Xin chao! Így köszönnek a vietnámiak. Kipróbáltam élőben, Vietnámban. Magyar akcentusomat simán megértették. Hatalmasat kirándultam öcsémmel, életünkben először hagytuk el Európát. A tizennyolc napos januári kalandot Ho Chi Minh Cityben, vagy ha úgy tetszik Sái Gónban kezdtük.

Hogy miért pont Vietnám? Csak. Miért ne? Öcsém rábökött a térképre.

A jóhírű Thai Airways-zel repültünk Bangkokba, majd egy átszállás után Bangkokból Szájgonba. Az út első része izgalmakban bővelkedett: ettünk, aludtunk, ettünk. Átszállás után pedig az ülésekbe beépített monitoron tanultunk vietnámiul. Este nyolc körül landoltunk. A tömegközlekedés már pihenőre vonult, taxival robogtunk a belvárosba.

Az első két iccakát foglaltuk le, mégpedig Sái Gón egyik legkirályabb helyén: egy szűk kis sikátorban a szórakozónegyed közelében, ahol sok picike, szegényes lakás sorakozik a szeméthegyek és kajamaradékok mögött. Jól kezdődött, ezt akartuk. Mi nem bírjuk a csili-vili, luxus dolgokat.

Sái Gón, fedél nélkül

A szállás bejárata előtt az etikett szabályait betartva levettük a cipőnket, benn csakis meztélláb mászkálhattunk. Sőt, sokan az ajtó előtt hagyták a cipőiket, mi azért bevittük a szobába.

Némi szusszanás után feltérképeztük a terepet. Mondanom sem kell, fél órán belül meghallottuk az első magyar szavakat. Pedig azt hittük rajtunk kivül nem lesz senki más. Elég nagy volt a jövés-menés, hömpölygött a forgalom. A rövid sétát vacsorával zártuk. Úgy terveztük, hogy másnap korán reggel ébredünk, hogy minél több szájgóni élmény érjen. Ennek megfelelően húztuk fel a vekkert.

Sái Gón, szórakozó negyed

Hát úgy elaludtunk, mint ide Lacháza. Mivel ablaktalan szobát sorsoltak, a sötétségtől nem tűnt fel, hogy közben kivilágosodott. Ezenkívül az időeltolódás is megszívatott. Reggel hét helyett délután fél egykor keltünk. Előtte egyszer felébredtem, mert gyerekek ordibáltak a folyosón. Ki is akadtam, amért az éj közepén nem hagytak aludni. Aztán kicsit később ez az ordibálás folytatódott és ekkor megkukkantottam az órámat. Egy szempillantás alatt kinyitottuk csipáinkat, majd felfedeztük a várost.

Ami elsőre feltűnt, az a hatalmas kocsi- és motorzaj, illetve a szmogos, szürke levegő. Pedig sütött a nap, melegség simogatta testünket. Az autósok és a motorosok aránya fordított az otthonihoz képest. A vietnámi polgárok java része motorral, leginkább 125 köbcentis mopedekkel közlekedik.

Eljutottunk az európai stílusú, vöröstéglás Notre Dame templomhoz és az elegáns városházához. A 19. században a franciák elfoglalták Sái Gónt és környékét és megtették gyarmatukká. Ebből az időből származik a két imént említett épület. A 20. század elején a lakosság durván tíz százalékát tették ki a franciák. A régió végül 1955-ben szabadult meg a francia uralomtól és vált függetlenné.

Sái Gón, városháza

Az első zaba egy autentikus vietnámi kajáldában történt: bűn mocskos padló és egyszerű, háttámla nélküli, fém ülőkék üdvözöltek. A szintén fém asztalok fölött vietnámiak csámcsogtak szorgalmasan. Rajtunk kívül egyetlen más turista sem tévedt be. Bekanalaztunk egy-egy óriási adag, remek húsleves szerűséget. Ennek a vietnámi specialitásnak fontos eleme a rizstészta, a babcsíra, a bazsalikom, a koriander és valamilyen hús, ez esetben csirke. Az étek neve pedig pho’ (ejtsd kb: pfő).

A következő, méltán fontos attrakció a Ben Thanh piac volt. Teljesen elvesztünk a Buddha szobrok és a textíliák között. A mi fantáziánkat viszont leginkább a különleges gyümölcsök izgatták, mint a pitaja, a kókusz, vagy a durián. Már a 17. században utcai árusok gyülekeztek ezen a helyen, de magát a piacot a franciák létesítették.

Sái Gón, Ben Thanh piac

Lépkedtünk tovább a belvárosban, amit egy délután alatt bejártunk. Bár vasárnap lévén sok mindent zárva találtunk. Olyan helyekre is elmerészkedtünk, ahol ember nem bukkant fel, nemhogy turista. A város üzleti negyedében viszont az amerikai modern felhőkarcolókra hajazó irodaházak sorakoztak.

Megtörtént az első átverés: egy csávó kókuszitalt árult az utcán. Meglékelte a kókuszt, belenyomta a szívószálat, és a kezünkbe nyomta. Százezer vietnámi dongot fizettünk a két italért, ami öt dollár. Gondolnád, hogy simán megérte. Meg is. Rá pár percre mellénk szegődik egy motoros csákó, hogy megfűzzön minket egy motoros városnézésre. Persze pénzért. Nem éltünk az ajánlattal, pedig próbálkozott rendületlenül. Érezte rajtunk a pénz szagát. Aztán megkérdezte, mennyiért vettük az italt. Füllentve rávágtuk, hogy ötvenezerért. Erre a csákó: az rengeteg, máshol tizentöt-húszezer dongért kínálják ugyanazt. Húszezer dong ért egy dollárt.

