A Fidel Castro-féle kommunista világra voltam kiváncsi. Arra a világra, amelyet egy hős forradalmárból avanzsált diktátor épített. Ahol a frenetikus, fülbemászó latin muzsika hallatán a legelnyomottabb kubai táncra perdül.

A világ egyik utolsó kommunista országát irányító “El Comandante” megöregedett. Egyes akkori híradások Kuba és az Egyesült Államok közötti kapcsolatok újjáélesztését jelezték előre. E két információ pedig arra sarkalt, hogy minél előbb felfedezzem ezt a karibi szigetországot. Bár lehetetlen egy csapásra egy ország életét száznyolcvan fokkal elfordítani, sőt az öreg szakállas öccse, Raul sem a demokrácia híve, presztízskérdést csináltam abból, hogy még Fidel életében, és az amerikai közeledések előtt látogassak el Kubába. 

Amikor ez a kaland kipattant az agyamból, a nagy Fidel, az egyesek szemében legendás, de semmi esetre sem málészájú vezér vígan tengette nyugdíjas éveit. Fel-felvetődött bennem a kósza költői gondolat, mennyire vicces és laza lenne együtt rumozni vele egy füstös havannai csehóban, néhány táncoslábú kubai leányzó társaságában. És ha még Maradona, Fidel cimborája is csatlakozna, megtanulnék hátraszaltózni.

A tizedik kupica rum után biztos megkérdezném az öreg harcostól, mi a titka annak, hogy párszáz fős csapatával több tízezres hadseregeket billentett fenékbe, megdöntött egy diktatúrát, illetve középsőujjával többször beintett az erejét fitogtató Egyesült Államoknak, amelynek vezetői nem igazán találtak rajta fogást.

Aztán néhány héttel azután, hogy megváltottam a Havannába szóló repülőjegyet, El Comandante letette a kanalat. Annak a bizonyos álomtalálkozónak az esélye az egy tized százalékról a nullára esett vissza.

Talán volt egy rangja annak, ha az ember Fidel életében fedezte fel Kubát. Nekem ugyan nem sikerült, mégis élveztem utazásom minden másodpercét, éjszakánként pedig nyugodtan aludtam.

Köszönjük Fidel – mondja a felirat

Bár nem volt egyszerű eljutni ebbe a karibi államba. Történt ugyanis, hogy sztrájk miatt légtérzárlatot rendeltek el Franciaország felett, így lekéstem a Madridból Havannába induló csatlakozást. Csak tíz-tizenöt perccel.

Amint leszállt a gépem Madridban, és a reptéri busz elfuvarozott a kapuhoz, begyújtottam a rakétákat. A reptér porzott utánam. Murphy törvénye ekkor kimondta, hogy hiába landoltunk a 4-es terminálnál, Kubába a 4S jelzésű terminálról indulnak a gépek. Ugyanennek a törvénynek egy másik paragrafusa pedig azt hangoztatta, hogy minden lift és a két terminál között üzemelő vezető nélküli vonat peronja is mindig az adott épület legvégén található. Legalább megcélozhattam az egyéni csúcsomat fedettpályás hosszútávfutásban.

A délután induló járat még benn állt, a gép és a repülőtér épülete közötti mozgatható folyosót még nem húzták vissza, amikor kifulladva a kapuhoz értem. Nem engedtek fel. A Havannába tartó gépnek percre pontosan kellett indulnia.

Közben utolértek bajtársaim. Nem én voltam az egyetlen, aki reptéri kocogásra nevezett be. Elszabadultak az indulatok, valamennyien elkezdtünk reklamálni. Leginkább a szervezetlenség, no meg a reptér személyzetének bénasága, és nemtörődömsége miatt. Illetve amiatt a tíz-tizenöt perc miatt, ami egy kilenc és fél órás repülőút alatt simán behozható.

Ő nem a madridi reptéren dolgozik…

Kárpótlásul használhattuk a VIP lounge-ot, és ingyen vacsorázhattunk, de ez nem igazán vígasztalt egyikünket sem. A jegyünket egy éjfélkor startoló mexikóvárosi járatra foglalták át. Szép kerülőút. Ráadásul a mexikóvárosi repteret úgy alakították ki, hogy a tranzit utasoknak is be kell lépniük az országba. Nem kerülhetik ki a vámosokat és kilépéskor pedig díjat kell fizetniük. Feltehetőleg a jutalékot valamelyik drog kartellnek. Még mielőtt behálózott volna minket a kokainbiznisz, felültünk a kubai járatra és végül fél nap késéssel érkeztünk meg a szivar országába.

