Legújabb cikkek
- Látványos szurdokok Vorarlberg - 3 2025-10-26
- Montafon régió Vorarlberg - 2 2025-10-24
- Alpesi terepen Vorarlberg - 1 2025-10-22
- Színes piacok 2024-12-13
- Mókás táblák, feliratok 2024-12-11
- Útvonal értékelő Magyar karika - 10 2024-12-09
A Puno és Cusco közötti utat harmadszor is megtettem. Majd átvánszorogva az inka székhelyen, beszálltam egy, a Machu Picchu környéki települések felé közlekedő iránytaxiba. Miután átvergődtünk egy hatalmas hágón és a hosszú szerpentineken, megérkeztünk a magasabb páratartalmú, olykor felhős, zöldbe burkolózott hegyek közé. Ez a trópus.
Itt fekszik Santa Maria. Nem Sánta Mária, hanem Santa Maria. Szent Mária.
Nem véletlenül szálltam meg itt pár napra: azt olvastam egy online értékelő felületen, hogy a környéken kakaótermesztéssel és csokikészítéssel foglalkoznak. Találtam is egy csokis céget, felvettem velük a kapcsolatot, de azt az információt kaptam, hogy ezen az ezerötszáz méter körüli magaslaton nem terem meg a kakaó és ezért csokijuk sincs.
Tudnak helyette ajánlani kávé-, tea- és granadillaültetvényt. Értetlenül álltam a helyzet előtt, még a cég Facebook oldala is említ kakaótermékeket és csokit. Nem is beszélve az értékelőkről.
Végül belementem a teás és granadillás programba annak ellenére, hogy a tea messze nem a legfontosabb perui kultúrnövény. Elzötyögtem Huyróba, ahol találkoztam a Madre Terra teatermszető és teagyártó banda egyik tagjával. Beültetett egy mikrobuszba és elnyargaltunk egy erdőszéli teaültetvényre. A helyiek nagy figyelemmel, szúnyogokat hessegetve szedegették a leveleket a fülledt időben, miközben ismereteket szereztem tea témakörben.
Eszerint a szüretelés ideje akkor jön el, amikor a tea levelek lágyabbak, puhábbak lesznek. Naponta akár hatvan-hetven kilónyi tealevelet is összegyűjthetnek. A tea növény felső szárából és a legutolsó levélből készül a fehér tea, más néven a herbál tea. A zöld tea készítéséhez a két utolsó levelet szedik le, míg a legaromásabb fekete teához három levél szükséges.
Éppen ezért a fehér és a zöld tea szüretelése kevésbé éri meg. Mert ha le tudsz szedni három levelet, miért szednél le csak kettőt vagy egyet? Illetve pont emiatt drága a fehér tea. Állítólag egy kiló több, mint ezer euró.
Szóval miután a leveleket összegyűjtik, elviszik egy fedett, de fal nélküli tárolóba száradni. Ez a folyamat a szárítóban folytatódik, melynek üzemeltetéséhez a nitrogénben gazdag pacay fát használják. Majd a száraz leveleket nekieresztik egy préselő- és aprítógépnek, végül az apró teadarabok a teás tasakokban végzik. A kézi morzsolás jobb minőségű teát eredményez. Így azonban lassú lenne a gyártási folyamat.
Kóstoltam friss levélből készült teát és gyúrás és morzsolás után leforrázottat. Vagyis az enyhétől haladtunk az aromásabb felé. A pacay (ejtsd: pákáj) egyébként egy zöld héjú, belül fehér, pépes gyümölcs. Nagyon édes, de rendkívül finom. A gyümölcs alakja a borsóhéjhoz hasonlít, csak nagyobb. Szorgosan majszolgattam. Míg nem kicsöngettek az első óráról.
Frissítés: 2024. novemberében a huyroi tea egy arany, egy ezüst és egy bronzérmet nyert a “Teas of the World” versenyen.
A második órán a granadilláról tanultam néhány kilométerrel arrébb, egy ültetvényen. Először azt hittem, szőlősbe visznek, de kiderült, a granadilla termesztéséhez is karók kellenek. Permetezés és vegyszer hozzáadása szigorúan tilos. A rovarok ellen műanyag flakonba öntött pisivel védekeznek. A flakonokat kiakasztják a karókra, a szag pedig belecsalja a kártevőket.
A gyümölcs hat-kilenc hónappal az ültetés után szüretelhető. Szinte egész évben terem. A cirka öt-hat órás, kóstolgatós programban egy délutáni ebéd szerepelt még. És ezek után a kalauzom rám bízta, mennyit fizetek a privát oktatásért. Igazán kitett magáért a srác, mindent profin elmagyarázott és szinte azonnal a rendelkezésemre állt
Másnap egy mini túra keretében elnéztem a közeli Maranura faluba, majd bevetettem magam a dzsungelbe. Illetve vetettem volna, ha nem állta volna utamat egy patak, no meg rengeteg kávé- és banánfa. No meg néhány éretlen mangó. Teljesen eltűnt az ösvény.
