Végre kitisztult az ég, már kora reggel nyolc és fél ágra sütött a nap, a Matterhorn tűhegyes csúcsa pedig megmutatta magát. Eljött az idő a 3414 méter magas Oberrothorn meghódításához.

A jelzett túraútvonal Zermattból startol, és az erdőszéli Findelbach vasútmegállónál dzsesszel be a ravasz kaptatókkal átszőtt sűrű fenyvesbe. A fenyvest cirka kétezer méter magasságban felváltja a fa mentes övezet, amely csettintésre méltó tájképpel lepi meg a gyanútlan túrázót.

Majd felbukkan a Sunnegga felvonó állomás és nagy eséllyel egy Matterhornt fényképező turistacsoport. Talán érdemes beletrollkodni a fotókba.

Az ösvény folytatódik tovább kelet felé viszonylag kellemes emelkedő formájában. Blauherd gondola-lift állomás után köszönt ránk az első gizda szakasz, ami inkább csak rossz dőlésszögű, mintsem hosszú. Az út felér az Unterrothorn déli lábához, mely egészen a délkeleti lábig kevésbé megerőltetően araszol. Ott viszont véget ér a mulatság. Mármint a felfelé kapaszkodóknak, a hegyi gokarttal ralizók vigyorogva száguldanak lefelé.

Kipróbálnád? És ha nem lenne rajt fék?

Az innentől kiinduló meredekség nem gyerekjáték. Előbb rácsatlakozik egy másik túraútvonalra, majd pár percnyi járás után kettéágazik. A balra tartó ág az Unterrothornra szalad fel, jobbra tartó pedig az Oberrothorn déli oldalán köt ki. A kopár Oberrothorn falán végigvonuló lankásabb etap bár kaphatta volna az érintetlen természet nevet is, a “szabadság útja” című biléta került rá, ahol fém és üveg szobrok mutatják be az ásványi anyagok kialakulását.

A távolban feltűnik a Findelgleccser, néhány apró gleccsertó és a Breithorn csúcs, de ha sokáig tátjuk a szánkat, a földön szanaszét heverő szikladarabokba rúghatunk. Keskenyebb és csúszósabb részek következnek, de falba vert kötél segít az előrejutásban. Eztán feltűnnek az első hófoltok, ám hólapátra még nincs szükség. Az út tesz egy éles balkanyart és a hegy délkeleti oldalán mászik északnyugat felé, méghozzá pulzusszám fokozó stílusban.

Az útbaeső sziklaperemnél érdemes elidőzni, ahonnan drámai kilátás nyílik a tátongó völgyre, valamint két szigorú havas tetőre, a Täschhornra és az Alphubelre. Még egy kevés heves szuszogás szükséges az Oberrothorn csúcsig.

Csecse tájkép a Täschhornnal (középen) és az Alphubellel (jobbra)

Az uszkve három és fél órás megerőltető túra jutalma harmincnyolc darab négyezer méter fölötti hegy, köztük az Ober Gabelhorn, a Weisshorn, a Mischabel vonulat, a Monte Rosa, a Breithorn és persze a legnagyobb sztár, a fenséges Matterhorn. Utóbbit egy apró, de növekedésben lévő felhő kezdte izgatni, szabályosan hozzáragadt a keleti falához. Az égi bárányok engem sem kíméltek, a nagy bámészkodás közepette csontig betemettek, a szempillámat nem láttam. Szerencsére pár perc alatt kitisztult.

Fenn az Oberrothorn tetején

Még csak ebédidő körül járt, amikor leléptem a csúcsról. Ugyanazon az ösvényen ereszkedtem le az Oberrothornról, amin felkapaszkodtam. A fentebb említett kereszteződésnél azonban nem a lift állomások felé fordultam, hanem keleti irányba lecsúsztam a Findel gleccser völgyébe és a Fluhalp nevezetű hüttében megvendégeltem magam.

