Ezúttal hamar keltünk. Ho Chi Minh Cityből a Mekong-deltába indultunk. Előbb helyijárattal elzötyögtünk a buszpályaudvarig. A sofőr melletti ülés szabad volt és mi ezt választottuk. Ismét megtapasztaltuk a káosznak látszó, de működőképes közlekedést. A vietnámi helyijáratok sajátossága, hogy irányváltáskor az indexlámpák villogását szirénázó hang kíséri. 

Szintén egyedi, hogy valamennyi sofőr és motoros előbb a dudát nyomja és csak aztán a féket. A nagy szmog miatt a polgárok egy orvosi maszkhoz hasonló ruhadarabot hordanak.

Szépen cammogva megérkeztünk a buszpályaudvarra, ahol néhány fószer elkapott minket. Próbáltak elcsalni a Mekong-deltába hetvenezer dongért. Gondoltam, előbb körbenéznék, ki mennyit ajánl. Végül őket választottuk. A Mekong-deltában fekvő Vinh Long-ba tartottunk. A közel száznegyven kilométert három és fél óra alatt tettük meg.

A vietnámi település szerkezet teljesen más, mint amit Európában megszokhattunk. Minden egyes település eszméletlen nagy területen fekszik, szinte végeláthatatlanok. A Lonely Planet könyv több városról mutat be térképet. Ezeket tanulmányozva nem tűnik nagynak egyik település sem, de valójában a rengeteg ház miatt ezek a térképek kissé csalókák.

Egyszer csak észrevettem egy kilométer követ az út szélén, és mutogatással megkérdeztem a mellettem ülő vietkongot, hogy Vinh Long-ban vagyunk-e. Ott voltunk. Sőt a központot rég elhagytuk. Szerencsére a ferde szemű szólt a sofőrnek, hogy álljon meg. A pilóta megfeledkezett rólunk. Battyoghattunk vissza a már-már az Óperencián túl fekvő centrumba.

Ezen a településen az úszó piacot akartuk megnézni. Szállást nem foglaltunk, de simán találtunk. A hotelből kijövet elkapott egy nő az utcán, aki felajánlott egy másnap reggeli túrát az úszó piacra. Mi úgy gondoltuk, hogy azonnal, a tűző délutáni napsütésben mennénk. Megegyeztünk. Beültünk egy ladikba, egy öreg tata beindította a hajtóműveket és hajókáztunk egyet az undorítóan barna folyón vagy másfél órán át. A folyóparton bádoglemezekből készült, cölöpökön álló, lakóháznak látszó tákolmányok sorakoztak. Alattuk-előttük csónakok rostokoltak. Úszó piacot azonban nem találtunk. A közös nyelv hiánya miatt nem igazán kaptunk választ kérdéseinkre.

Ehelyett kikötöttünk egy parkos helyen, szintén cölöpökön álló vityillók közelében. Bár az úszó piacot nem kárpótolta, legalább találtunk árusokat. Meghívtak valami különleges, mézes-kókuszos finomságokra, meg végignézhettük, hogy készítik a vietnámi chipset.

Készül a vietnámi chips

Cserébe nekünk vennünk kellett volna valami csecsebecsét, de nem vettünk. Az eladók talán már kiheverték ezt a traumát. Szóval visszarobogtunk Vinh Longba, ahol a túra végén megtudtuk, hogy az úszó piac csak délelőtt üzemel, de leginkább kora reggel.

Miután visszaértünk a városba, a helyi bazárban kajáltunk, ahol sok helybeli is megfordult. Nem tudom mit ettünk, de finom volt. Bizton állíthatom, hogy autentikus gasztronómiai élményekkel gazdagodtunk. Ugyan leírták nekem vietnámiul a kaják nevét, és próbálták elmutogatni, hogy miből készül, de nem jutottunk sokra vele. Mindenesetre élveztük, hogy egy kissé belecsöppentünk a helyiek életébe.

Este egy tanulmányutat szerveztünk a buszállomáshoz: a Can Tho (ejtsd: kán thő)-be induló járatok menetrendje érdekelt minket. Ennek a városnak a közelében egy híresebb és nagyobb úszó piac található. Buszpályaudvar nem lévén megközelítettünk néhány parkolóban kártyázó ürgét. Még be sem köszöntünk, amikor az egyik fószer felállt a kártyapartiból és megkérdezte, hova akarunk menni. Miután anyanyelvi szinten kimondtuk Can Tho városának nevét, üzletet kötöttünk. Negyvenezer dong (azaz kb 2 dollár) beszerzését javasolta és egy reggel hét órai indulást.

Vinh Long, piaci étkek

Reggel 6:45-kor épp hogy elértük az elvileg 7 órakor induló buszt és negyvenezer dong helyett ötvenezer dongot követeltek tőlünk. A negyven kilométeres távot egy óra húsz perc alatt zavartuk le. Közben egyszer át kellett szállnunk és újból jegyet vennünk. Magyarul az elővételben megváltott jegy nem Can Tho-ig szólt.