Hasonló sztori rengetegszer előfordult. Újak voltunk az országban, nem tudtuk semminek az árát. Alkudozás nélkül fizettünk, mint a katonatiszt. Noha készültem ebből a jelenségből, mégis máshoz szoktam hozzá. A korrekt ár az, amit mondanak, illetve ami ki van írva. Eleinte nem érdekelt, mert nem nagy összegekről volt szó, de később felidegesített, mert minden nap hülyének éreztem magam.

Sái Gón, közlekedési káosz

A motorzaj, a por az egész várost ellepte. A pilóták a közlekedés szabályainak fittyet hányva közlekedtek: forgalommal szemben, piroson át. Egy kereszteződésnél mindenki megy mindenfelé, nincs elsőbbségadás. Illetve annyi van, hogy elkerüljék a karambolt. Az egyszerű gyalogos csak úgy vergődhet át a túlpartra, hogy szlalomozik a motorosok között. Bár jobb, ha eleve odaszületik. Ellenben hiába a káosz, a motorosok figyelnek és nem ütnek el. A végén már-már sportot csináltunk az utcai átkelésből.

Este kigyúltak az utcai fények. A díszkivilágítás arra emlékeztetett, hogy nemsokára beköszönt az újév.

Ahogy az utcán mászkáltunk, egy felszolgáló lány megragadta a kezünket és berántott egy étterembe. Barátkozós stílusa széles mosollyal párosult. Sokat hülyéskedtünk, amíg ott ettünk. Elég jól beszélt angolul. De mi is vietnámiul. Ananászba töltött csirkés rizst lapátoltunk.

Sái Gón, holdújévi utcakép

Reggel egy tál Pho levessel nyitottunk, mint ahogy a helybeliek is levessel indítják a napot. Majd megint nyakunkba vettük a várost. Eltévedtünk a kissé kijjebb fekvő kínai negyedbe, ahol megnéztük a Thien Hau pagodát. Thien Hau a tenger úrnője a kínai vallásban, aki akár egy szőnyegen átszeli az óceánokat és aki képes a felhőkön utazni. Egy vaskapun, valamint egy kis udvaron át jutottunk be a fedett részbe, ahol az oltár és számos füstölő várt ránk. Kívül-belül, de még a tetőn is Kína kultúrájához köthető porcelán figurák díszelegtek.

Sái Gón, Thien Hau pagoda

A hatalmas forgalomban, zajban és szmogban visszaküzdöttük magunkat a belvárosba. Úton-útfélen koszos, olajos motorszerelő műhelyek egymást váltották az utcai kajaárusokkal. Mintha csak két szakma létezne.

Meglestük a Xa Loi pagodát, amely egy újabb építésű, de a legnagyobb pagoda Sái Gónban. Ugyanitt látható Vietnám legmagasabb harangtornya és egy hatalmas, lótuszülésben ülő, aranyozott Buddha-szobor.

Következett a Chantaransay khmer pagoda és monklak. Chantaransay holdfényt jelent, a khmer pedig egy vietnámi kisebbség, melynek legnagyobb populációja Kambodzsában él. Míg a vietnámiak körében a buddhizmus mahájána ága terjedt el, addig a khmer nép a théravádát követi. A két ág tanai különböző nyelven íródott és míg az előbbi mások tanítására és bátorítására fókuszál, az utóbbi a megvilágosodás elérését célozza meg. Ez a pagoda Vietnám egyik legfontosabb khmer műemléke. Mindjárt a kapuban arany oroszlánszobrok fogadnak. Az udvarban egy Buddhát tartalmazó arany sztupába ütközünk. A legfontosabb épület a szentély, melynek oszlopait faragott virágmintákkal díszítették. A belső falakra és a mennyezetre Buddha történéseit festették. Szenzációs.

Sái Gón, Chantaransay pagoda szentélye

Mondhatnám, ma pagoda napot tartottunk. A Chua Vinh Nghiem pagodában zenei kíséret járt a látogatáshoz. A fülbemászó, lassú zenét napokig dúdoltuk magunkban, pedig meditációs muzsikáról van szó. Egyébként ez az ország első vietnámi stílusban épült pagodája. Egy buddha szobor és két megvilágosodott ember, azaz Bodhiszattva szobra tölti be az oltár részt.

Még mindig nem untuk meg a szent helyeket. Állítom, néhány vietnámi egy évben nem megy el annyiszor pagodába, mint mi most egy nap alatt. Hogy azt higgyük, a bab is hús, a Ngoc Hoáng pagodában, más néven a Jáde császár pagodában elkaptunk egy misét.

Sái Gón, hívő a Ngoc Hoáng pagodában, szemben őfelsége szobra

Persze, igyekeztünk úgy tenni, mintha ott sem lennénk. Az előtérben állva, a fejünket be-bedugva az ajtón próbáltuk felfedezni a szentély különlegességeit. Az ugyan előfordult, hogy a fejünk helyett fotógépünk lencséjét dugtuk be. A miséhez zene is társult. A három tagú zenekar cimbalmosa és citerása az előtérben ült, a dobosa egy kis helyiségben az előtér és az imádkozók között, a mikrofonnál pedig Bangó Margit. Persze ne gondoljuk egy percig sem, hogy magyar hangszereket használtak.