Legújabb cikkek
- Színes piacok 2024-12-13
- Mókás táblák, feliratok 2024-12-11
- Útvonal értékelő Magyar karika - 10 2024-12-09
- A Pinkától a Muráig Magyar karika - 9 2024-12-06
- Fertő-Hanság és Kőszeg Magyar karika - 8 2024-12-04
- Kemencétől Lébényig Magyar karika - 7 2024-12-02
Az andoki fennsík kietlen, ám varázslatos tájain áthaladva, a Sico-hágón át érkeztem az országba. Méghozzá busszal, Chiléből indulva. Négyezer-kilencvenkét méter magasan soha nem léptem még át határt.
Feltűntek az ellenőrző állomás körüli házak. Vajon a határőrök szállásául szolgálnak? Mert ha nem, akkor hogy járnak be dolgozni, amikor a legközelebbi település több, mint száz kilométerre fekszik a határtól?
Beesteledett, mire leszálltam Saltában.
Első argentínai élményem a buszpályaudvar rakodómunkásához kapcsolódik, aki borravalót követelt a hátizsákom átadásakor.
Második élményemet a helyi optikusoknál szereztem. Mivel az éjjel, még Chilében összetörtem a szemüvegem keretét, rákerültek a bakancslistámra. Szerencsére találtam egy, a lencséhez tökéletesen passzoló keretet, így olcsón megúsztam.
Harmadik élményem a bankautomatákhoz fűződött. Két napra elegendő “kavicsot” adtak csak ki, igen gyenge árfolyamon váltottak és még tizenöt százalék jutalékot is levontak. Nem voltam boldog.
Csak napokkal később jutottak eszembe a western unionnal kapcsolatos olvasmányaim. Életemben először utaztam okostelefonnal, de most hálát adtam érte. Kreáltam egy western unionos számlát, a bankszámlámról átutaltam magamnak némi zsozsót, majd Salta egyik fiókjában felvettem a pénzt. Össze sem lehet hasonlítani, mennyivel jobban jártam így.
Míg a hivatalos pénzváltók, a bankok és a pénzautomaták egy euróért kétszázhetven argentin pesót adtak, a western union ennek kétszeresével számolt. Utóbbit nevezik blue dollar árfolyamnak, amely ugyan nem hivatalos, de a turisták élvezhetik ennek előnyeit.
Más kérdés, hogy az első western union fiókban buták ültek, és nem adták oda a pénzemet. Mondván, először regisztrálnom kell valami argentin hivatalnál. A kezembe nyomtak egy telefonszámot, ahol ezt nekem el kellett volna intéznem. Tudtam, hogy hülyeségeket beszélnek, de náluk volt a pénzem.
Jól felhergeltem magam. Sokáig nem tudtam, mi tévő legyek, ezért inkább megkajáltam.
Majd felkerestem egy másik fiókot, ahol egy percen belül, minden regisztráció nélkül kicsengették a két hétre elegendő, már-már táskányi készpénzt. Nincs az a szívhez szóló szép üzenet, ami felér egy köteg garas látványával. Kitömött zsebbel flangáltam az utcákon. Hirtelen nagy úr lettem, dehát Argentínában az a király, aki pénzkötegekkel járkál.
A helyiek nem szeretik a bankszámlát, mert szinte naponta szívnak miatta. Az átláthatatlan gazdasági káosz és a brutális infláció megtanította az embereket arra, hogy ne bízzanak a pénzintézetekben. Az óriási készpénz igény miatt a nagyobb üzletek kasszái bankjegy felvételi lehetőséget kínálnak. Viszont bankkártyás fizetésnél – már ahol lehet egyáltalán – útlevelet kérhetnek.
Az argentinok sokkal jobban szeretik a dollárt, de csak a kitűnő minőségűt fogadják el. Már rég Argentínában tartózkodtam, mire rájöttem, a külföldi bankkártyákkal elnézőbb a rendszer és kártyás fizetés esetén egy, a western union által számolt árfolyamhoz közeli értéket vesz alapul.
Ami Saltát illeti, főtere szép és kulturált: közepén egy park terül el, ahol játszótér, szökőkút és sok-sok pad fogadja a hűsölni vágyó polgárokat. Az északi oldalán az érsekség és a rózsaszín bazilika kapott helyet.
Az érsekség legfőbb vonzereje a zárt, faragott, fa erkély. A három hajós, barokk bazilikában a kupola, az arany díszek és a márványból készült korinthoszi féloszlopok viszik a prímet. Óra csak a baloldali tornyon látható.
A tér keleti oldala dögunalom, viszont a déli végében egy árkádos, tornyos múzeum áll. Eredetileg kormányzói palotaként működött.
