Egy újabb hosszúnyakúak lakta falura hasaltam rá. Majd Chiang Maiból délre, Phuketre repültem, hogy a csavargásom során érjen némi tengeri fuvallat.

Ahogy az előző részben említettem, a megbeszéltek szerint reggel kilenc órakor megjelent a túravezetőm a robogojával. Felpattantam a hátsó ülésre, majd elfüstöltünk a húsz kilométerre fekvő, Nai Soi falu melletti hosszúnyakú kayan nép menekülttáborába.

Néhány emelkedőn épp, hogy felkúszott a motor, majd fokhagyma- és szójaföldek mellett vonultunk el. Miután beértünk a shan kisebbség által lakott Nai Soi faluba, lefordultunk egy földútra, amely a kayan nép birtokát kötötte össze. Itt már szippantani lehetett a mianmari levegőt. Két kilométerre jártunk a határtól.

Az előző fejezetben bemutatott faluhoz képest eléggé leléphettem a térképről. Egy kalandorral sem találkoztam. Annyiban hasonlított a két tábor, hogy ezúttal is sátras búcsú fogadott. A helyiekkel való társalgás még nehezebben ment, holott a csecsebecsék árait ők is angolul harsogták felém.

Az egyik sátornál két nő üldögélt. Az egyiknek a füle is hosszú volt, nemcsak a nyaka. A másik meg semmilyen divattárgyat nem hordott. Utóbbi nő makogott angolul és rutinosan érdeklődött, szeretném-e, ha ő készítene egy fotót rólam és a hosszúfülűről. Belementem, de aztán a nő eltűnt mint a Rolex óra. Szóval továbbra sem tudtam kivel csacsogni.

Nai Soi falu, szövő nő

Nyakgyűrű

Ehelyett az egyik kutya arra gyúrt, hogy lábon harap. Hát, a hőségtől alig élt már. Mire odanyújtotta a fejét és eltátotta a száját, elfáradt. Szépen elhúztam a lábamat a fogai elől. Nem próbálkozott többet.

A túravezető ezt a falurészt szintén Nai Soi-nak nevezte. Láthatóan sokkal népesebb településbe tettem be a lábam. Egy orvosi szoba és egy iskola is megbújt a házak között. Belépőt nem kértek, de adományozásra nyílt mód. Éltem vele.

A túraszervező csóka eztán elfuvarozott a Pai folyó partjára, ahonnan kis várakozás után felpattantam egy tutajra és elkezdődött a raftingtúra. A fő evező szerepét egy másik mandró töltötte be. A folyó egyáltalán nem folyt gyorsan, de arra gyanakodtam, lesz ez még izgalmasabb. Nem lett. Olyannyira nem, hogy szóltam a tatának, hadd evezzek egy darabig, különben elalszom. Egyedül fizettem be erre a kirándulásra, és ekkor értettem meg, miért nem jelentkezett más. Dögunalmasan, lassan sodródtunk a kanyargó folyón. A hőguta meg kerülgetett. Zúgóról csak álmodhattam.

Egy hallatlan izgalmas eseményről azért beszámolnék: elhaladtunk helybeliek mellett, akik a vízben állva merték ki a köveket egy hosszú csónakba. A csónak a nagy súly alatt kissé megsüllyedt, de biztos vagyok benne, mindent szakszerűen csináltak.

Pai folyó, bambuszból készült tutaj

Délután két órakor már a szállásom teraszán ebédeltem. Később pedig újabb látnivaló után kutattam. A városon belül csak a tóparton álló sztúpákat érdemes meglesni, de nekem már hányingerem volt tőlük. Minden más nevezetesség a városon kívül fekszik, ahova motor nélkül elég nehéz eljutni. Ekkor sajnáltam igazán, hogy soha életemben nem vezettem motort. Hiszen Thaiföld minden utcasarkán kölcsönözhető és nem drága. Más megoldás nem lévén egy bicajt kötöttem el pár órára.