Az átszállás után az új sofőr is tarotta a markát. Nálam viszont csak nagy címletek lapultak, a jegyértékesítő elvtárs pedig nem tudott visszaadni. Végül a mellettem ülő vietnámi csaj fizette az utamat. Micsoda meglepetés.

Alighogy megérkeztünk Can Tho-be, ránkugrott egy nő, aki felajánlotta, hogy elvisz minket két piacra, valamint a csatornákba. Még csak szállást sem kerestünk előtte. Az a piac, amit látni akartunk, nyitva volt. Folyásirányban vagy fél órát hajóztunk érte.

Az emberek összegyűltek egy állandó helyen a Mekong folyón és csónakokból vagy hajókból árulták a gyümölcsöt meg a zöldséget. Kalauznőnk vett nekünk egy eszméletlen finom ananászt, amely benne volt a túracsomagban. Majd elélveztem, annyira jólesett.

Mekong-delta, kofák az úszó piacon

A Mekong-delta Vietnám legfontosabb mezőgazdasági és akvakultúrális régiója. Rizstermelésben szinte verhetetlenek. Sok vietnámi kofa hajón lakik és életüket nagyban a folyó határozza meg. Míg az utazóknak ez a piac különlegesség, addig a helyieknek ez biztosítja a megélhetést. Az eladó és a vevő is csónakon közlekedik. Messziről megállapítható, ki mit árul. A sok ladik miatt már-már dugó alakul ki a folyón. Érdekes jelenség.

A másik piacra már későn érkeztünk, de ismét elhaladtunk néhány szegényes, de érdekes vityilló mellett. Utána a csatornák felé kormányoztunk, amelyből rengeteg van errefelé. Kész labirintus az egész. Méghozzá mocskos, szemetes labirintus. Fotózásra nem alkalmas. A vezetőnk öt percenként állította le a csónak motorját, hogy leszedje a fennakadt nylon acskókat a propellerről. Bíztunk benne, hogy eljutunk egy krokodilfarmhoz is, de ezt sajnos nem láttuk.

Mekong-delta, virágkereskedők

Útunk egy folyóparti vendéglőbe vezetett. Alig vártuk, hogy megszakítsuk az utazást. Kezdtünk megsüketülni a motor zajától. Nagyon szívélyes, kedves emberek fogadtak minket. Helyben tenyésztett elephantear fish-t ettem (nem tudom a magyar nevét, hacsak nem szó szerint kell lefordítani. Ebben az esetben elefántfül-hal).

Ez egy mekong-deltai specialitás. Köretként rizsát és zöldségeket tálaltak, meg még valamit. Ez a valami egy zsírpapírnak látszó kaja volt. Ebbe kellett belegöngyölnünk a halat, a rizst meg a többi cuccot. Persze ezt úgy mutatták meg, miután látták, nem boldogulok és nem értem, mit kell csinálni a tányéron ülő dolgokkal. Magyarul megtanítottak enni. De arra még ezután sem jöttem rá, hogy ezt a papírizét is dézsmálható. Talán rizsből, vagy rizspapírból készült étek lehetett. Megkínáltak gyümölcsökkel, amiket nem is láttam előtte. A közös nyelv hiánya miatt a gyümölcsök neve nem lepleződött le. A banánt viszont felismertük, amely itt nagyon apró, és igen ízletes.

A vendéglő végében álló bungiban megszállhattunk volna. Klasszul megcsinálták. De akár a szabad ég alatt, függőágyon is aludhattunk volna. Gondoltuk, ez nekünk való. Le is akartuk foglalni, de a túra még pörgött tovább. A motoros bárka sofőrjének próbáltuk ugyan elmagyarázni, hogy mi visszajönnénk, gyenge vietnámi nyelvtudásunkkal nem sokra mentünk. Nem is jutottunk vissza. Kár. Mocskos vizeken repesztettünk vissza Can Thoba.

Nagyon szép táj lenne, ha törődnének a környezettel. Pláne, hogy a világörökség része. Pálmafák lógtak a folyó fölé, amolyan alagutat képezve.

Mekong-delta viskói

Amint kikötöttünk, szállásért ácsingóztunk. Hamar találtunk egyet, aztán felfedeztük Can Tho belvárosát. Igényesebb és szebb, mint Ho Chi Minh City és még csak nem is annyira zsúfolt. A házakat sokkal jobb állapotban találtuk. Ráadásul sütött a nap, kékellett az ég, és semmi szmog. Imádtuk.

Can Tho a Mekong-delta gazdasági, kulturális és technológiai központja és egyben legnagyobb városa, egymillió körüli lakossal. Esténként fellendül a városi élet, a helyiek ellepik az utcákat, hogy lazuljanak egyet, éppen ezért mi is lófráltunk az üzletek között, amíg bele nem fáradtunk.