A szenzációs panorámát nyújtó teraszon szikrázó napsütésben toltam be némi mennyei almás rétest. A kétezerhatszázhat méteren strázsáló hütte egyébként decembertől áprilisig, illetve június végétől szeptember végéig tart nyitva. Síszezonban gyakran majszolhatunk élő zenére, a nyári szezonban akár meg is szállhatunk.

Fluhalp hütte – kilátás a rétesemre és a Matterhornhoz ragadt, immáron nagyobb felhőre

A pihenőt követően lejjebb araszoltam. A Findelbach patak felé igyekvő út eltéveszthetetlen, a kopárságnak köszönhetően rálátni az egész vidékre, sőt adott esetben egy japán turistacsoportra is.

Érintettem több kisebb, de annál szebb fekvésű tavat, mint például a Stellisee-t, a Grindjiseet, a Grünsee-t és az Izét 🙂 . Imádom a hegyi állóvizeket, ha lett volna még tíz, azokhoz is elzarándokoltam volna.

Majd ismét a mormoták vidékére értem, az előző naphoz hasonlóan újfent becsörtettem Riffelalpba, majd késődélután vágtam át a célszalagot Zermattban. Mesés kirándulást szerveztem.

Findelgleccser és a Monte Rosa

A Findelbach gleccserről leolvadt víz

Következő nap egy rövidebb programmal ajándékoztam meg magam. Vonattal eldöcögtem Zermattból a közeli Randába, majd onnan felkúsztam a világ leghosszabb függőhídjához. 2017-ben adták át, négyszázkilencvennégy méter hosszú, és nyolcvanöt méterrel húzódik a szakadék felett. Nem hátrány, ha nincs tériszonyod.

A híd az úgynevezett Europaweg egy része, amely Grächent köti össze Zermattal. Ez egy kétnapos túraútvonal, a legszebbek egyike és érinti az Europahüttét, illetve felszökell kétezer-hétszáz méteres magasságba. A Berni-Alpok ugyanúgy lestírölhető, mint a Matterhorn. Én csak az Europahüttéig tepertem.

Fél kilométernyi függőhíd

Lefelé jövet beugrottam Randa nem éppen randa templomába, amely megbújik az apró falu fa kéglijei között. 1991-ben két hatalmas földcsuszamlás lepte meg a községet három hét leforgása alatt, mindkettőt a fölötte tornyosuló Weisshorn küldte. Az eredmény ma is megcsodálható, mintegy ezer méter magas kőkupac keresendő.

A délután már Zermattban ért, és jobb ötlet nem lévén meglátogattam a városi múzeumot, amely az alpesi életet, a hegyeket és a hegymászást ismerteti. Többek között elmeséli a Matterhornt először meghódító expedíció történetét, ami koránt sem volt mindennapos.

Zermatt viskói

Sokáig úgy vélték, hogy Svájc piramisát lehetetlen megmászni. 1865. július 14-én egy hét tagú csapat jutott fel először: négy brit, egy francia és két zermatti: a brit színeket Edward Whymper, Charles Hudson tiszteletes, Lord Francis Douglas és Douglas Robert Hadow képviselte. A francia versenyző neve Michel Croz, a két bennszülötté pedig idősb és ifjabb Peter Taugwalder. Bár a hét próbálkozóból csak három élte túl a kalandot.

Július 13-án reggel fél ötkor kelt útra az ekkor még nyolc tagú csapat – a Taugwalder família másik tagja, Joseph hordárként csatlakozott. A mókus örs érintette a Hörnligratot, ahol ma egy menedékház működik. Dél körül értek háromezer-háromszáznyolcvan méter magasságba, ahol bivakoltak. Másnap Joseph visszatért Zermattba, így heten folytatták.

A hegy északkeleti gerincén kezdtek, de négyezer-kettőszáz méternél egy pihenő után áttértek az északi oldalra, mert az északkeleti túl függőlegesnek bizonyult. Whymper feljegyzései szerint Hadow gyakran segítségre szorult a mászásban.