Eltekertem egy víztárolóhoz, ahol helyi ipsék pecáztak. Semmi különlegeset nem fedeztem fel. Körbejártam a tavat, hátha belémboltik egy kobra. Ez sem jött össze. Hajtottam visszafelé, amikor egy amerikai háborús veterán megállított, és kiváncsiskodni kezdett: honnan jövök és mit láttam. Nagy dumás volt az öreg. Innen tudom, hogy háborús veterán.

Javasolta, hogy kukkoljam meg az állatkertet, amely mellett álltunk. Bekanyarodtam. Madarak, gibbonok, makákók és fekete medvék üdvözöltek kissé hangosan, de mind rács mögött szenvedett. Egyedül egy nőstény gibbon ugrált rácson kívül az állatkert ágain. Egy másik meg írtózatos huhogásba kezdett. De a végére annyira hangosan, és fülsüketítően panaszkodott, hogy elhatároztam, lakásom riasztóját lecserélem egy gibbonra.

Nam Tok Mae Surin Nemzeti Park, az élő riasztóberendezés

A környék egyébként tartogat érdekes dolgokat. Ilyen például a halas barlang. Vagy a fürdésre alkalmas melegvízű gyógyforrások. Utóbbit a következő reggelre terveztem be, de a kánikula átírta számításaimat.

Vacsorára a mea hong son-i tó partjára sétáltam. Utcai árusoktól vettem áfonyás palacsintát, majd rizst és helyben sütött kolbászt. A tó partján számos ételárus felsorakozott. Az emberek szőnyegeken ülve kis asztalkáknál étkeztek a hangulatos esti kivilágításban. Közben szólt az élőnek álcázott, de valójában cd-ről szóló thai zene. Csatlakoztam a csámcsogó néphez.

Zabálás után hazaballagtam. A fogadóm teraszán épp traccsolgattak a háziak a túravezetőmmel némi thai whisky kíséretében. Megkértek, csatlakozzak hozzájuk. Nagyon aranyos házaspárt ismerhettem meg. A nő kente az angolt, megkínált whiskyvel és teával. Dumcsiztunk kifulladásig.

Színtiszta thai emberek, bár a nőnek a dédszülei Laoszból származnak. A túravezetőm fehér karennek vallotta magát. A fehér a bőrszínre vonatkozott, de ő sem volt éppen sápadtarcú. A fehér karenek és a hosszúnyakú kayanok a karen etnikumhoz tartoznak, de mindkettőnek van saját nyelve és kultúrája. A túravezetőm monk is volt pár hónapig. Mesélte, hogy Thaiföldön, ha nem is kötelező, de elvárás, hogy egy férfi monknak álljon hosszabb-rövidebb időre.

Közben csatlakozott hozzánk egy francia és egy holland srác. Előbbi diplomázás utáni szabadságát töltötte, utóbbi tizennyolc évesen egyedül utazgatott. A francia gyerek elmesélte, hogy ő is járt hosszúnyakúak által lakott faluban. Megtudta, hogy a helyiek rizst esznek rizzsel. Látott csirkéket futkározni, az mégsem szerepel az étlapjukon. Sőt, a falu fölött magasodó, ananásztól roskadozó domboldalt sem szüretelik.

Későre járt. Vendéglátóim nyugovóra tértek, de mi utazók folytattuk a csevegést a panzió másik teraszán. A létszám négyre bővült, egy Spanyolországban élő argentin építészgyerekhez ültünk le. A traccspartit én adtam fel először, mert reggel jelenésem volt a buszpályaudvaron.

Mae Hong Son, vízparti vacsora

Hajnalban jött értem a kalauzom, hogy kivigyen motorral a buszállomásra. Előző este ezt megvitattuk, de csöppet tartottam tőle, hogy nem ér ide időben. Egyrészt nem bíztam a thai pontosságban, másrészt amikor felajánlotta ezt a szolgáltatást, már pár pohár whiskey-n túl jutott. Nem hagyott pácban. Simán elértem a járatot.

Ismét hat órát zötykölődtem a Toyota minibuszban, míg nem befutottunk Chiang Mai világ végén elterülő állomására. Első tervemben a környékbeli hmong kisebbség falvainak meglátogatásával kalkuláltam. Sajnos sok időt elpazaroltam azzal, hogy gyalogosan közelítettem Chiang Mai belvárosába.

