünk be egy újabb túrára, amely egy régi hindu templomromhoz, a My Son-hoz (ejtsd: mi szon) invitált. Öt dollárért árulták a túrát a szálláson, vezetővel, utazással, belépővel. Le is raktuk a lét.

Miután felszálltunk a műemlékhez vezető buszra, az idegenvezető kért még öt dollárt fejenként annak ellenére, hogy már fizettünk. Felvilágosított, hogy az csak az utazás és az idegenvezetés ára, a belépőjegy árát nem tartalmazza. Felkaptam a vizet, mert a szálláson más információt kaptunk. Vitázni kezdtem az idegenvezetővel. Végül nem fizettük ki az extra felárat, hanem a templomrom pénztáránál váltottuk meg a jegyet. Féláron, fejenként 2,5 dollárért. Persze az idegenvezető nem díjazta a produkciónkat.

Mivel vezetőnk kissé gyorsan haladt a csoporttal és nem érdekeltük őt, egy másik csoport kalauzához csatlakoztunk, aki egyébként mintha részletesebben ismertette a szent hely történetét. Később tőle is elváltunk és inkább fotózási óhajunkat elégítettük ki.

Ezekben az idegenvezetős turákban az a baj, hogy nem tölthetsz el annyi időt az adott helyszínen, amennyit akarsz. Alig hagynak fotózni. Mihelyt elmondják az érdekességeket, sietni kell a következő helyre. Bár kétségtelen, hogy hasznos információkról maradhatunk le, ha nem tartunk az idegenvezetővel.

My Son emlékmű

A lényeg, hogy élveztük a szabadságot a kegyetlenül borús időben. A négy hindu emlékműből álló komplexum romosabb, de kissé távolabbi részeire is eljutottunk, ahol egy csoport sem fordult meg. Nem csoda, hogy lemaradtunk a visszaútról. Az eredetileg hozzánk rendelt idegenvezető cseszett megvárni minket. Így megkértük azt, akihez korábban átszegődtünk történeteket hallgatni, hogy vigyen minket vissza Hoi An-ba. Szerencsére teljesítette kérésünket és ingyen felszállhattunk a buszára.

My Son emlékmű

Na, de álljon itt néhány szó My Son romjairól: hasonlóan az előző részben említett Po Nagar szentélyhez, My Sont is a Közép-Vietnámot egykor uraló, hindu vallást gyakorló cham náció építette. A 4. és a 13. század között My Son volt a cham birodalom legfontosabb vallási központja. Ami Kambodzsának az Angkor Wat, az Vietnámnak a My Son. Téglákból, de habarcs hozzáadása nélkül építkeztek és az egyik legfőbb hindu istenségnek, Visnunak szentelték. Az első templomot Bhadravarman champ király építtette és az uradalom fénykorában több, mint hetven templomnak adott otthont. A viet néppel vívott háborúk során, illetve a cham birodalom bukása után a komplexum pusztulni kezdett és manapság csak romok láthatók. Ettől függetlenül érdemes felkeresni, a világörökség része.

My Son emlékmű

Hoi An városát szintén a cham nép alapította és tette annak idején kereskedelmi központtá. Teljesen más stílusú és hangulatú, mint az eddig látott vietnámi települések. Aranyos, sárga, kétszintes házak sorakoztak a régimódi, szmog mentes környezetben. Nem bűzlöttek motorszerelő műhelyek a központban, senki nem dudált. Egy szerethetőbb és élhetőbb helységet ismertünk meg.

Hoi An, négy hajóorr

Az áram éppen kimaradozott, és ez estefelé még érdekesebbé vált. Beugrottunk egy ajándékboltba, de a sötétben nem láttunk semmit. Találkoztunk egy banánt áruló, bételt rágó asszonnyal. Fogai már kihullottak, szája teljesen befeketedett, de szívta a cuccot rendületlenül. A bételrágás a cigarettázáshoz hasonlóan káros élvezeti cikk. Csakhogy a bételpálma levelébe becsomagolt, apróra törött bételdió és egyéb fűszerek tönkreteszik a fogakat és rákot okozhat.

Egy utcai mozgó árustól eszméletlen finom kókusszal töltött fánkot vettünk. Miután beburkoltuk, rájöttünk, hogy repetáznunk kéne. De úgy másnap reggelig, annyira ízlett. Ahelyett, hogy a város érdekességeit kerestük volna fel, nyomozni kezdtünk az árus után. Fel-alá kajtattunk, a központ minden utcáját végigjártuk. Hosszas kutakodás után bukkantunk rá, így tovább élvezhettük a mennyei falatkákat.

Hoi An, Trán Phú utca

Hoi An, sorház a francia gyarmatosítás időszakából, vagyis nagyjából a 19. század végéről

Hoi An, vendéglő a kikötőnél

Csámcsogva vettük szemügyre Hoi An nevezetességeit és kóvályogtunk a francia gyarmatosítás idejéből származó épületek között. Nem éltünk az információs bódék által kínált, több pagodát és műemléket bennefoglaló jegycsomaggal.

A város szimbóluma a fedett japán híd. 1590-ben az itteni japán közösség emelte. Valaha Hoi An fontos kikötőváros volt, ahol mindenféle nemzet hajója megfordult. Köztük a japánoké, akik kereskedőházakat is nyitottak.

Hoi An, japán híd

A kínai közösséghez a Phuc Kien pagoda köthető. Az eredeti, a vietnámiak által emelt imaházat egy vihar elpusztította. A ma látható Phuc Kient egy kínai kereskedő család húzta fel 1697-ben. Nemcsak imádkozásra használják, hanem gyűlésekre is. Védőszentje a tenger istene, Thien Hau. Rengeteg állati szimbólum díszíti a belteret: sárkány, unikornis, teknős és főnixmadár. A hátsó udvarban további három gyönyörű oltár bújik meg.

Hoi An, Phuc Kien pagoda kapuja

Megkukkantottuk a Népművészeti Múzeumot. A százötven éves, egykor kínai kereskedőházként szolgáló épület tárlata segít megérteni a helyi kultúrát, népviseletet. Nem egy gazdag kiállítás, de a régi fa vitorlás bárka nagyon tetszett.

Miután végigjártuk a szentélyeket, a tengerpartra gyalogoltunk. Az odavezető utat a gyenge minőségű térképünk három kilométer hosszúra tippelte. Volt vagy hat. Útközben kérdezgettünk embereket, hogy jó felé megyünk-e. Ők is mondták: még egy perc és ott leszünk. Volt vagy tizenegy perc. Besötétedett mire odaértünk, sok mindent nem láttunk a sós vízből. Nagyobb élmény nélkül kullogtunk vissza a központba. Vacsorára nemcsak az étvágyunk jött meg, hanem az áram is. Természetesen egy-egy tál pho levest kanalaztunk, mielőtt nyugovóra tértünk.