Nyugaton a Kulturális Központ és a Régészeti Múzeum épületegyüttese határolja a teret. Illetve innen nyílik az El Palacio pláza, mely egy jezsuita papnevelde helyére épült. Egyes részein keveredik a modern és a régi építészet, illetve a kultúra és az üzleti világ. A boltok falai nem követnek egyenes vonalat, hanem megtörnek. A régi kő padlózatot helyenként meghagyták.
Megemlíteném még a bordó és sárga Szent Ferenc templomot a főtértől egy percnyi járásra. Koloniális stílusban épült és egyetlen nagy hajóval rendelkezik. Külső oszlopait fehérre festették. Motívumai füzéreket, virágokat ábrázolnak. Legfelül egy címer kapott helyet. Tornya ötvennégy méter magas. Harangját ágyukból öntötték.
Salta belvárosától egy ugrásra a San Martin park csábít egy kellemes, tókerülő sétára. Az árnyas sétány, a spriccelő szökőkút és a számos vízimadár teljesen kikapcsol.
Salta specialitása a tamale, ami nem más, mint darált hússal töltött, kukoricalisztbe beleforgatott, kukoricalevélbe csomagolt, főtt eledel. Talán húsos batyunak mondanánk magyarul. Sajátosságnak tűnt a mézes popcorn is, melyet minden sarkon árultak.
A szieszta fogalma errefelé is ismert, a boltok zöme délután egy és öt között zárva tart, hogy aztán este kilencig újból fogadhassanak vásárlókat. Furcsa, de örömteli jelenség volt az eső is. Pláne, hogy a brutál száraz Atacama-sivatag felől érkeztem a városba.
Argentína északnyugati vidéke bőven tartogatott meglepetéseket. Miután az állomáson kipengettem a szokásos borravalót csomag rakodásért, – ezúttal ötven pesót (kb 18 eurocent) – Humahuacába buszoztam.
Útközben feltűnt, mennyire szegény és elmaradott vidékre vetett a sors. Volt, akinek ekére sem tellett. Biciklivázra szerelt szántóvassal művelte a földet. Gyakori látvány a régi Dáciára hasonlító, 1980-ig gyártott Renault 12-es. Többsége persze rozsdás és rozoga.
Humahuaca legfontosabb látványossága a Serranía de Hornocal. Ez egy színes és csíkos hegyvonulat, huszonöt kilométerre a falutól. A mészkőképződmény harmonikus színei és háromszög alakú formái a különböző, erodálódott ásványoknak köszönhető. Tiszteletre méltó táj. Egy show, amely hosszú időre képes lebilincselni.
Kivéve, ha a sofőr nem hagyja. Történt ugyanis, hogy a nagy távolság miatt harmadmagammal sofőrt béreltünk. Mondanám, hogy idegenvezetőt, mert egy ügynökség rikkantsánál fizettünk be, de az autón kívül a fószer mást nem vezetett. Arra alig adott időt, hogy a parkolótól tíz-tizenöt percnyi gyaloglásra lévő kilátópontról élvezzük a táj szépségét.
Eleinte nem is akartam velük menni. Taxisokat próbáltam rávenni arra, hogy vigyenek el a kilátópont parkolójáig, majd estefelé jöjjenek értem vissza. Az egyik taxis dupla árat kért ezért a fuvarért, a másik gondolkodás nélkül nemet mondott az ötletemre.
Humahuaca Jujuy tartomány (ejtsd: huhuj) egyik gyöngyszeme. Az egykori inka útvonalon, a Rio Grande folyó partján fekszik és kopár hegyláncok szegélyezik. Egyedülálló kultúrtáj, hiszen a környék indián népei vallási hiedelmeket, rítusokat, fesztiválokat, művészetet, zenét és mezőgazdasági technikákat őriznek.
Humahuaca lakói nagyrészt a kecsua nyelvet beszélő coya etnikai csoporthoz tartoznak. Az emberek arcvonásai, az épületek, az éttermek és az üzletek kínálatai, valamint a Bolíviai Köztársaság iskola Bolíviára emlékeztetnek. Az iskola 1921-ben nyitotta meg a kapuit, miután a lakosok fejenként húsz centtel hozzájárultak a telek megvásárlásához.
Humahuaca legszebb része a piciny, árnyékos főtér, melyet számos érdekes épület vesz körbe. Az úgynevezett Cabildo községházaként funkcionál. Tornyán Dél-Amerika egyik legnagyobb órája látható. Három hatalmas bronz harangja tizenöt percenként szólal meg.
A Miasszonyunk templom fehér, neoklasszicista homlokzata és két tornya ugyancsak parádés. A központot szűk, macskaköves utcák szövik át. A falu fölötti domboldalon az apró Szent Barbara torony és az argentin függetlenség emlékére állított szoboregyüttes kapott helyet.
A vacsoraidő este nyolckor kezdődik. Az egyik fogadóban láma pörkölt került a tányéromra, rizs, krumpli, hagyma, sárgarépa és paprika kíséretében. A lábujjamat is megnyaltam utána.
