Ahogy az előző fejezetben említettem, a Pontedeume közelében terülő nemzeti park esőerdejében terveztem eltölteni egy fél napot. Hogy minél több élményben legyen részem, úgy gondoltam, a kerékpárkölcsönzés remek választás lehet.

Az unalmas, semmi különlegességet nem kínáló szállodai reggeli elfogyasztása után a hotel recepiósához fordultam, aki egyből lecsillapított, mondván, senki nem foglalkozik errefelé bringa kölcsönzéssel.

Amikor felkészültem az utazásra, próbáltam utánajárni annak, hogy juthatnék el a fent említett parkba, de elég kevés angol nyelvű anyagot találtam. Egy utazók és kalandorok számára létrehozott szociális internetes hálózaton kértem segítséget. Rögtön jött is a válasz, hogy a park bejáratánál bérelhetek biciklit, de a kapuig fognom kell egy taxit. A javaslat szerint cselekedtem. Kár, hogy a biciklikölcsönző már nem üzemelt. Csak két vadőrt találtam a park határánál álló információs irodában. Így hát gyalog vágtam neki az erdőnek.

A portugál hangzású Fragas do Eume nevet kapta ez a nemzeti park, ami nagyjából annyit tesz: Eume folyó esőerdejei. Tehát ez egy európai mérsékeltövi esőerdő, ennek megfelelően esős, borús idő fogadott.

Rom az esőerdőben

A sok zöld és az Eume folyó mellett az egyik fő látványosság a Caaveiro monostor. A 9. században alapították az akkoriban még létező Calavario faluban. Az erdő közepén, egy dombon áll, monostorként a 19. század óta nem funkcionál. A hatalmas parkot nem sikerült gyalog bejárnom, így is több, mint három órát barangoltam kisebb zuhatagokat érintve, valamint páfrányok és mohás fák között. Szinte vágni lehetett az oxigént, amely iziben igyekezett a szervezetembe. Lefogadom, hogy amikor nem esik az eső, akkor éppen csak felhős az ég.

Caaveiro monostor

Fragas do Eume, vízesés a Sesín patakon

A remek kirándulás végén taxit hívattam, amellyel visszalavíroztam Pontedeumébe, majd egy busz-vonat-vonat kombinációval meg sem álltam a katedrálisok strandjáig.

Ez egy természeti műemlék Galícia északkeleti partjainál. A katedrális nevet a sziklaformációk miatt kapta. Apálykor, ahogy az ember sétál a hatalmas, kristályos palák alkotta sziklafalak között és a harminc méter magas boltívek alatt a homokos strandon, olyan érzése van, mintha egy katedrálisban lépdelne. Néhány erózió által formált kisebb barlang és lagúna színesíti a terepet.

Mivel apály durván tizenkét óránként jelentkezik, úgy számoltam, hogy itt több időt kell ahhoz eltöltenem, hogy a sziklák között fotózhassak. De malacom volt. Épp az utolsó pillanatban értem a partszakaszra. Már emelkedett a vízszint, de még nem lepte el a strandot.

Playa de las Catedrales (Katedrálisok strandja), árkádos tengerpart

Elég sok érdeklődő bámészkodott, de a nap végére csak én maradtam. Igaz, addigra már mezítláb csatangoltam az egyre kijjebb húzódó tenger miatt. Nagyon élveztem a látványt. Futkostam lelkesen, mint egy kisgyerek. Sajnos a borús idő megakadályozta a látványos naplementét.

Szobát a strandtól tíz kilométerre foglaltam, nem volt sok választásom. Tömegközlekedés híján lesétáltam a távot. Sikeresen megtaláltam a panziómat, de nem számítottak rám. Pedig emailben több napon át kommunikáltunk. Találtam egy párt, de igazán hiányzott a közös nyelv. Úgy vettem ki, hogy én nem ővelük leveleztem, hanem egy harmadik emberrel. Legalábbis felhívtak valakit, aki jobban tisztában volt a dolgokkal, de még ő sem teljesen. A lényeg, hogy kaptam egy szép szobát és vacsorát. Rajtam kívül egy kliens sem volt. Látszott, hogy végetért a főszezon.

