Legújabb cikkek
- Színes piacok 2024-12-13
- Mókás táblák, feliratok 2024-12-11
- Útvonal értékelő Magyar karika - 10 2024-12-09
- A Pinkától a Muráig Magyar karika - 9 2024-12-06
- Fertő-Hanság és Kőszeg Magyar karika - 8 2024-12-04
- Kemencétől Lébényig Magyar karika - 7 2024-12-02
Másodszor léptem be Chilébe, ezúttal Argentínából, busszal, az Aconcagua csúcs alatt. Sivár hegyoldalak, szigorú sziklaszirtek kísérték az utamat.
Érdekesen alakították ki a határállomásokat, melyeket nem a főútra építettek, hanem egy erre a célra kialakított mellékútra. Mintha egy fedett buszpályaudvarra érkeztünk volna. Háromezer méterrel a tengerszint felett – teszem hozzá. Az útlevél ellenőrzést civilizált módon oldották meg és még a buszsofőrök is besegítettek az utasok terelgetésébe. Chile fővárosa, Santiago volt a végállomás.
Egy rég nem látott barátommal beszéltem meg találkát, de amint kiléptem a buszpályaudvar kapuján, arra gondoltam, bárcsak ne Santiagóban lakna. Ugyanis akkora putri fogadott, hogy hirtelen elbizonytalanodtam. A kilométer hosszú zsibvásár, a gigantikus szeméthalom és az első blikkre gyanús alakok nem keltettek jó benyomást. A járdán alig lehetett megmozdulni. Vártam, mikor rabolnak ki. Szerencsére épségben megúsztam.
Elképzelni alig lehet, mi mindent árultak a flaszterre kitett asztalokon: borotva, baseball sapka, melltartó, gyümölcsös tál, zsebkendő, ruha, cellux, cipőpaszta és még sok más szar. Igaz, a cseresznyék jól néztek ki. De hiába a hangszórókból szóló kellemes salsa zene, a drog jobban fogyhatott talán, mint a cseresznye.
A mellékutcák is durván néztek ki. Vagy inkább undorítóan. Kizárt, hogy bárki túléljen itt egy esti sétát. A karton- és flakonhegyek mellett emberek aludtak, kicsit arrébb kínai boltból csavarodtak ki leépült pacákok.
Viszont amint kiértem a gyanús környékből, hirtelen csend lett és nyugalom. Az autók is eltűntek. Santiago belvárosában fetrengtek ugyan hajléktalanok, mégis kulturáltabb volt, mint az állomás környéke.
Ettől függetlenül a bereteszelt hostel kapun nem lepődtem meg. Csengetés után először csak az ablakból kommunikáltak velem. Azután engedtek be, hogy megtalálták a foglalásomat.
Santiago modern város, modern épületekkel. Ritkán vettem elő a fotógépemet. Belvárosa is inkább egy lakótelepre hasonlít. Van olyan sétálóutca, amelyet panelházak szegélyeznek. Az utca szinten egy-egy fagyizó vagy butik kapott helyet.
A főtér környékén pislákol csak némi változatosság. Pontosabban csak a katedrális és a történelmi múzeum épülete érdekes.
Meg egy másik “ecseri piac” a főtértől északra, ahol a sok gyümölcs mellett és a közelgő karácsony miatt mikulás sapkákat és mű mikulásvirágokat árultak. Cseresznye és eper viszont dögivel. Képtelenség elmenni mellettük. A cseresznyének kilója valamivel több, mint egy euró, az eperé durván kilencven cent. Ezek a gyümölcsök boltban nem kaphatók, kizárólag a piacon érhetők el.
Chile fővárosa rendkívül kozmopolita. Fehér, fekete, sárga, félvér, szóval sok-sok rassz él egymás mellett. Ehhez a keveredéshez nagyban hozzájárulnak a Venezuelából áttelepült munkakeresők. Santiago klímája sokkal kellemesebb, mint az Argentínában fekvő Mendozáé, ahonnan ideérkeztem. Metróhálózatát hat vonal alkotja.
Csak egy éjszakát töltöttem Santiagóban és bőven elég volt. Ha nem lakna itt egy barátom sem, biztos kikerülöm. Teljesen érdektelen hely.
Szóval nagy nehezen, a flegma buszjegy árus segítségével megtaláltam a helyes peront a pályaudvaron, ahonnan délebbre, a vulkánok földjére és a zöldebb országrészbe utaztam.
De az éjszakai buszozás nem alakult jól. A mellettem ülő csávó szinte fél óránként felkelt a helyéről és mivel én ültem a folyosó felől, nekem is mozgolódnom kellett. Amikor végre elaludt, akkor meg a vállamra döntötte a fejét. Nem hagyott békén.