Az éj folyamán Szűz Mária tiszteletére tartottak körmenetet, mely a Miasszonyunk templomtól masírozott a sötét utcákon át a dombtetőn álló Szent Barbara kápolnához. A hívők lámpást lengettek, füstölőt égettek, gitárszó kíséretében énekeltek és cipelték körbe Szűz Mária szobrát. A kápolnánál három zenekar is összegyűlt síppal, dobbal, de nádihegedű nélkül és néha egymás “szavába” vágva bazseváltak.
Humahuaca takaros, árnyékos, füves campingjét felcseréltem Purmamarca poros, zsúfolt és kissé lepukkadt campingjére. Az udvaron kialakított sátorhelyek fölött házilag összetákolt bádogtetőt zörgetett az állandóan fújó szél. A sátorvasak leverésére esély sem volt. Kövekkel helyettesítettem őket.
De legalább több pénzt kértek egy éjszakáért, mint abban a bizonyos takaros campingben. Talán a falu mögött magasodó cifra sziklafalak verték fel az árakat. Vagy a hippik.
Még mielőtt a tarka sziklákat szemügyre vettem volna, gyalogtúrát vezényeltem magamnak. Végre nem kellett a távolságok miatt aggódnom és nem kellett egy túraszervezővel sem lepacsiznom. Újra átélhettem a végtelen szabadságot.
Az ösvény a településtől északra egy kiszáradt, de széles folyómederben indult ki. Majd egy kisebb kaktusztelepet elhagyva beért a hegyek közé, egy katlanba. Itt kezdődött a mászóka. A kijelölt ösvény egy elhagyatott, romos kővityillóhoz vezetett. Egy méterrel se tovább. Ennek ellenére megkíséreltem felkapaszkodni egy hegygerincre. Egy adott ponttól azonban annyira meredekké vált a hegyoldal, hogy csúszkálni kezdtem. Még mielőtt beleseggeltem volna egy kaktuszba, hátat fordítottam az expedíciónak.
Lefelé jövet vettem csak észre a sziklafalak változatos színeit. Míg a velem szemben, a háttérben tornyosuló hegyoldalon a bordó és a rózsaszín árnyalatai tűntek fel, az előtérben emelkedő falak a sötétzöldet, a bordót, a föld színűt és a fehéret választották. A rózsaszínt a salak adja, a bordót a vasban gazdag sárkő, a zöldet pedig az oxidálódott agyagpala. Ha a képen nem is látszik, van fehéres is a mészkőnek köszönhetően.
Bár a kirándulás elvett fél napot, volt még erőm elcsoszogni a fentebb bemutatott vörös sziklákhoz. A fantasztikusan egyedi színek a geológiai üledékképződés eredményei. Egyszerűen hihetetlen és ámulatbaejtő. Legalább ennyire érdekes volt a falak tövében megbújó tanya és az udvaron kószáló néhány fekete ló.
A bájos, tradicionális Purmamarca egy oázis a körülötte magasodó kopár hegyek között. Nevének jelentése ajmara nyelven: sivatagi város. Gyanúsan az egyik legszebb argentin település.
Központja telis teli színes, földszintes sorházzal, kávézóval, étteremmel és különböző üzlettel. Az utcák nagy része burkolatlan és poros. Négyszög alaprajzú főterét a piaci kofák foglalják el, akik leginkább szőttesekben utaznak. Kézműves kendő, sapka, terítő, valamint bőráru és ékszerek csalogatják a turistákat.
A tér déli oldalán, megbújva a fák mögött található a fehér Santa Rosa de Lima templom és annak négyszögletes harangtornya. A bejárat feletti áthidalón az 1648-as évszám szerepel, bár a ma látható épület 1779-ben lett kész.
A tértől keletre a Cabildo, vagyis a községháza áll. Koloniális stílusát a boltíves galéria és a vastag vályogfal tükrözi. Ez a legkisebb cabildo Argentínában. Az alapja harminc centivel mélyebben fekszik, mint az utcaszint. De nem szándékosan süllyesztették le, hanem az esőzések mosták ki a földet alóla.
Ami a Jujuy tartományra jellemző étkeket illeti, megkóstoltam az utcán sütött, sonkával és sajttal töltött tortilla rellenát. Tökéletes uzsonna és reggeli. Vacsorakor egy tányér locro iramodott a tortilla után. A locro egy szaftos, picit édes eledel, mely többek között fehér kukorica, chorizo kolbász, marhaszegy, marhaláb, szalonna, tök, paprikapor és sárgarépa hozzáadásával készül.
Egyébként a tájjellegű ételek közé tartozik még a korábban már említett tamale – kukoricalevélbe csomagolt darálthús – valamint a humita és a kecskehús is. A humita hasonló a tamaléhez, de a húst sajttal és/vagy fehér kukoricával helyettesítik.