Keletkezett viszont egy ér az orrom előtt, majdnem bele is léptem. A fejem fölött röpködő kolibrik biztos jót kacarásztak rajtam. A santa mariai gyümölcs piacot vacsoraidőben is nyitva találtam. Az ájulás határáig kergető fülledt időben a meleg étel helyett a gyümölcsre szavaztam.
A Machu Picchu irányába kanyargó út Santa Mariából indul ki. A mikrobuszok innen Santa Teresáig közlekednek, ahonnan egy átszállással eljuthatunk a végállomást jelentő vízerőműig. A vízerőműtől gyalog érhető el Aguas Calientes, az inka romokhoz legközelebb eső település.
A Santa Maria és Santa Teresa közti huszonhárom kilométeren ottjártamkor kemény forgalomkorlátozások voltak érvényben. Egyszerre csak egy irányban közlekedhettek az autók. Az amúgy keskeny, kavicsos-murvás szakaszt ugyanis szélesítették a jövő turistái számára. Az átadást 2025-re ígérték.
Santa Teresába érve úgy döntöttem, hogy a további buszozás helyett gyalogolok. Csakhogy egy sziklaomlás és néhány munkagép az utamat állta. Meg kellett várnom a déli ebédszünetet a továbbhaladáshoz. Addig a munkások megkínáltak banánnal.
Végül elértem a vízerőművet, onnan pedig a dzsungelben kiépített sínek mentén azt a campinget, ahol négy iccakára letáboroztam. Rögvest benyargaltam Aguas Calientesbe. Bár először azt hittem, a svájci Zermattba pottyantam.
Ennyi csilivili éttermet és luxus szállodát kevés perui település tud felmutatni. Nem ez Peru igazi arca. Az árak természetesen az egekben. Egy kis szelet rétes és fél liter víz többe került, mint egy kétfogásos ebéd Santa Mariában. Már maga a rétes turisták tömkelegére utal. Egy gombóc fagyi ára megegyezett a helyi piacon elfogyasztott ebéd árával. De hát a Machu Picchu hatalmas vonzerő. Örültem a piacnak, nem érdekelt a perui pizza és hamburger.
Aguas Calientes egy mély katlanban fekvő település az Urubamba folyó partján, többszáz méteres, függőleges, dús növényzetű hegyoldalak tövében. Autóforgalomtól elzárt település. Sikátorai kizárólag a gyalogosoké. Az inka romokhoz közlekedő buszok csak a falu elején vehetik fel az utasokat. Vasútállomása van viszont. A szurdokokon át, vonattal érkező árut talicskával vagy elektromotoros targoncákkal szállítják az üzletekhez, éttermekhez. Még a magasabban fekvőkhöz is. A házak között megbújik egy remek fekvésű focipálya.
A kóborló turistáknak se szeri se száma. Mintha újból kitört volna az aranyláz. Sok jó ember kis helyen is elfér, de jó ez mindenkinek?
A környék kikapcsolódási lehetőségeit túlbecsültem. Azt gondoltam, óriási csavargásokat tehetek a hegyekben. Hát nem. Ráadásul ami van, az is mind belépős. Öt eurónyi perui pénzbe kerül minden egyes alternatív program, legyen az meleg fürdő, vízesés, pár kilométeres túraösvény vagy kevésbé ismert inka rom.
Sőt, a Chachabamba műemlékhez szóló jegy állítólag csak a messzi Cuscóban váltható meg. Nem mentem vissza, inkább belógtam.
A pénzemet inkább egy szegény családnak adtam, akik egy kis vegyeskereskedést üzemeltettek a campingtől nem messze. Akinek van szíve, segít. Egy magára hagyott, három év körüli, aranyos kópé próbált engem kiszolgálni, de mindenre csak annyit válaszolt: si, senor – igen uram. Az árakhoz és a pénzhez nyílván nem értett. Végül sikerült az anyukájával rendeznem a számlát.
Talán az ár az egyik ok, miért nem találkoztam egyetlen egy külföldivel sem ezeken a mellékvonalakon. Úgy tűnt, a turisták kizárólag a Machu Picchu miatt jönnek. A romok között eltöltenek két-három órát, megszállnak Aguas Calientes egyik előkelő szállodájában, aztán viszontlátásra.
No de a Machu Picchuról még egy hang se volt. Még nem…