Egy éjjeli buszjárattal robogtam az Atacama-sivatag közepén fekvő Calama városa felé. Az utazás közepén hirtelen megállt a járat és mindenkit lezavartak. Csomagátvilágításra került sor a senki földjén. Mire leszálltam, a busz csomagtartója üresen tátongott, a hátizsákom az út szélén hevert. Szerencsére nem vették észre a hordozható bankjegy nyomtatómat.
Kora reggel, napfelkeltekor érkeztünk Calamába. Campingre pályáztam, de amit a gugli térképén kinéztem, nem létezett. A B tervemben szereplő hostel meg zárva volt. Jó sokat gyalogoltam és vagy ötven kóborkutya megszagolt, mire végül szállásra leltem.
A világ egyik legnagyobb rézbányája fekszik a közelben, de épp nem fogadott látogatókat. Így hát szinte átunatkoztam a napot, míg nem az internetet böngészve rábukkantam Chiuchiu (ejtsd: csiucsiu) falura és annak régi, fehérfalú templomára.
A mintegy harminc kilométerre viszont nem találtam buszt, se készséges sofőrt. Míg az egyik buszmegálló melletti trafikos meggyőzött a járat létezéséről, addig az állomáson erről nem tudtak. Kezdett idegesíteni, hogy nem jutok el önállóan a látnivalókhoz.
Az idegességem tovább fokozódott a szálláson, amikor hajnalok hajnalán az egyik vendég bömböltetni kezdte a tv-jét. Gondoltam, bezörgetek a folyosóra nyíló ablakán. Erre betörtem a vékony üveget. Soha többé nem tudtam elaludni. Pedig csend lett. Viszont bevallom, reggel megszöktem a várható felelősségre vonás elől.
Ekkor úgy éreztem, Chile nem akar engem és állandóan keresztbe tesz. Ráadásul a chileiek akcentusával sem boldogultam.
Némi sikerélmény reményében költöztem át San Pedro de Atacamába négy éjszakára. Az Atacama-sivatag legturistásabb települése remek kiindulópont az Andok fennsíkjain található természeti kincsek felé. Igaz, a hatalmas távolságok miatt kevés esély mutatkozik az egyedül összehozott csavargásokra. Kivéve autóbérlés esetén, de ez nem az én világom.
Korábban büszkén hírdettem magamról, hogy utazásaimat egyedül szervezem és messze elkerülöm a csoportos, idegenvezetős kirándulásokat. Ezt most bebuktam. Kénytelen voltam elfogadni valamelyik túraszervező cég ajánlatát. Csak mert annyira érdekeltek a látnivalók.
Két programra fizettem be, ennek okán pedig némi kedvezményt kaptam. Az egyik túra flamingókat, vörös köveket, türkízkék tavakat, vulkánokat és a baktérítő vonalánál lezavart piknikezést ígért, míg a másik gejzíreket és egy kisebb kanyont.
A közeli sós tavakon három flamingó faj kapott letelepedési engedélyt: a chilei, az andoki és a james (ejtsd: dzsémsz) vagy más néven rövidcsőrű. Valamennyi nagy kolóniákban él. Algát, magokat, apró garnélarákot esznek.
Különlegesség a csőrükön található, bálnákéhoz hasonló szűrős szarulemezek, melyekkel megszűrik az eleséget. Naponta cirka kétszázötven gramm garnélarákot esznek. A rákokban és az algákban megtalálható bétakarotin és vöröses-narancssárga festék hatására válnak a flamingók rózsaszínné. Mivel a hímek többet zabálnak, élénkebb színűek, mint a nőstények.
A madarak négy éves koruk előtt érik el a rózsaszín árnyalatot. Mindhárom faj általában egy tojást kelt ki évente.
A chilei flamingó Peru középső tájaitól egészen Patagónia déli részéig megtalálható. Álló helyzetben egyformán rózsaszín, nincsenek árnyalatok. Repülés közben derül csak ki, szárnyának alsó része fekete. Lábai szürkék, kivéve a rózsaszín izületeket. Az egyetlen flamingó faj az Atacama-sivatagban, mely rendelkezik hátrahajló ujjal. A chilei mérete nagyjából megegyezik az andoki 110-120 centis méretével.
