Legújabb cikkek
- Színes piacok 2024-12-13
- Mókás táblák, feliratok 2024-12-11
- Útvonal értékelő Magyar karika - 10 2024-12-09
- A Pinkától a Muráig Magyar karika - 9 2024-12-06
- Fertő-Hanság és Kőszeg Magyar karika - 8 2024-12-04
- Kemencétől Lébényig Magyar karika - 7 2024-12-02
Ahogy az előző részben említettem, Fiambalá igencsak lelóg a térképről. A buszok ennek megfelelően ritkák. Így fordulhatott elő, hogy egy egész napon át csak szöszmötöltem és pepecseltem. Vártam a megváltó koraesti indulási időt.
Na de aztán elérkezett. Vele együtt pedig egy irgalmatlan hosszú utazás: több, mint ezer kilométer egy átszállással. Ez az egy átszállás Catamarcában történt reggel hatkor, amikor a hőmérséklet elérte a huszonhat fokot.
A Mendozáig tartó út a nagy semmin vezetett keresztül. Ráadásul egy idő után már kanyar is alig volt. Néha száz kilométerek teltek el anélkül, hogy legalább egy bokrot megpillanthattam volna.
Onnan jöttem rá, hogy Mendozába értünk, hogy oázis szerűen fák kerültek a látómezőbe, illetve sűrűsödött a forgalom. A többemeletes ház ugyanis nem vált divattá ezen a vidéken.
Mendoza az agglomerációt is beleszámolva, cirka egymillió embernek ad otthont. Arculatának kialakítását nagyban befolyásolta az 1861-es földrengés, mely ötezer ember életét követelte. A települést teljesen újjá kellett építeni. Az akkori városvezetés a további katasztrófáktól tartva és az esetleges meneküléseket elősegítendő, szélesebb utcákat tervezett.
A belváros utcáit óriási, betonból épített vizesárkok szegélyezik. Ennek ellenére zuhi alkalmával bokáig ér a víz a zebráknál.
A fasorok viszont tetszettek, főleg mert kellemes árnyékot nyújtottak a rekkenő hőségben. Ilyen fasor például a Villanueva út, ahol temérdek bár és söröző sorakozott fel és tették hangulatossá a környéket.
Egy dolog nem tetszett csak: egy korsó sört kértem, helyette egy dobozzal hoztak. Ráadásul langyos sört, pedig a hűtőből vette ki a pultos. Csak azért ittam meg, mert előre kifizettették velem. A csapjuk egyébként nem működött. Dehát miért is működne egy sörcsap Argentínában?
Mendoza látnivalói közé tartozik a hatalmas San Martin park, melyet több szökőkút, egy rózsakert és egy csónakázó tó tesz idillikus hellyé.
A park nyugati végében, a Cerro de la Gloria domb tetején áll az Andok hadserege emlékmű és kilátó. Chile és Peru ennek a hadseregnek köszönheti függetlenségét. Sőt, a vezetőjük, José de San Martin részt vett Argentína felszabadításában és a spanyolok kiűzésében is.
Látogatásom idején a 2022-es foci-vb javában zajlott. Sőt, a központba érve óriási fiesztába botlottam. Az éneklő és ugráló nép az argentinok soros győzelmét ünnepelte zabolálatlanul. Békés volt, de hangos. Megmoccanni alig lehetett köztük.
Mendoza leginkább az Aconcagua Nemzeti Park és a Potrerillos-tó miatt vonzott. No egyik sem a szomszédban fekszik, Mendozából könnyen megközelíthetőek autóbusszal. Feltéve, hogy a jegypénztár is úgy akarja.
Ahogy általában a dél-amerikai buszpályaudvarokon, Mendozában is hatvanezer busztársaság sorakozott fel. Ezek közül kellett megtalálnom azt, amelyik az Aconcagua, illetve a Potrerillos-tó felé közlekedik.
Elsőként a tóhoz sikerült jegyet szereznem, ahol szörfözni szerettem volna, de kiderült, a kölcsönző nem üzemel minden nap. Így hát strandoltam és lubickoltam önfeledten a cirka tizennyolc fokos, türkízkék vízben és a frenetikus panorámában. A tó egyébként mesterséges, víztározó funkciót lát el.
No meg elcsatangoltam a Mendoza folyó partjára, a kopár hegyek közé. Ahol akár egy raftingra is benevezhettem volna.
Egyszer csak óriási madár bunyó vette kezdetét egy hatalmas tuja tetején. Egy ragadozó madár támadott meg két picit, no meg a fészküket. A két pici ugyan hősiesen ellenállt és sokáig tartották a frontot, végül a létszámhátrányban lévő ragadozó nyerte a csatát és vele együtt a fiókákat. Hacsak nem a fészek alkotóelemeire volt szüksége.
Úgy alakult az utazásom, hogy a születésnapomra az Aconcagua park ösvényeit ígértem be magamnak. Életem legrosszabb szülinapja volt.
Oda és vissza összesen hat órát utaztam a semmiért. Ugyanis nem hagyták, hogy túrázzak. Online regisztrálnom kellett volna és délelőtt tíz óráig meg kellett volna jelennem a park kapujánál. A túraútvonalak legelején fekvő tóig engedtek volna be, ha ugyancsak online, western unionon keresztül befizetem a belépőjegy árát. Internet lefedettség hiányában azonban nem sikerült. A jegypénztár pedig nem adott el jegyet. Iszonyat pipa lettem.
Igen, értem, utánanézhettem volna, de európai felfogásom egyszerűen képtelen volt átállni és megérteni a rugalmatlan rendszert és a sok bénaságot. Pedig ekkor már három hónapja Dél-Amerikában tartózkodtam.
A szülinapi vacsorát sem sikerült összehoznom, mert az interneten kipécézett mendozai étterem a valóságban nem létezett. Ennyit az utánanézésről. Dehát ez Argentína.
A Mendoza felé közlekedő buszra négy órát vártam. Ezalatt megtekintettem egy természetes hidat, amelyet ásványokban gazdag, melegvízű források színeztek és olvadó gleccserek formáltak. Bár inka híd a neve, semmilyen kötődése nincs az inkákhoz. A huszadik század elején egy szállodát, egy templomot és egy kis falut építettek ide. A szállodát a híd alá, a sziklába vájták. Aztán jött egy árvíz és átrendezte a terepet.
Mendozából Chilébe utaztam, de ekkor már tudtam, Argentínába egyszer visszatérek. Éppen ezért lecsapoltam egy western union fiókot, hogy felkészülten, elegendő készpénzzel várjam az újbóli határátlépést. Az igaz, hogy több, mint egy hónapon át argentin peso kötegeket cipelgettem. Így jár, aki sokat akar Argentínától.
Ha Chile helyett Argentínáról szeretnél tovább olvasni, bökj a “következő” gombra.
