Legújabb cikkek
- Színes piacok 2024-12-13
- Mókás táblák, feliratok 2024-12-11
- Útvonal értékelő Magyar karika - 10 2024-12-09
- A Pinkától a Muráig Magyar karika - 9 2024-12-06
- Fertő-Hanság és Kőszeg Magyar karika - 8 2024-12-04
- Kemencétől Lébényig Magyar karika - 7 2024-12-02
Elhagytam Jujuyt. Délnek vettem az irányt és Salta városán keresztül, bankjegyekkel kitömött zsebekkel megcéloztam Cafayatét, az argentin borászat egyik fellegvárát. Csak a bor nem érdekelt.
Egy csupasz hegyek között kígyózó, látványos útvonal annál inkább. De először elfoglaltam egy poros campinget, ahol az udvari konnektorokat nem tudtam használni és hajnalok hajnalán felkeltett valami buli a szomszédos telekről. Ezért reggel átköltöztem egy másik campingbe.
Majd kibéreltem egy biciklit és a cirka harmincöt fokban elgurultam az áhított vörös kanyonhoz és annak sziklaformációihoz. Bár a rekkenő hőség, a perzselő nap és a vibráló levegő olykor kevésbé kontrasztos tájképet produkált, az élményből nem vontak el semmit.
A régió legkülönösebb része az Ördög torka és az Amfiteátrum névre elkeresztelt katlan. Az Ördög torka fosszilis maradványokat őríz. Egy szűk folyosó vezet be a falai közé.
Az amfiteátrumot körbevevő, húsz méter magas sziklafalak fantasztikus akusztikát teremtenek. A furulya- és gitár hangokat parádésan verik vissza. Egykor tengeralatti barlang volt.
Az országút mentén kialakított kilátópontokról a Conchas folyó és más magával ragadó természeti alkotások döbbentenek meg. Mint például a folyó fölött őrködő függőleges, homokkő oszlopok és tornyok. Vagy azok az ablakok, melyek a szél- és vízerózió hatására alakultak ki. Az országút elhalad egy obeliszk mellett is, mely homokkő és agyag egyvelegéből keletkezett és huszonhat méter magas.
A visszaút kegyetlen volt. A cirka harmincötfokos, brutál száraz hőséghez hasonlóan meleg szembeszél párosult. Próbáltam csukott szájjal biciklizni és időként vizet kortyolgatni.
A féltávnál található delikátesz előtt két kilométerre teljesen kimerültem. Szerencsére találtam egy kis árnyékot, ahol megpihentem. Semmi erőm nem maradt és éhes is lettem. Kellett húsz perc, mire összeszedtem magam. Noha a delikátesz választéka nem volt bőséges, sikerült energiára lelnem egy adag humitában, majd letekernem a Cafayatéig tartó hátralévő huszonnégy kilométert.
Ahogy említettem, Cafayate a boráról ismert. Ennek megfelelően, ameddig a szem ellát, szőlőtőkéket talál. A főtéren az egyik járda szakasz fölé szőlőleveleket futtattak fel.
Ugyanakkor kézműves sörök, remek fagyizók és pékségek is szerepelnek a kínálatban. Legalábbis papíron. Az egyik söröző saját gyártmányú sörét szerettem volna kipróbálni, de nem volt nekik.
De hogy mondjak még egy furcsaságot: az ingyen reggelit és ingyen wifit hírdető campingben nem kaptam reggelit. Még pénzért sem. Egyik utazótársamnak erre azt mondták, az a bizonyos reggelis ajánlat csak a covid előtt létezett. Ma már nem. Hiába az utcai hírdetés a camping előtt és hiába a főbejáratnál álldogáló nő ígéretei. El is borult az agyam egy kis időre.
Korábban már találkoztam pénzváltással nem foglalkozó pénzváltóval, és olyan étteremmel, melynek menüjén több volt a nem kapható étel, mint a kapható. De akkor azt hittem, ezek egyedi jelenségek. Úgy látszik Argentínában semmi sincs úgy, ahogy mondják. Mondhatnám úgy is, ez itt a vad dél.
Következő állomásom Belén volt. Természetesen ide is busszal érkeztem. Az állomás restije tévéző focidrukkerektől volt hangos. Leültem közéjük. Épp az argentinok játszották soros meccsüket a 2022-es világbajnokságon. Miután a drámai és fordulatos találkozón továbbjutottak, elkezdődött a fieszta a városban.
Autókkal és motorokkal járták körbe az utcákat, dudálgattak, zászlót lengettek teljes extázisban. Az est folyamán az argentin mezes figurák összegyűltek a főtéren és folytatódott a parádé trombita- és dobszóra.
Ezalatt szállásra leltem. Utólag elmondhatom, Argentína egyik legjobb hosteljébe estem be. Kényelmes ágy, kulturált, tiszta helyiségek, főzési lehetőség és kedves személyzet fogadott. Kár a reggelire kapott száraz kenyérért.
Belénbe csak egy éjszakára szálltam meg, másnap folytattam az utamat egészen Tinogastáig. Ott azonban egy kis időre megállt a tudomány. Még Belénben, a felszálláskor azt az információt kaptam, hogy Tinogastában átszállhatok a homokdűnék közelében fekvő Fiambalá felé. Csak azt nem mondták, pár napot várnom kell a csatlakozásra. Kérdezni ugye tudni kell. Hasonló módon szívott az a francia csaj is, akivel végül taxit fogtam.