Hatvan méterrel a cél alatt Whymper és Croz lecsatolta magát a hetes kötélcsoportról és végül 13:40-kor Edward Whymper lába érintette meg legelőször a négyezer-négyszázhetvennyolc méter magas Matterhorn csúcsát. Egy órányi sziesztát engedélyeztek maguknak.

Stellisee – tóval együtt még nem láttad a Matterhornt. Hihetetlen kérem, hogy a felhő még mindig rajta lóg

Lefelé persze messze nem volt könnyebb, mint felfelé. Ismét összeállt a kötélcsoport: legelöl Croz araszolt, aztán Hadow, Hudson, Douglas, az öreg Taugwalder, majd Whymper és az ifjabbik Taugwalder lépkedett a sor végén. Egyszerre csak egy ember mozdult, óvatosan totyogtak.

Már egy órája kínlódtak a kegyetlen meredek és jeges lejtőn, amikor Hadow elcsúszott és ráesett Crozra, aki nem számított erre és képtelen volt ellenállni. Mindketten leestek és magukkal rántották Hudsont és Douglast. Eközben, hallva Croz kiáltását, Whymper és a két Taugwalder hozzáerősítette magát egy sziklához. A kötél azonban elszakadt. A legelső négy mászó a szakadékba zuhant, a hátsó három biztonságban leért. Kizárólag Douglas holtteste nem került elő. A nagy becsapódás következtében talán kilyukadt Új-Zélandon?

A sztori azonban itt nem ért véget, ugyanis vizsgálat indult a haláleset kapcsán. A három túlélőt azzal vádolta a Wallis kantoni kormányzat, hogy elvágták a kötelet, csak hogy megmeneküljenek. Bizonyítékokat azonban nem találtak, pedig ellentmondásos vélemények is elhangzottak a tanuk szájából. Például, hogy a fenti három egy sziklaperemtől nem látta az első négyet, mégis kiderült, hogy Croz Hadownak alakított ki lépőhelyet a csákányával, mielőtt Hadow megcsúszott.

A svájci piramis – lekaptam ebből a szögből is. 

Arra viszont fény derült, hogy a megmenekült hármas és a lezuhant négyes csoport között egy régebbi kötél feszült, az új kötél pont a négyest tartotta össze. Whymper egyes jegyzetei megdöbbentőek: Hadow, aki megcsúszott és akinek gyakran segíteni kellett az előrehaladásban és a lépőhelyek kikaparásában, soha életében nem mászott még hegyet, tapasztalatlan tizenkilenc éves volt. Más kérdés, hogy senki nem ugatta le, hogy forduljon vissza.

Hudson történetében szintén megfigyelhető némi felelőtlenség: a matterhorni expedíció előtt pár nappal ugyanis a Mont Blancon járt, és a bakancsát széthordta. Túlvállalta magát, a kettő együtt megterhelte fizikailag.

Tanulságos sztori, mely egyúttal rengeteg kérdőjelet villant fel az ember agyában.

Érdekesség, hogy az angolok Victoria királynő jóváhagyásával mászhattak csak. A haláleset miatt azonban a királynő elhatározta, hogy soha többé nem ad ki engedélyt a Matterhornra, amely végül pont az ellenkező hatást váltotta ki. Egyre többen lettek kiváncsiak a hegyre. Ráadásul ez volt az az időszak, amikor a britek presztízskérdést csináltak a csúcshódításból, igyekeztek elsőként felérni a világ valamennyi komolyabb hegytetőjére.

Hadow cipője és az elszakadt kötél megtekinthető a múzeumban, a mászók sírjai pedig a mászók temetőjében található. Zermatt főterén egy-egy csillag állít emléket a hét hódítónak.

A múzeummal szemben, a főtéren áll az üdülőhely legrégebbi fogadója. Az emléktábla szerint 1839-ben nyitott, eleinte három, később nyolc ággyal működött. 1855-ben gazdát cserélt, az új gazda pedig egy harmincöt férőhelyes szállodát faragott a fogadóból. Ez lett az alpinisták törzshelye, itt gyülekeztek a piramis meghódítói is. Manapság Hotel Monte Rosaként tündököl.

Hotel Monte Rosa