Playa de las Catedrales, tükröződés

Az ébresztőt úgy állítottam be, hogy elérjem a Ribadeoba tartó, kilenc órakor induló vonatot. Előző este szállásadóim kézzel-lábbal elmagyarázták a menetrendet.

A szálláshoz járt reggeli is, kár, hogy nem szolgált ki senki sem. Zárva volt a bár és síri csend mindenhol. Ráadásul még nem is fizettem. Mivel el akartam érni a vonatot, nem vártam tovább. Kikalkuláltam, hogy mennyit is ért nekem ez az éjszaka, otthagytam a pénzt a szobában, és leléptem. Egyébként kedves, aranyos embereket ismertem meg a házigazdákban, csak éppen lazára vették a figurát.

Elbattyogtam az állomásra, ahol döbbenten vettem tudomásul, hogy kilenc órakor semmilyen vonatra nem szállhatok fel. Ekkor a messzi távolban feltűnt egy busz. Elkezdtem szaladni, hogy eljussak a legközelebbi buszmegállóba. Pechemre iskolabusz közeledett, így hoppon maradtam. Végül stoppal gyűrtem le a Ribadeóig tartó útszakaszt.

Ebből a településből nem készültem fel, hiszen arra számítottam, hogy a tengerparti katedrálisnál leszek. A turizmus iroda még zárva volt, az előtte álló táblán viszont felfigyeltem egy turista térképre. A nevezetességeket megkukkantottam ugyan, csak az volt a gond, hogy nem tudtam, mit nézek.

Közben kinyitott az iroda, így beszerezhettem egy kicsit részletesebb, de spanyol nyelvű útikalauzt. Megrökönyödésemre “indianos” típusú épületeket mutatott. Bár akkor még felmerült bennem a kérdés, hogy indián vagy indiai. Kalandom végeztével néztem utána és most már tudom, hogy a spanyolok az indianos szót a latin-amerikaiakra mondják.

Ribadeo, indián-ház

Ribadeo közel helyezkedett az atlanti kereskedelmi útvonalhoz, amelyen többek között emigráció is folyt. Családok költöztek át Közép- és Dél-Amerikába, “elvették a bennszülöttek munkáját”, dolgoztak, meggazdagodtak, hazaevezték a pénzt és palotákat építettek.

A helyi mezőgazdasági iskola létrehozását is egy akkoriban Kubában élő indiano finanszírozta.

Majd’ elfelejtettem megemlíteni a Santa Clara apácazárdát, amely arról híres, hogy régen az apácák mandulás süteményeket készítettek. A zárdát a 14. századtól használják, noha a 19. századi függetlenségi háború során nagy része megsemmisült.

Ribadeóból aztán átvonatoztam Asztúriába. Következő állomás: Cudillero. Egy halászfalu a Kantábriai-tenger partján, a Pinera folyó torkolatánál. Igazán festői település. A pasztel különböző árnyalataira pingált házak patkó alakban zúdulnak alá a domboldalról a kikötő felé. Bár kedvelt turistahely, mégis nyugodtnak írnám le. Egyes domboldalban álló házak csak gyalog, sok lépcsőzés árán, házak közötti kanyargós gyalogúton közelíhetőek meg.

Cudillero, faluközpont

Egy ilyen kégli előtt állt egy gázpalack. Nem néztem, hány kilós lehetett, de egy ilyet felcipelni a meredek lépcsőn nem láblóbálós gyerekjáték. Sok ház portálja vagy terasza egyben gyalogösvény is volt. Imádtam itt mászkálni.

Az estémet már a közelben fekvő Avilés városában töltöttem. Nem foglaltam előre szállást, még otthon felírtam egynek a címét, amit meg is találtam. Miután lepakoltam, elsiettem egy temetőbe. Nem randiztam senkivel sem, mégsem véletlenül meneteltem fél órát.

