Az utolsó evezős szakasz már kevésbé volt izgalmas, szépen kényelmesen csorogtunk a már lelassult Drawa folyón. Elhagytuk a turistás helyeket és ismét az érintetlen természet vett körül minket.

A kristálytiszta folyó néhol kettéágazott, majd pár száz méterrel arrébb újraegyesült. Majd pedig egyre jobban kiszélesedett.

Aztán egyszer csak felbukkant előttünk egy vízerőmű, amely arra kényszerített minket, hogy átemeljük a kajakokat. Dehát az elmúlt jópár nap megedzett minket, így nem okozott gondot egy kis cipekedés a keskeny folyóparti csapáson.

Ez az erőmű egyébként az egyik legrégebbi Lengyelországban. Öt évvel a világ legelső vízerőművének elindítása után, 1896-ban helyezték üzembe. Azóta folyamatosan működik, persze közben modernizálták és ma már abszolút high tech. Előzetes egyeztetés után látogatható. Mi nem éltünk vele.

Vízerőmű Glusko közelében, az átemelés oka

Három-négy óra magasságában a Drawa folyó bal partján, egy tisztásnál kötöttünk ki és tettük le végleg a lapátot. Barátaim családtagjai már vártak minket. Persze nem csak tárt karokkal, hanem elég komoly terülj-terülj asztalkámmal. A tisztás egyik fedett pihenőjének asztalát tele pakolták mindenféle finomsággal, főtt és hideg étellel egyaránt, amelyből mindenki jóízűen falatozott.

Majd útrakeltünk, immáron négy keréken. A közös program itt fejeződött be. Én az első nagyobb településnél kiugrottam a kocsiból. Az autóból nézve szép kis városba pottyantunk, gondoltam megér egy próbát.

Ez a városka pedig nem más, mint a durván Siófok nagyságú, feltűnően tiszta Walcz. Két tó mossa partját, a függőhíddal dicsekvő Radun és a Zamkowe. Walcz belvárosa sok szép épületet kínál. A legkülönlegesebb talán a posta épülete, amelyet a napóleoni időkben emeltek.

Na de még mielőtt mindezeket szemügyre vettem volna, szálláskereséssel próbálkoztam. Nem volt egyszerű. Lejártam a lábam, mire rájöttem, hogy csak a drága és a semmi között választhatok. Hiányzott már az ágy, ezért beestem egy szállodába.

Walcz, a posta épülete

Reggel aztán elhúztam a vasútállomásra, hogy igénybe vegyem a lengyel vasúti társaság egyik modern, tiszta, de lassú járatát. Hát, tényleg minden bokornál megpihentünk. A Walcztól mintegy száz kilométerre fekvő Stargard Szczecinskibe (ejtsd: Sztárgárd Scsecsinyszki) utaztam gyökkettővel. Már majdnem belilult a popóm a sok üldögéléstől, amikor végre befutottunk az állomásra. De legalább nem cseréltek kereket útközben.

Stargard egy történelmi város. Maga a név óvárost jelent (stari=öreg, gard=város) és valaha a középkori Hanza-szövetség tagja volt. A Hanza-szövetséghez Észak-Európa, a Balti-térség és a mai Hollandia kereskedővárosai tartoztak, és ez nagyban befolyásolta a városok gazdasági és politikai fejlődését. A középkor Európai Uniója, mondhatni. Stargard ekkor erősödött meg.

Mindezek ellenére történelmi mivolta eléggé nehezen akart megmutatkozni. Aztán megpillantottam a középkori város falait és akkor úgy éreztem, hogy sok érdekességet fedezek majd fel. De amint beléptem a várfal részét képező Vörös-tenger torony kapuján, egyből lebiggyent a szám széle. Szocializmusban épült társasházak sorakoztak egymás mellett. Nyoma nem volt a középkori történelemnek.