Az andoki flamingó csőrén nagy a fekete rész. Álló helyzetben a hátratett evezőtollán fekete háromszög látható. Lába halványsárga, hátrahajló ujja hiányzik. Az andoki és a james flamingó egymás mellett, nagyjából egy területen él, kizárólag az Atacama-sivatag tágabb régióin.
A három faj közül a james érdemelte ki a leghosszabb nyak, a legrövidebb csőr és a legkisebb test címet. Lába vörös, három ujja előrehajlik, hátrahajló ujja hiányzik.
De nem csak flamingók élnek a magaslati tavak vidékén. Hosszúfarkú nyulak, vad szamarak, rókák, egyéb vándor- és rezidens madarak ugyancsak megpihennek itt. A rezidensek közül az egyik leggyakoribb az ormányos szárcsa. A rendszeresen retúrjegyet váltó Baird-partfutó pedig egyenesen Alaszkából érkezik. Ezekkel az állatokkal csak egy baj van: nehezen észrevehetőek.
A baktérítő vonalánál lezavart piknikezés után Socaire (ejtsd: szokáiré) faluban pihentünk meg. Rusztikus templomát és különálló tornyát kőből emelték és fűvel fedték be. Egyszerűsége a nehéz körülményeket szimbolizálja. Bertalan apostol tiszteletére szentelték fel. Ajtaján lakat lógott.
A Salar de Talar kékeszöld tava és fehér sómezeje, a körülötte elterülő vörös kövek – spanyolul piedras rojas – és a vízbe alámerülő szürkés hegyoldalak minden képzeletet felülmúlnak. Az erős szél és a be-bekúszó felhőzet sem riaszt el a fotózástól.
A Laguna Miscanti egy csillogó, édesvízű tó. Partjaitól vulkánok emelkednek a magasba. Jégolvadásból származó felszín alatti vizekből alakult ki. A mellette fekvő, kisebb Miniques tavat csak messziről bámulhattuk.
Az első túra utolsó pihenőjét Toconao faluban tartottuk. A főtéri csendéletet egy templomi esküvő törte meg.
A második nap az El Tatio várt ránk. A világ legmagasabban fekvő gejzírmezejéről van szó. Négyezer-kétszáz méteren található, ahol a víz forráspontja nyolcvanhat fok. A mintegy nyolcvan gejzír sziszegő hang kíséretében gázokat, vizet és gőzt lövell ki szökőkútszerűen, időszakosan. A kicsapodó víz átlagosan hetvenöt centi magasságba szökik, a gőzoszlop viszont elérheti a hat-nyolc métert is.
Tevékenységüket a környékbeli vulkáni magmák által felmelegített víz táplálja. Némelyik gejzírkúpból tör elő, míg mások peremmel rendelkező medencékből. A gejzírek körüli mészköves lerakódások a vízforralókban található vízkőhöz hasonlítanak. Szilícium-dioxidból állnak, mely vegyület a sütőporban, a fűszerekben és az ivóvízben is megtalálható.
A párolgás során keletkezett füstoszlopokat a kiváló fényviszonyok miatt napkelte után érdemes megtekinteni. A talaj egybként kissé csúszós, nem árt vigyázni.
Az utolsó állomás a Quebrada Escalera nevű folyó által kivájt kanyon volt. Itt kóstoltuk meg a környéken termő kame kaktusz savanykás gyümölcsét. Megismerkedtünk a pingo pingo növénnyel, melynek értágító hatása segít a hólyaggyulladás és vizeletürítési problémák leküzdésében. Az Andok viagrájaként is ismert.
Bár a túrák fantasztikus látnivalókat érintettek, nem mehetek el a programszervezők és az idegenvezető bunkósága és türelmetlensége mellett. Először is az irodában nem ismerték a visszajáró fogalmát. Az értékesítő el akart zavarni egy boltba vásárolni, hogy a pontos összeggel térjek vissza. Nem mentem. Megkértem, hogy ő oldja meg. Megoldotta.