Ehelyett kinéztem egy tavat, ahol Chiang Mai polgárai lazulnak és kempingeznek. A távolság leküzdéséhez azonban járműre volt szükségem. Betértem egy információs irodába, ahol a songthaew nevezetű furgon-buszt javasolták közlekedési eszközként. De ezek csak akkor indulnak el, ha összegyűlik tíz utas. Ebben nem bíztam. Inkább elsétáltam a környékre induló járatok buszpályaudvarára. Felszálltam a kinézett járgányra, de közölték velem, hogy az utolsó pár kilométert két lábon kell megtennem.

Huay Teung Thao tó és a nádbungalók

Az idilli környeztben kialakított kirándulóhelyen helybeliek sütkéreztek és piknikeztek annak ellenére, hogy hétköznap volt. A parton stégekre feltákolt, nyitott oldalú nádbungalók sorakoztak. A sok zöld, a tó és a nyugi tényleg tökéletes alternatíva a zajos és forgalmas város mellett.

Nem jutottam vissza könnyedén Chiang Mai központjába. Miután az orrom előtt kanyarodott ki egy busz a megállóból, elbizonytalanodtam. Nagy szükségem lett volna egy fuvarra, hogy elérjem a Phuket szigetre tartó repülőjáratot. Közben besötétedett. Kissé tehetetlenül bandukoltam. Hirtelen belebotlottam egy a járdát éppen keresztező hatalmas kígyóba. Hamar megtorpantam. Már az izzadás kerülgetett, de a kígyó békésen továbbhajtott. Talán megkajált azon az éjszakai piacon, ahová én is betértem. A késői óra ellenére szépen megjelentek a kofák és a vásárlók.

Chiang Mai, éjszakai piac

Már lekopott a cipőm talpa, amikor váratlanul megállt egy furgonnak látszó tömegközlekedési eszköz. Nem tudom, ki küldte, de jól tette. Noha a sofőr letette a lantot aznapra, felengedett az utasoknak kialakított, fedett platóra. A belvárosban átszálltam egy tuk-tukra, és már szárnyaltunk is a reptérre.

Időben érkeztem, sőt a reptér melletti placcon jutott idő egy mangósalátára. Elfelejtettem szólni rendeléskor, hogy ne csipősen hozzák ki. Vöröslött a képem a kínlódástól.

Chiang Mai, tuk-tukban ülve

Éjfélkor landolt a gépem Phuketen. Fogalmam nem volt, hogyan tovább. Bíztam Phuket város szálláskínálatában, mert onnan indulnak hajók Phi Phi szigetre, a búvárparadicsomba. A reptér kijáratánál azonban közölték velem, hogy Patong beach az egyetlen hely, ahova ilyen későn még eljuthatok.

Nem tanakodtam sokat, kifizettem az utat. Csakhogy a pultos maca kétszáz bahttal kevesebbet adott vissza. Reklamáltam, mire fel adott egy százast. Ekkor láthatták rajtam az értetlenkedést, mert öt másodperc múlva odaadta a másik százast is. Bepróbálkoztak. Egyből megállapítottam, hogy megváltozott a thai világ. Ennyit a népszerű turistahelyekről. Ilyen biztos nem fordul elő az ország északi felében.

Beugrottam a Toyota kisbuszba több utas közé. Mindegyikük tudta, hová tart, kivéve engem. Valamennyiüket szállásának bejáratához fuvarozott a sofőr. Az én szállásom címe is érdekelte, de nem segíthettem, hiszen nem foglaltam semmit. A mellettem ülők elkezdtek ezen kuncogni. A sofőr errefel azt tanácsolta, szálljak ki és megmutatja az irányt, amerre esélyes a szabad ágy.

Patong beach, Bangla, a bulinegyed főutcája. A két Piroskát nem kérdeztem szállás ügyben

Mondanom sem kell, éjjel egykor alig volt nyitva valami. Ahol találtam alkalmazottat, ott vagy nem akadt üres szoba, vagy csillagászati árakon kínáltak. Másfél órát biztosan tekeregtem, amíg vízszintesre helyeztem magam.