A sivár vidéken fekvő Fiambalá iszonyat szeles és a homoksivatag közelében ez nem annyira előnyös. Ilyenkor eltűnnek a tíz kilométerre húzódó hegyek. A város tök üres, csak egy kevés belföldi turista vetődött erre. A camping egész remek, bár árnyék lett volna több. Az udvarában termő faepert és sárgabarackot naponta megdézsmáltam.
Fiambalá az utolsó nagyobb település több fantasztikus látnivaló előtt. Ilyen például az Indio kanyon, a San Francisco hágó, valamint több működő és kihalt vulkán – köztük a világ legmagasabbja, az Ojos del Salado. De ugyanilyen szenzációs a világ legmagasabban fekvő homoksivataga, a Taton.
Csakhogy egyikhez sem jutottam el. A kanyonhoz és a vulkánokhoz a logisztika és a zárva tartó túraszervező okozott gondot, a Taton sivatag előtti útszakaszt pedig árvíz öntötte el. De nem unatkoztam: kibéreltem egy homokdeszkát, majd eltaxiztam a Saujil dűnékhez.
Életemben először csatoltam fel homokdeszkát a lábamra. És ezt még sok követte. Ugyanis nem jöttem rá a sport titkára. Hiába viaszoztam be a léc alját a jobb csúszás érdekében, egyszerűen meg nem mozdult. A meredekebb részeken több élményben volt részem, bár elképzelhető, hogy a gravitáció segített inkább, mintsem a viasz.
Hogy még jobban élvezzem a siklást, átneveztem a homokdeszkát szánkóra és ülve száguldottam le a dűnékről. Vagy borultam hatalmasakat. Ennek hátránya a homokkal megtelt orr- és szájüreg és a világosbarnává színeződött ruházat. De nem bántam.
A két órás móka legnagyobb kihívása azonban nem a csúszkálás volt. Két liternyi vizet kellett úgy elrejtenem, hogy ne érjék a negyven fokon tűző napsugarak. Egy száraz bokor sűrűn növő ágait bíztam meg az őrzésével és nem is teljesítettek rosszul. És én sem, mert rekkenő hőségben, ötpercenként homokdűnét mászni igazán embert próbáló feladat.
A dűnék szomszédságában elterülő faluban nem számíthattam semmilyen eledelre vagy vízre. Azt sem értettem, miért laknak itt emberek egyáltalán és mit szeretnek a kopárságban, a porban és a homokban. Ki alapította és miért? Bár egy ovális szemű, zöld szőlőfaj és az oliva megterem. Azt sem értettem sokáig, hogy jutok vissza Fiambalába. Nagy szerencsémre megsajnált egy sofőr és visszafuvarozott.
Másnap a település egyetlen múzeumában helytörténeti és régészeti ismeretekkel gazdagodtam: például hogy az Amerika felfedezése előtti kultúrákban a természet szentnek számított. Különösen a hegyek, melyeket isteneknek tekintettek. Apunak nevezték őket. Ezek az istenek védték meg a közösségeket. Ez az oka annak, ami miatt az inkák szertartások céljából kis épületeket emeltek a hegyekben.
Mindezt a hegymászás tette ismertté, mely által az is kiderült, hogy az Andok száraz klímája és alacsony hőmérséklete mumifikálta a testeket.
Az andoki hitvilág szorosan összefüggött a termékenységgel, a mezőgazdasággal és az évszakokkal. Az inkák legfontosabb rituáléja az úgynevezett Capacocha volt, melyet a betakarítás hónapjában végeztek. Augusztusban került sor az állatok – leginkább a lámafélékhez tartozó guanaco – feláldozására. Vérükkel táplálták a földet.
Az inka uralkodóknak küldöttei voltak, akik diktatórikus módon szűz lányokat válaszottak ki a birodalom minden tájáról. Ők bekerültek a kiválasztottak házába, vagyis szintet léptek a hierarchiában. Felkészítették őket az uralkodókkal való házasságra, vagy ruhákat szőttek a királyi családnak vagy a napkultusz szolgálatába álltak és felajánlásokat tettek.
Fiambalá központjától délre, mintegy fél órás csavargásra egy pici, ősi, fehérre meszelt templomot fedeztem fel. 1770-ben épült és Szent Péter apostol tiszteletére szentelték fel. Szomszédságában régi mezőgazdasági gépeket állítottak ki.
Fiambalá főterén sok időt töltöttem, ugyanis ittragadtam a ritka buszjáratok miatt. A helyiek is idecsődülnek az este hatkor végződő szieszta után. Az unalmamat egy rozsdás teherautó sofőrje zavarta meg, aki miután kiszállt, szó szerint visszarakta az ajtót a helyére, melyet csak a felső zsanér tartott. Mivel kilincse sem volt, az ajtó tetejét markolta meg.
Aztán egy helybeli pacákot leptem meg azzal, hogy a főtéren felállított USB aljzat segítségével töltöttem a telefonomat. Nem tudta, hogy így is lehet.
Azt viszont én nem tudtam, mennyire kacifántos innen visszajutni a civilizációba. Erről szól majd a következő rész.