Aztán miután kifizettem mindkét túra árát, az idegenvezető srác két napon keresztül próbált még több pénzt kicsikarni. Sőt, az iroda is üzengetett. Mondván, nem fizettem eleget. A gejzír park bejáratánál is bepróbálkoztak.
Fontos tudni, hogy az irodában kicsengetett összeg nem tartalmazza a belépők árát. Ezeket érkezéskor, az adott park pénztáránál gyűjti össze, majd fizeti ki az idegenvezető. Szóval miután odaadtam neki a pénzt és ő visszatért a kasszától, megkérdezte, hogy fizettem-e.
Bár számítottam rá, a látnivalók többségét futtában néztük meg. Míg a flamingóknál és a gejzíreknél elegendő időt töltöttünk, addig a Salar de Talar parkot, a Miscanti tavat és a Quebrada Escalerát elég hamar otthagytuk. Lényegében csak fotózás erejéig tekintettük meg. Sőt, a Miscanti tóban csak addig gyönyörködhettem, míg a többi kiránduló wc-re ment.
A gejzíreket magában foglaló túra állatlest is tartalmazott. Csakhogy mindezt kocsiból kíséreltük meg. Naná, hogy nem volt szerencsénk. Szóval nem véletlenül utálom a szervezett programokat.
San Pedróban az önálló kóborlásokban sem volt szerencsém. Noha az Ördög torka nevű kanyont sikerült egyedül felfedeznem, a Hold-völgyet és a Cejar-tavat nem engedték. A Cejar-tó őre délután négy órakor lehúzta a sorompót, a Hold-völgy pénztára hatkor zárt be, esélyt sem adva a naplementés fotókhoz.
Persze interneten megnézhettem volna a nyitvatartást, de ki gondolta volna, hogy egy természeti kincs látogatása során időhöz kell alkalmazkodni.
Peruban nem voltak ilyen korlátozások: Vinicunca csíkos hegyei és a Colca kanyon elvileg a nap bármelyik szakaszában bejárható. Hozzáteszem, hogy a Cejar-tóhoz cirka tizenhét euró, a Hold-völgybe mintegy tizenkét euró lett volna a bepattanó. Nem viccelnek.
Egyébként mindkét látnivalóhoz biciklit béreltem, melyhez pumpa, zár, defekt javító szett és szerszám járt. Csak táskát nem adtak hozzá. Slendrián módon a kezembe nyomták. Csak azt nem mondták: itt van, bameg, oldd meg.
Hogy ne menjen kárba a napom, a Hold-völgy melletti kopár sziklákat azért megmásztam.
Ami az Ördög torka kanyont (Garganta del Diablo spanyolul) illeti, hat kilométerre fekszik San Pedrótól. Ez egy igen szűk, kanyargós, kopár szurdok, melynek ösvénye egy kiszáradt folyómederben vezet végig.
Magáról San Pedro de Atacamáról is hadd meséljek: teljesen más, mint a többi chilei település. Egy oázis. Földszintes, lapos sorházak, poros utcák, egy hófehér templom és a csodálatosan kék ég teremtenek remek hangulatot.
Egykor lámahajcsárok kereskedőhelye volt, manapság a turizmus virágzik. Kár, hogy a bankautomaták nem megbízhatóak. Ottjártamkor a külföldi kártyát elfogadó pénzkiadók másfél napig nem működtek.
Noha szívembe zártam a fantasztikus tájakat és képződményeket, és a pohár félig tele, nem mondanám, hogy életem legszebb időszakát töltöttem San Pedróban. Sőt, a Chilében eddig eltöltött tíz nap gyakran okozott fejfájást. Ezt tetézte az utolsó éjszaka összetört szemüvegem, melyre a sátorban, alvás közben könyököltem rá.
Eredetileg nem terveztem meglátogatni Argentína északnyugati vidékét, mégis úgy éreztem, egy határváltással visszatérhet a szerencsém és ismét gördülékennyé válhat az utazásom. Életem legdrágább jegyét váltottam meg az argentinai Salta városába. Nincs az az egész napos buszozás, amely megér közel hatvan eurót.
Ha mégis Chiléről olvasnál tovább, bökj a Santiago gombra.