Majd beértem a piactérre, ahol a díszes, reneszánsz elemeket felvonultató városháza és a hatalmas Szent Mária templom kissé megvigasztalt. Utóbbi Európa egyik legnagyobb, vörös téglából épült temploma. Kár, hogy az amúgy felújított, színes panellalások nem illettek a térre, kissé elcsúfították a városházával szemközti oldalt.

Stargard Szczecinski, városháza

Ez az egész egyébként onnan indulhatott, hogy a település műemlékeinek nagy része a II. világháborúban megsemmisült és a szocializmus borzadályokkal helyettesítette a földig rombolt épületeket. Megmaradt viszont a Pyrzycka-kapu, amely tulajdonképpen az óváros főkapuja, illetve érdemes megemlíteni a vörös téglás malom tornyot és a gótikus Protzen-házat.

Stargard, Protzen-ház

Stargard, Pyrzycka kapu – a rengeteg kaputorony közül az egyik

Délután aztán újból beadtam a derekam egy vasúti zötykölődésre. Bár még gyerek volt az idő, igyekeztem közelebb kerülni a repülőtérhez, hiszen utolsó óráimat töltöttem Lengyelország határain belül. Kirándulásomnak abból a szempontból mindenképpen keretet adtam, hogy idejövet Goleniow városa jelentette az első állomást, most pedig az utolsót.

Na de Goleniow még csak nem is Stargard, semmilyen látnivalón nem akadt meg a szemem. Ezért elhatároztam, hogy kigyalogolok a reptérre. Ezt a sportot szerintem nem sokan űzik, mindenki inkább négy keréken közelít a repterek felé. Az ötlet nem jött hirtelen, az utazásra való felkészüléskor böngészgettem a térképet. Egy cirka tíz kilométeres szakaszról van szó, amely érint egy apró falvat, és megkerüli a repteret.

Ez az apró falu azonban tartogatott némi meglepetést. Egy kisebb park közepén egy takaros templomra bukkantam, melynek tornyát fából emelték. Micsoda ritkaság.

Marszewo, fa templom

Már az út nagy részét megtettem és egy ideje a körbekerített repülőtér határa mentén lépkedtem, amikor egy kapu megálljt parancsolt. Majd megevett a méreg, azt hittem, vissza kell fordulnom. A reptérre vezető vasúti sínek nem voltak messze, de a közöttünk fekvő dzsindzsáson nem akartam átverekedni magam. Végül szorosan a kerítés mellett, egy félig-meddig kitaposott ösvényen küzködtem tovább.

Egyszer csak az ösvény melletti magas fűben megmoccant valami. Ahogy arra fordítom a tekintetem, látom ám, hogy egy őz legelészik. Gyorsan lebuktam, hogy meg ne lásson és hogy meg ne ijedjen. Talán két méterre lehetett tőlem. Majd megpróbáltam előkapni a fotógépemet, dehát a tok tépőzárjának hangjára az őzike felfigyelt és pár másodperc múlva már a nyomát sem láttam.

De legalább nem késtem le a gépemet. Sikerült kijutnom a kerítés mellől anélkül, hogy egy határőr is rámlőtt volna. Majd rátértem a sínekre, és innen már nem okozott gondot célba érni. Azt azért hozzáteszem, hogy egy vonat azért majdnem fenékbe billentett. Szerencsére időben hátrapillantottam és észrevettem, ahogy a távolban, zajtalanul lopakodik mögöttem.

Vasút a reptér felé

Ezzel lengyelországi kalandom befejeződött. A kajakozás minden percét imádtam. Két évvel ezelőtt már tiszteletemet tettem errefelé, de akkor csak egy hétvégére ruccantam át és eveztem a kissé lassabb és unalmasabb Drweca folyón. Viszont akkor meglátogattam Gdansk elbűvölő belvárosát. Ezúttal a kajakozás váltott ki bennem több örömöt, a városok nem nyűgöztek le annyira. Úgy látszik, nem lehet mindent egyszerre.