Noha én csak egy fedélzetre felcipelhető hátizsákkal terheltem magam, jó kisfiú módjára megvártam a több csomaggal érkező utastársaimat. Együtt taxiztunk be a főváros központjába. Ennek a húsz kilométeres távolságnak a leküzdéséhez két opció áll rendelkezésre: taxi vagy gyaloglás.

Tipikus havannai utcakép: egy sorház hatalmas kapuja előtt ráérősen pöfögtető mandró üldögél. Oké, a házak nagy része nincs így felújítva.

Még mielőtt bepattantunk volna a kocsiba, zsozsót váltottunk a reptéren. Na, ez a pénzváltósdi egy érdekes történet, ugyanis két féle kavics létezik Kubában: a kubai peso (CUP) és a konvertibilis peso (CUC). Ottjártamkor egy CUC-ért huszonnégy CUP-ot adtak, egy euroért pedig egy CUC-ot. Utólag megállapítható, hogy a CUC-ot szinte mindenhol használhatjuk és ennek jobban örülnek a kubaiak. Talán csak az eldugott falvakban, illetve üzletekben kell a CUP, no meg a helyi buszjáratokon. Ahol idegen megfordulhat, ott elfogadják a CUC-ot. Kissé cinikusan talán úgy is fogalmazhatnék, hogy a CUC-ot a turistáknak találták ki, míg a CUP a szegény kubaiak pénze.

Szóval beugrottunk egy rozoga Ladába és cirka harminc fok kíséretében süvítettünk Havanna központjába. Reménykedtem abban, hogy egy mammut Chevrolet kanyarodik elénk, vagy egy Oldsmobile 98, amilyet Fidel vezetett, de a rozsdás Lada szétesett műszerfala is megmosolyogtatott. A belváros felé robogva a Lenin parkot és jónéhány nagyravágyó stoppos ujjait súroltuk.

Álomautó – be kellett érnünk egy Ladával

Havanna épületei között robogtunk, amikor hogyhogynem felfigyeltem egy ismerős utcatáblára. Nyomban ráförmedtem a sofőrre, hogy húzza vissza a kantárszárat. Valamelyest felkészültem földrajzilag, hiszen meg kellett találnom a Vedado kerületben lévő “casa particulart”, vagyis a vendégházat. Sikerült.

Más kérdés, hogy a ház úrnőjét nem találtam otthon, a ház ura pedig nem foglalkozik vendéglátással. Az amúgy közvetlen, barátságos úr atlétatrikóban hűsölt az utcára nyíló nappaliban és nézte minden kubai kedvenc sporteseményét, a baseball világbajnokságot. Persze kommunikáltunk is egymással, amely megadta az első löketet a kubai nyaraláshoz. A sietős, kissé stresszes európai stílus találkozott a vidám, “ráérünk” kubai stílussal.

Hogy mennyire nem értik az idő fogalmát, megértettem, amikor a háziúr azt ecsetelte, hogy tíz perc múlva jön az asszony és akkor elfoglalhatom a szobámat. Másfél órát vártam rá. Ezalatt viszont megtudtam, hogy a ház urának van némi köze Magyarországhoz. Természetesen egy nő és egy szocialista időkbeli történet áll a háttérben.

A konyhában egy srác tüsténkedett. Megkínált egy pohár jéghideg, de életmentő vízzel. Dolgának végeztével pedig lelépett. Mint kiderült, egy alkalmazottal diskuráltam. Sietett egy másik panzióba, hogy odaát is felrázza vízzel a kiszáradt szájú pácienseket.

Havanna, kékben a nappalinak látszó váróterem, vele szemben a szállásom főajtaja

Aztán megjelent a késlekedő, aki meglepő módon nem beszélt angolul. Pedig a szállásról szóló visszaigazolást angolul kaptam és az email címe mellett látható arckép igencsak hasonlított a ház úrnőjére. Spanyolul csapta a kezembe a szobakulcsot.

Gyorsan beköltöztem az utca másik oldalán álló ház ablaktalan, de erkélyről nyíló és udvarra néző szobájába. Másodpercekre rá pedig már Havanna utcáit róttam. Istenekkel ismerkedtem és erotikus ajánlatot kaptam, de minderről a következő részben mesélek.