Egy átszállással jutottam el a célba, Malalcahuello falvába. A csatlakozó járat valami oknál fogva ingyen hozott el, viszont a falutól ötszáz méterre kitett. Vajon jobb kedve lett a sofőrnek attól, hogy nem fuvarozott el a buszmegállóig?
A sok kietlen táj után öröm volt látni az üde természetet, a zöldellő hegyeket. Virágok és erdők mindenfelé. Különösen a változatos színű csillagfürt tett jót a szememnek. A campinget is imádtam, mely egy folyóparti telekre épült és sok-sok árnyékot adott.
Malalcahuello egy pici falu, telis tele fa bungalóval. Turizmusa télen virágzik, a síkölcsönzőkön és az éttermeken ezúttal lakat lógott. A füves főtéren minden délután összegyűlt a nép. Eszegettek, iszogattak, zenét hallgattak, gyerekprogramokat szerveztek, ételt és csecsebecsét árultak. Sőt egyik nap a közelgő karácsony miatt eljött a mikulás is, méghozzá tűzoltóautón. Hó híján a szán nem lett volna praktikus.
A környék egyik legnagyobb nevezetessége a hófödte Sierra Nevada vulkán. Nagyon meg akartam mászni. Stoppal, Dél-Amerika második leghosszabb alagútján keresztül érekeztem meg Sierra Nevada faluba. Regisztráltam magam a helyi rendőrségen, majd megkezdtem a hegyi túrát.
Igen ám, de egy idő után eltűnt az út. Fordulhattam vissza. Míg nem egy keresztetődésnél észrevettem egy turistajelzést. Egészen egy folyóig kalauzolt, ahol megállt a tudomány. A magas vízszint és a rohanó széles folyó megálljt parancsolt. Próbáltam átkelőket találni, de egy szál sem akadt.
Alig pár óra természetjárást követően, szégyenszemre feladtam a csúcstámadást. Ettől függetlenül élveztem a természetet és a zöld minden árnyalatát. Ez az én világom. Stoppal robogtam vissza Malalcahuellóba.
Másnap biciklit béreltem. Majd öt méter megtétele után béreltem egy másikat. Az elsőről leszakadt ugyanis a pedál. A környék meglepően hosszú bicikliútjának egy részét jártam be.
Először a lapos tetejű, hófödte Lonquimay vulkánt csodáltam meg közelebbről, majd egy hegyi kilátópontról is. Lankáin sífelvonó működik. Érthetetlen, nyáron miért nem népszerű kirándulóhely. A vidék jellegzetes fája a délfenyő, más néven az araukária. Fiatal ágain tűlevelek, a törzsén és az idősebb ágain kemény, bőrszerű pikkelylevelek nőnek.
A kacskaringós hegyi utak feladták a leckét, leginkább meredekségük és laza talajuk miatt. Az autók óriási porfelhőt hagytak maguk után, amit nem üdvözöltem nagy lelkesedéssel.
Túrám érintette a huszonöt méter magas Princesa vízesést is, melyhez egy indián legenda fűződik. A mapuche nép főnökének megtetszett egy fehér ló és megígérte az alattvalóinak, hogy aki megszerzi neki azt, feleségül veheti a lányát. Egyik reggel ott is termett a fehér ló és vele egy bátor férj jelölt. Csakhogy addigra a főnök lánya eltűnt az igazi szerelmével.
Mivel a főnök tartani akarta a szavát, razziát szervezett és átkutatták a környék erdőit. Meg is találták a lányt, de nem volt benne köszönet. A szerelmes pár ugyanis leugrott egy szakadékba. Ekkor keletkezett a Princesa (magyarul: hercegnő) vízesés, melynek vízsugara ráadásul egy lófarokhoz hasonlít.
Jól esett a hosszú pihenő Malalcahuellóban. Igaz, a szünetelő éttermeknek “hála” négy napig nem ettem meleg kaját. Hacsak nem számítjuk annak a hamburgert. A campingben ugyan sütögethettem volna, de akkor kevesebb idő maradt volna a kirándulásokra. Ellenben az egyik vegyesbolt mennyei tortaszeleteket árult. A pudingos-feketeerdő tortájuk teljesen levett a lábamról. Párszor visszatértem hozzájuk.
Egyébként Chilében a campingeket – mint ahogy Argentínában sem – nem feltétlenül sátorozásra használják. Általában csak sütögetésre jönnek össze a cimborák. Amint megeszik a vacsorát, eloltják a tüzet, kikapcsolják a zenét és távoznak a campingből. Viszont a hétköznapi grillezés legalább annyira népszerű, mint a hétvégi.