Egy művészetileg jelentős, múzeológiai értékeket villogtató sírkertről van szó. A 19. század végén létrehozott temető az akkori társadalmi jólétről, Avilés virágzásáról árulkodik. Ezt a jólétet meghatározta az új kikötő, illetve a Latin-Amerika felé irányuló tengeri kereskedelem és munkaerőáramlás. A később hazatérő, immáron tehetős polgárok hozzájárulásával hozták létre a négyszög alakú, magas fallal körbevett “halottak városát”.

A díszesebb sírok arisztokrata családokat, őrgrófokat rejtenek. Ezek a már-már mauzóleum nagyságú temetkezési helyek két szintesek. A földszinten található egy kis oltár, alatta pedig egy terem a sírokkal.

Az egyik terembe lemásztam, mert egy koporsóból kilógó kézen Rolex órát véltem felfedezni. Le is szedtem. Egy másikban meg két halott nagyon szellemes beszélgetést folytatott egymással. Azt mondta az egyik: “Te, rohad a térdem!” Mire a másik: “Megnézem, úgyis arra folyik a szemem”.

Avilés, La Carriona temető

Ilyen élményekkel felvértezve vetettem vissza magam Avilés belvárosába. Nem mindenki mondhatja el magáról, hogy visszatér a temetőből. Már odafele menet megállapítottam, lesz min ámuldozni Avilésben. Az egész történelmi belvárosban sorakoznak a szebbnél szebb tájjellegű épületek, melynek többsége pilléreken áll. A pillérek mögötti árkádokban remek hangulatú bárok fogadják a megfáradt vándorokat. Itt régebben raktárak és istállók működtek.

Nekem legjobban a Calle de Galianára néző 17. századi házsorok tetszettek, no meg a Camposagrado-palota, amely a barokk Asztúria talán legimpozánsabb remeke. A hatalmas területet átölelő sétálóutca hálózat még több sikátorral és építészeti érdekességgel szolgál. A Kantábriai Szent Tamás templomon visszaköszöntek a temető színei.

Camposagrado-palota

Vacsora előtt, már korgó gyomorral felkerestem az este kilencig nyitva tartó könyvtárat, hogy lefoglaljak egy barlangrajzos túrát másnapra. Aztán jöhetett a lakoma.

A belvárostól egy picit távolabbra eső aranyos téren találtam három kajáldát, no meg egy 13. században épült kápolnát. Beültem az egyik vendéglátóipari egységbe és ciderben párolt tonhal steaket burkoltam. Szokatlan, de mennyei ízek. A cider hagyományos asztúriai ital, amelyet helyi almából készítenek.

Avilés, a Plaza Carbayo vendéglátóipari egységei

Már az sem mindegy, hogy öntik ki pohárba. Hatalmas dráma előzi meg. A csálinger egyik kezében a poharat tartotta, a másikban pedig az üveg cidert. Az üveget felemelte a feje fölé és onnan öntötte bele a nedüt a pohárba. Ettől a kiöntési módszertől zamatosabb lesz a pia. De csak néhány ujjnyit töltenek a pohárba, mert úgy tartják, hogy nem szabad állni hagyni, azonnal meg kell inni. Külön nem kóstoltam meg, megelégedtem a tonhal körül úszó ciderrel.

Mit mondjak, kellemesen telt az este. Legalábbis eddig. A panzió előtt azonban váratlan kellemetlenségbe csöppentem. Nem tudtam kinyitni a kaput. Délután könnyedén bejutottam, de most nem. A házigazdától kapott kulcscsomó mindegyik darabját tízszer beletoltam a zárba, de nem mentem semmire. Aztán hirtelen felbukkant a háziúr és egyből megkönnyebbültem. Kár volt, mert ő sem tudta a megoldást, pedig ő is kipróbált minden lehetőséget.

Aztán egyszer csak lelépett és egy nővel, a kulcsok őrével jött vissza, aki végül megnyerte a párharcot a kapuval szemben. Én még nem untam meg ezt a játékot, és a szobám ajtajával is nekiálltam szórakozni, de végül segítség nélkül teljesítettem a feladatot.

Aviles árkádos belvárosa